Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)
1972-12-16 / 297. szám, szombat
A ZENE MINDENKIÉ! Kodály Zoltánra emlékezünk születésének 90. évfordulója alkalmából Kilencven esztendő bőséges alkalmat nyújt a visszapillantásra, a megemlékezésre, a méltatásra. Kodály jelentőségét már nem kell felfedezni, sokoldalú munkásságát, annak körülményeit szinte már felesleges újból ismertetni vagy akár részletezni. Mindez már különféle formában, alapos hozzáértéssel, szorgos igyekezettel többször megtörtént. írásomban ezért nem Kodály életrajzának, müvei felsorolásának vagy akár méltatásának ismételt részletezésével akarok foglalkozni. Ami minket most elsősorban érdekelhet, az Kodály szoros viszonya Szlovákiához, a mi környezetünkhöz, a mi világunkhoz. Ez a velünk való kapcsolata őt magát is állandóan foglalkoztatta, s még a vele való utolsó találkozásom alkalmával ís az első kérdése és érdeklődése ide irányult. Több művében hű maradt ifjúkori és gyűjtő évei alatt szerzett eltörülhetetlen emlékeihez. Hiszen innen indult el, sok irányító és maradandó benyomást és ihletet szerezve és értékesítve. Kodály Zoltán, bár Kecskeméten született, hároméves korában már Galántára került, amelyet 7 évi ottartózkodás után Trnava váltott fel, ahol aztán középiskolai tanulmányait végezte. Talán nem lesz érdektelen, ha ezeknek az éveknek egyik hiteles szemtanúját idézem, Schneider-Trnavský, a neves szlovák zeneszerző kb. 30—35 évvel ezelőtt Lányi Viktorral, a közismert budapesti zenekritikussal .folytatott beszélgetésük alkalmával többek közt a következőket mondotta el az őt jellemző derűs és közvetlen modorában Kodályról, akivel együtt járt az ottani érseki gimnáziumba: „Az iskola dísze volt Kodály Zoltán, első eminens, elejétől végig, de nem a stréberek fajtájából való. Mindenki szerette és becsülte a ragyogóan tehetséges, komoly, szorgalmas, jellemes fiút. Csendes, szerény modora volt, keveset beszélt, de okos, érett, megfontolt szavára, találó, gyakran humoros megjegyzéseire mindig föl kellett figyelni. Meleg barátságunk csak a negyedik osztályos korunkban kezdődött. A szülői házban szigorúan féltett és gyöngéd fizikuma miatt szinte üvegbúra alatt tartott fiúcska nem vett részt zabolátlan diákCsínjeinkben. De összehozott l>ennünket a muzsika. Hegedülni ugyanannál a helybeli — sajnos, eléggé gyenge — mesternél tanultunk. Aztán ott voltak Matzenauer bácsinak, az akkori regenschorinak a gyermekei. Voltak vagy kilencen, vásott, verekedő fickók, de mindegyikük értett a zenéhez, játszott egy vagy több hangszeren. Együtt jártunk fel a kórusra, énekeltünk vagy muzsikáltunk a miséken, szabad óráinkban bújtuk az egyházmegye kottatárát, összeültünk szonátázni, kamarazenélni. Merem állítani, hogy ezek a diákkori együttzenélések vezették Kodályt idejekorán igazi hivatásának tudatára. Mert tehetsége, hajlama nemcsak zenéhez volt. Emlékszem, egyetlen képet festett, de annak csodájára jártak. Egy verset mutatott be az önképzőkörben, az belekerült az aranykönyvbe. Kitűnően rajzolt karikatúrákat is. Olvasottságával, nyelvtudásával kimagaslott mindannyiunk közül. Ogy emlékszem, hatodikosok voltunk, amikor az iskolai zenekar bemutatta Kodály d-mollban írt Ella-nyitányát. (Egy pajtásunk csinos húgát, aki nagyon szép althangon énekelt, hívták Ellának, ő volt a mű ihletője.) De már korábban is, amikor a diákszínpadon a „Morus Tamás" című iskoladrámát játszottuk, kellett a darabhoz egy gyászinduló, mire az akkor tizenötéves Kodály az „Eroica" lassú tételének néhány részletét tette le kis kocaegyüttesünk számára. Irt később dalokat is, egyebek közt egy misebetétet. Ennek külön érdekes története van. — Kodály szerette volna előadatni új szerzeményét. Tud• A bratislavai Kodály-esten elhangzott előadás rövidített szövege. Kodály Zoltán a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara tagjainak körében. ta azonban, hogy Matzenauer minden újtól idegenkedik. Ezért egy ismert középszerű külföldi misekomponista nevét írta rá