Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-10 / 266. szám, péntek

T

öbb mint egy órája beszélgettünk a tanulásról, munkáról és másról, amikor lengyel Ferenc mérnök — e portré alanya — mintegy summázva az eddig elmondottakat, rövid hallgatás után megszólalt: — Tudod, én azt tartom, hogy aránylag rövid ideig élünk, s éppen ezért az ember célja nem lehet más, csak az, hogy értelmet adjon életének. Közhelynek tűnhet ez a megállapítás, különösen akkor, ha egy huszonöt éves fiatalember szájából hangzik el. Ebben az esetben nem érzem annak, s arra a bizonyos „miértre" az alábbiakban talán sikerül választ adni. Az apropó, amivel felkerestem, nem mindennapos: néhány héttel ezelőtt vörös diplomát szerzett a bratislavai Szlovák Műszaki Főiskola Gépészeti Karán, ami azt jelenti, hogy öt éven át kiváló eredménnyel tanult. Ez a csoportjukból kettőjüknek sikerült. Az örömöt még csak fokozta, hogy a másik vörös diplomás Élesztős Pál, régi osztálytársa, ugyanis mindketten a komáromi gépészeti szakközépiskolából kerültek a szlovák fővárosba. Az ünnepi avatásról készült fényképeket teszi elém, s közben beszél: — Szavakkal talán ki sem fejezhető érzés, amikor az ember átveszi a diplomát. Életem egy szakasza befejeződött, s mindjárt egy új kezdődik, ami már kevósbé hssonlít az előbbire. Mondhatnám úgy is, hogy a felkészülés, az „álmodozások kora" után elérkezett a bizony tás, az alkotó munka ideje. Természetesen nagyon örülök a vörös diplomának, s annak, hogy a magam példájával is bizonyíthattam: nem hátrány, ha valaki magyar középiskolából kerül az egyetemre, s nem igaz az sem, hogy az első hónapokban valóban jelentkező kisebb-nagyobb nyelvi akadályok leküzdhetetlenek. Szorgalommal, akaraterővel, s természetesen megfelelő felkészültséggel ezek a nehézségek is legyőzhetők. Szerintem többet kellene írni erről a különböző lapok hasábjain, hogy így is próbáljuk számos tehetséges fiatal gátlásait feloldani, akik különböző állítólagos „tények" hallatára nem mernek egyetemre, főiskolára jelentkezni. Fontosnak tartom azt is, hogy az Oj Szó hasábjain az eddiginél gyakrabban és részletesebben tájékoztassák a fiatalokat a továbbtanulási lehetőségekről. Többek között azért is, mert az elmúlt években számos új irányzat, szakágazat nyílt az egyetemeken, melyekről a közép- és a szakközépiskolások alig, vagy semmit sem tudnak. Ugyancsak nagyobb figyelmet, alaposabb elemzést érdemlő jelen ség, hogy miért kevés még mindig a műszaki irányzatok iránt érdeklődő magyar nemzetiségű fiatalok száma. Kérdés, a középiskolások tudják-e, hogy a DélSzlovákiában felépült és a most épülő üzemek, gyá rak, elsősorban mérnököket, közgazdászokat, technikusokat i^énysinek? A pedagógusokon és a szülőkön kívül e téren is jelentős szerep jut a tömegtájékoztatási eszközöknek. Hosszasan, szenvedélyesen beszél. Látszik, hogy szívügye ez a probléma, s válaszokat keres a felmerülő kérdésekre. A későbbiek során az új munkahelyéről kérdem. — Néhány hete a Szlovák Tudományos Akadémia rovinkal kutatóintézetében dolgozom. Az új hazai és ÉLETEM ÉRTELME PORTRÉ EGY FIATAL MÉRNÖKRŐL külföldi élelmiszeripari gépek minősítésével foglalkozunk. Nem túlzás, nem is hivalkodás, amikor azt mondom, hogy szívből végzem a munkámat, s ezért most sem hallgatom el néhány észrevételemet. Az intézetben eltöltött néhány hét elegendő volt ahhoz, hogy szinte megrettenjek: sok munkahelyen milyen felelőtlenül gazdálkodnak. Van például olyan üzem, ahol egyfajta munkára öt országból öt különböző élelmiszeripari gépet hoztak be, ahelyett, hogy megállapították volna, melyik a legjobb, s akkor abból rendeltek volna a pótalkatrészekkel s egyéb szükséges kellékekkel együtt. Mondani sem kell. hogy a szerelés költségei Így jóval kisebbek lettek volna, az üzemeltetés ls gazdaságosabb lehetne. Most viszont abban az üzemben az a helyzet, ott vannak a drága gépek, de pótalkatrészek vagy más szükséges anyag hiányában nincsenek kihasználva. Sajnos, ez nem egyedülálló eset, s a legjobban akkor háborodom fel, ha látom, hogy még mindig akadnak olyan vezetők, akik erélyes büntetés, fegyelmezés helyett „beveszik" a kibúvókat, a különböző „sántító" érveket. Cigarettára gyújt. Azután a kutatómunka fontosságáról beszélgetünk. — Pártunk XIV. kongresszusa is hangsúlyozta a kutatómunka fontosságát és hasznosságát. Úgy Vélem, itt az ideje, hogy megfelelő körülményeket teremtsünk e munkához. Sokat tanulhatnánk például szovjet barátainktól, akik a műszaki jellegű kiadványokat, újdonságokat gyorsan, rugalmasan lefordítják oroszra. Az Ottani kutatók tehát rendszeresen tájékozódhatnak a műszaki újdonságokról, az új ismeretekről, kísérletekről. Mi még annyi fáradságot sem veszünk, hogy legalább oroszból lefordítsuk ezeket a kiadványokat. Az egyik mérnökismerősöm három évig tanult németül azért, hogy hozzájuthasson az őt érdeklő műszaki irodalomhoz. Mondanom sem kell, hogy szakterületén mi mindent csinálhatott volna ennyi idő alatt, ha a könyvet fordításban mindjárt elolvashatná. Vagy egy más példa. Néhány évvel ezelőtt megjelent egy angol nyelvű könyv, A kémia mérnöke címmel. Egyetemünkön egy volt belőle, s azt is páncélszerkrénybe zárták, mert rfagyon drága, s vigyázni kellett rá. Nem tudom, mi haszna volt így a könyvnek, ha az érdeklődők nem juthattak hozzá. Szippant néhányat, s aztán folytatja: — Nem vagyok okvetetlenkedő ember, illúziókat sem ringatok. Viszont nyitott szemmel járok, látom, menynyi mindenre képesek lennénk, ha az emberek mindannyian szívügyüknek tekintenék munkájukat. S ha megfelelő körülményeket is biztosítanánk — munkájukhoz. Szerintem nálunk is élnek jeles egyéniségek, kiváló szakemberek. Csak lehetőséget kell teremteni munkájukhoz. Nagy szavak ezek, s mégsem tűnnek nevetségesnek, mert egy fiatal ember szájából hangzanak, aki nemcsak gondol merészet és nagyot, hanem tesz és tenni szeretne ilyet. — Mindig azt mondtam, ha három fejem lenne, egyiket pedagógusnak, másikat orvosnak, a harmadikat gépészmérnöknek adnám. Tudom, ez a valóságban nem megy, de erről az álmomról sem mondok le, s megpróbálok legalább a mikro-társadalomban, a környezetemben tanulni, később majd tanítani, orvosolni a felmerülő hibákat. Végül az úgynevezett hétköznapi gondokról kérdezem. — Rövidesen új lakásba költözünk. Feleségem kisgyermeket vár, s jómagam még csak ezernégyszáz koronát keresek, pedig a gyerekre, lakásra sok pénz kell — mondja lakonikus rövidséggel. — Naponta utazom a munkahelyemre, ez elég sok időt elvesz, ezért kevesebbet jutok hozzá az olvasáshoz, az önműveléshez. Jegyzetfüzetemben aláhúzom szavait: — Sok a gondom, de még több a tervem, melyeket igyekszem majd megvalósítani. Nem lesz egyszerű, tudom, mégis vállalom a küzdelmet, mert aránylag rövid ideig élünk, s éppen ezért az ember célja nem lehet más, csak az, hogy értelmet adjon életének. SZILVASSY JÓZSEF Tavaszi szél vizet áraszt A CSEMADOK SIKERES RE IN DEZVÉNYE A CSEMADOK Központi Bizottsága, a Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya, a Csehszlovák Rádió magyar adása, a Hét és a Nő szerkesztőségével közösen, ez évben immár harmadszor hirdette