szerző gyanánt és így adta át az énekhangra és orgonára szerzett egyházi dalt, mintha régi gyűjteményből másolta volna le. Az öreg úr azonban, úgy látszik, megsejtette a turpisságot. Futólag átnézte a kottát, majd bosszúsan félredobta és sohasem ejtette sorát. — Néhány évvel ezelőtt — fejezte be az érdekes visszaemlékezéseit Schneider-Trnavský — Kodály barátom elküldte nekem az akkor megjelent női-kari Ave Máriáját. A kísérőlevélben megkért, hogy adassam elő. „Azon a kóruson egyszer megbuktam, mint zeneszerző" írta tréfásan „szeretném, ha rehabilitálnál". A gyönyörű kis művet, melynek egyes fordulatai a régi, félredobott éneket juttatták eszembe, természetesen betaníttattam és sokszor előadattam. A rehabilitáció megtörtént." — Eddig Schneider-Trnavský. Kodály 1900-ban végleg Budapestre költözött. Ezzel azonban nem szakadt meg kapcsolata az ifjúkori környezettel. Népdalkutató munkássága kezdetén elsősorban a Nyitra vidék s a palóc nyelvsziget vonzotta. Már 1905-től kezdve ismételten bejárta ezt a magányosan és elszigetelten élő sajátos etnikumot. 0 örökítette meg e vidék eredeti magyar melódiáit, amelyek azóta mái szinte az egész világ kincseivé váltak. Hogy csak a jelentősebb állomásokat említsem: járt Gerencséren, Csitáron, Pogrányban, Gytmesen, Kolonban, Zséren, Geszten és Alsóbodokon. Kodály éppúgy, mint Bartók, a legnagyobb érdeklődéssel és szeretettel gyűjtötte nemcsak a magyar, hanem a szlovák, a román és a délszláv nép egyedülálló, értékes népdalkincseit is. A nemzetek kölcsönös megbecsülése, a jószomszédi viszony ápolása, ez a nemes egymásértvalőság jellemezte fáradhatatlan igyekezetüket. Hacsak mást nem is említek, mint Bartók közel 2000 szlovák népdalból álló tudományosan feldolgozott gyűjteményét, melyet a Matica slovenská rendelkezésére bocsátott. Kodály munkásságának is szerves részét képezte a Szlovákiában s a többi szomszédos nemzetek körében gyűjtött, s mesteri kézzel feldolgozott népzenei anyag. Kodály munkáinak ismertetése és terjesztése nálunk tulajdonképpen a húszas évek derekán kezdődött, 1924-ben átvettem az akkori Toldy-kör férfikarának a vezetését, amelyből később Bartók Béla beleegyezésével megalakult az itteni Bartók Béla Dalegyesület. Ez volt az első Bartók Béláról elnevezett együttes. Ma persze már gomba módra, szaporodnak a két mesterről elnevezett különféle intézmények. Egyesületünk a két kiváló népdalgyűjtő munkáinak hathatós ismertetését, ápolását és propagálását tűzte zászlajára. Az egyesület az 1945-ben bekövetkezett hivatalos beszüntetéséig állandóan műsorár tartotta Bartók művei mellett Kodály Zoltán legjelentősebb szerzeményeit is. Meg akartuk valósítani azt az elgondolást, amit Bartók és Kodály 1904 decemberében közösen kiadott „Magyar népdalok" című füzetük előszavában leszögez tek. Hadd idézzem utolsó sorait: „Találnának bár népünk lelkének ezek a sokszor ősere deti megnyilatkozásai jele anynyi szeretetre, mint amennyit érdemelnek. Eltart még soká, míg elfoglalják az őket megillető helyet házi és nyilvános zeneéletünkben. A magyar tár sadalom túlnyomó része még nem elég magyar, már nem elég naiv és még nem elég mü veit arra, hogy ezek a dalok közelebb férkőzzenek a szívé hez. A magyar népdal a hangversenyteremben! Különösen hangzik ma még. Hogy egysorba kerüljön a világirodalom remekeivel és a külföldi népdallal. De megjön az ideje ennek is." Mi tehát ennek a két nagy zeneköltőnek ezt az elgondolását akartuk megvalósítani. Ez nagymértékben sikerült is. A szlovákok és az egyéb nemzetiségek között sikerült elismertetni s megbecsültetni Bartók és Kodály akkor még ismeretlen s a maga nemében egyedülálló műveit, annak tisztele tet s osztatlan, sokszor lelkes elismerést szerezve. Ha erre az időre visszapillantva Kodály müvei közül csak a legjelentősebbeket említem meg, amelyeket nemcsak ídeíiaza, de külföldön is előadhattunk, már ez egymagában is elegendő bizonyítéka annak, hogy Kodály művei az őket megillető megbecsülésre találtak. Ha jól emlékszem, mi voltunk az elsők, akik Kodály nagyszabású művét, az 1926-ban készült Háry fános c. népdaljátékát már 1930 márciusában előadtuk. Lehetőségeinkhez képest persze hangverseny formájában. A mű akkor még nem is volt kinyomtatva, s az Universal Edition bocsátotta rendelkezésünkre a kottaanyagot Kodály beleegyezésével. — Másik nagyszabású művét, a Budavári Te Deum-ot az egyesület utolsó hangversenyén, 1943-ban adtuk elő. A Székelyfonó következő évre tervezett előadása, sajnos, már nem valósulhatott meg. Az előadott kórusművek közül megemlíteném a Székely keservest, a Mátrai képeket, a Jézus és a kufárok at, a Norvég lányokat, a Karádi nótákat, az Ady szövegre készült Akik mindig elkésnek s a férfikarra írt Bordalt és a Mulató gajd-ot, majd a Katonadalt, a Kit kéne elvenni, az Esti dalt, a Zobor vidéki népdalokat s még más népdalfeldolgozásokat. Közben hangszeres s egyéb művei sem hiányoztak műsorainkról. Mindezt azért tartottam említésre méltónak, hogy Kodály szlovákiai kapcsolatait ls ismertessem. Legújabban már két ízben rendeztek Galántán nagyszabású ünnepséget Kodály emlékére. A csehszlovákiai magyar tanítók központi énekkarának, de más énekkarok előadásában is mind gyakrabban hallhatjuk Kodály műveit. Az évforduló alkalmából tisztelettel és nagyrabecsüléssel emlékezünk arra a ma már európai nevű művészemberre, akihez minket is annyi szoros kapocs fűz, s akinek .oly sok szép ajándékát elfogadhattuk. Emlékét továbbra is híven és szeretettel megőrizzük. Önzetlen jó munkával Bizonyára nehéz lenne pontosan megállapítani azoknak a brigádtagoknak és egyéneknek a számát, akik időt és fáradságot nem sajnálva aktívan bekapcsolódtak a nemzeti bizottságok szocialista munkaversenyébe. Az viszont már tényekkel bizonyítható, hogy a lakosság önzetlen munkája nyomán kiszélesedett nemes mozgalomnak dicséretre méltó szép eredményei vannak az ország minden pontján. A martini járás lakosai legújabb kötelezettségvállalásaik tervszerű teljesítésével elsősorban a tavalyi, képviseleti szervekbe történt választások idején kitűzött célok mielőbbi valóraváltását akarják elérni. Az utóbbi hónapok folyamán a jelentős hazai események, illetve a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 55. és a Szovjetunió megalakulásának félszázados évfordulója tiszteletére számszerint 28 057 egyéni és 1343 kollektív munkafelajánlást tettek. A kötelezettségvállalások értéke meghaladja a 36 millió koronát. A járási nemzeti bizottság tanácsa a közelmúltban ellenőrizte a vállalt feladatok teljesítését. Az ellenőrzés során megállapították, hogy a járás területén megkezdett építkezések egyes munkafolyamatainak meggyorsítását ez évben már több mint 200 ezer brigádóra ledolgozásával segítette a lakosság. A falufejlesztési és k(Jrnyezetszépítési akciók nyomán összesen 11 millió 46 401 korona értékgyarapodásra számítottak a nemzeti bizottságok dolgozói. Eredetileg ugyanis ezt biztosította volna a 13 032 egyéni és az 588 kollektív kötelezettségvállalás maradéktalan teljesítése. Annál örvendetesebb, hogy a felajánlók eddigi szorgalmas munkája már több mint 23 millió 665 ezer koronás értéket képvisel. A szövetkezeti és egyéni lakásépítés jelentős mértékű meggyorsítása mellett csakúgy mint az aratás idején, az őszi hónapokban is sokat segítettek a községek lakosai, illetve az üzemek dolgozói a mezőgazdasági termények betakarításánál is. Az Ifjúsági szervezet tagjai elsősorban a gyógynövények és a vashulladék gyűjtésében értek el jó eredményeket. —ly— Az Állami Bank felhívása A Csehszlovák Állami Bank felhívja a lakosság figyelmét, hogy 1972-ben lejár a 25-koronás bankjegyék beváltásának ideje. 1972-ben véget ér a 3- és az 5-koronás bankjegyek, valamint a 25-filléres és a 3 koronás pénzérmék érvényessége, amelyeket azonban 1973. június 30-ig a Csehszlovák Állami Bank és az Állami Takarékpénztár valamennyi fiókjában és a postahivatalokban be lehet váltani. Dolgozó, képviselő, édesanya Este hét óra tájban kopogtam be özvegy Vargánéhoz. Csupán 74 éves édesanyját találtam odahaza. — Várjon egy kicsit, ilyen tájban szokott hazatérni a lányom — mondja. — Ez az ő sorsa. Reggel 4 órakor kel, s legtöbbször este 7 óra tájban kerül haza. Amint várakoztam, igyekeztem magam elé képzelni, mint sertésgondozót, akit jó munkájáért a múlt választásokkor a Rimaszombati Járási Nemzeti Bizottság képviselőjének választottak meg. Gondolatban a képviselői munkájával kapcsolatos kérdéseket rendezgetem. Mégis, amikor megérkezett, beszélgetésünk ennek ellenére más irányba terelődött. — Gyermekkorom óta megszoktam a munkát — mondja. — Apám halála után hét hónapra születtem. Ketten voltunk testvérek, s mivel anyám még fiatál volt, csak miránk kapott nyugdíjat, az pedig az adósság törlesztésére kellett, másképp elárverezték volna a házunkat. A kályha mellett ülő édesanyja, nagymama, dédnagymama bólint. Igazolja, amit a lánya mond. A kendő csücskét igazgatva így folytatja: — Amikor Margit 11 éves volt, a szünidőben a szőlőbe járt dolgozni, no meg persze fát hordott a hátán, hogy télen legyen mivel tüzelni. Három év múlva már a téglagyárban a tetőcserép osztályozásánál dolgozott. Mivel itt csak idénymunka volt, télen dohányt fárt csomózni Oldalfalába, Sánkfalába, Abafalába. Hétfőn mentek, szombaton jöttek haza... f ól ismerem ezt a munkát. Gyermekkoromban sokat jártam csomózóba anyám után. Tudom, mindenütt reggel négykor keltek, este tízkor mentek aludni. Tizennyolc óra hosszat szívták magukba a dohányport ... — A felszabadulás után férjhez mentem. Egy év múlva megszületett a kislányunk, majd Csehországba deportáltak. Negyvenkilencben tértünk haza — eleveníti fel a múltat. — Férjemmel, aki cipész volt — később a gombaszögi kőbánya egyik legjobb dolgozója lett —, szorgoskodtunk sokat, dolgoztunk, • s közben még két gyermeknek adtam életet. Mire mindhármukat a maguk szárnyára engedtük, a férjem is itthagyott — örökre ... Szemében könny csillan meg, de amikor gyermekeiről kezd beszélni, az elégedettség mosolya jelenik meg az arcán. — A gyerekek igen jók hozzám. Például amikor a szenet meghozták, mire a munkából hazajöttem, a gyerekek már be is hordták. A fiam az efsz-ben gépkocsivezető. A közelmúltban NÉMETH-ŠAMORÍNSKÝ ISTVANueííéfc fel a pártba. Az apja nyomdokaiban halad. Igy is van ez rendjén. Amikor Sajógömörön megalakult a szövetkezet, Vargáné is belépett. Különböző munkahelyeken dolgozott, de idestova már húsz éve lesz, hogy a sertésistállóban tevékenykedik. Pálnéval száz kocának viseli gondját. Naponta közösen etetnek. Naponként más az ügyeletes. Férfimunka ez, de ők aszszony létükre is elvégzik, s munkájukkal a vezetőség is elégedett. Amint mondotta, december l-ig kocánként 15 malacot választottak el. Vargáné jó munkájáért nemegyszer részesült jutalomban. Hogy hányszor? Nem tartja nyilván. Mondhatná valaki, hogy 47 éves korához képest könnyebb munkát is vállalhatna. Ö azonban már megszokta itt, jóllehet a sertésistállóban a munka mellett a jszag is nehéz. Szépen keres, de pénzét nem rakja takarékpénztárba. Hol az egyik, hol a másik gyermekén segít, ajándékot vesz az unokáknak. — Amikor megválasztottak képviselőnek, egy kicsit örültem, de mi tagadás, meg is ijedtem — mondja. — Jóleső érzés az elismerés, de hát... Bizony kevés idő jut a képviselői teendők elvégzésére. Az igazat megvallva, megfelelő tapasztalattal sem rendelkezem. Azelőtt sohasem volt ilyen megbízatásom ... A jnb ülésére eljárok, de itt a községben, választókörzetemben nem tudok olyan munkát végezni, mint ahogy az kívánatos lenne. Amikor ezeket a szavakat mondja, borús a homloka. Munkától kérges tenyerével végigsimítja ősz szálakkal átszőtt haját. Elnézem napbarnított arcát, törékeny alakját. Akaratlanul is az jut az eszembe, hogy ez az asszony, aki munkahelyén férfimódra helytáll, mint képviselő sem vall majd szégyent, különösen akkor nem, ha a tapasztaltabb képviselők segítenek neki, tanáccsal látják el. Ö ugyanis dolgozó, képviselő és édesanya! NÉMETH JÁNOS 1972 XII. II V