meg a csehszlovákiai magyar műkedvelő népdalénekesek országos versenyét. A járási döntőkről, az elődöntőkről, valamint a bratislavai Kultúra és Pihenés Parkjában ez év október 14-én lezajlott országos döntőről már hírt adott a sajtó. Ezen írásunkban :.era akarunk kizárólag a döntőn szereplő énekesek és éneklőcsoportok műsorával illetve teljesítményével foglal kőzni. Célunk az egész országos verseny értékelése, és ennek kapcsán néhány gondolat felvetése, mely elősegítheti művészeti tömegmozgalmunk ezen újabb formájának megvilágítását, céljának és feladatainak tisztázását. Művészeti tömegmozgalmunk új formával gazdagodott. A színjátszás, a népi tánc és a kóruskultúra mellett népdalt tolmácsoló és propagáló fórum jött létre. Az alig öt éve megszületett gondolat lassan formálódott. Az 1968-ban megrendezett első Ilyen próbálkozásunk még nélkülözte a világos koncepciót. Az énekesek műsorán vegyesen szerepelt magyar nóta, műdal, cigánydal és népdal. A verseny lebonyolítása közösen folyt a táncdalénekesek versenyével. A II. országos verseny — melyet 1970-ben rendeztünk, és a „Tavaszi szél vizet áraszt" címet kapta — irányelveiben már különválasztottuk a népdalénekesek versenyét a táncdalénekesekétől. Továbbá, feltételül szabtuk, hogy az énekesek műsorában népdal szerepeljen. Ennek ellenére még az 1970. évi országos döntőn is elhangzott néhány műdal és kétes értékű népies dallam. A két év előtti versenynek új színfoltja volt az énekHcsoportok szereplése, melyek nagyobbrészt a saját falujuk dalkincsével Indultak a versenyen. Nem csoda hát, hogy a bíráló bizottság az országos döntőn a két első helyezést az éneklőcsoportoknak adta. A szólóénekesek legtöbbje csak publikációkból tanult népdalokkal indult, és így a csoportok mellett akarva-akaratlanul is háttérbe szorult. Az ez évi verseny irányelveiben a műkedvelő népdalénekesek versengésén kívül — ezt a lehetőséget felhasználva — az igazi népdal közkinccsé tételét és a versenyzők műsora által újabb, eddig ismeretlen népdalok és népdalváltozatok megismerését tűztük ki célul. Továbbá, felhívtuk a versenyzők figyelmét arra, hogy a bíráló bizottság előnyben részesíti azokat, akiknek műsorában saját he'ységiik, illetve tájegységük népdalai szerepelnek, és azokat önmaguk kutatták fel. A szólóénekeseknek az éneklőcsoportokkal szembeni hátrányát azzal kívántuk ellensúlyozni, hogy más' kategóriába soroltuk őket. Tehát külön versenyeztek a szólóénekesek és külön az éneklőcsoportok. Amikor a népdalról beszélünk, Bartók Béla és Kodály Zoltán tanítását nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Az igazi népdal, vagy ahogy Bartók Béla nevezte: a „parasztdal" felfedezése az ő nevükhöz fűződik. A népdal és a városi műdal, vagy másképpen magyar nóta közötti értékbeli különbségről már sok írás megjelent. Sajnos, még elég keveset tettünk annak érdekében, hogy ezt a különbséget a gyakorlatban is bemutassuk. Kodály Zoltán 1925 április másodiki népdalestjének műsorán a népdalt mesebeli királyfihoz hasonlította, akit országához kell segíteni. Bartók Béla egyik írásában kifejtette, hogy egy-egy ősi csiszolt formájú népdalváltozat kis formában olyan értékes, mint egy Beethoven-szonáta. Az a harc, amelyet Kodály Zoltán a népdal érdekében folytatott, még ma sem ért véget. A zenei közízlés, sajnos, a mai napig alig tudott feljebb emelkedni az olcsó zenei ponyvairodalom színvonalánál. Ezért elsősorban a népdal az, mely egyszerűségével és tisztaságával olyan zenei táplálékot jelenthet a széles néptömegeknek, melyen keresztül azok elérkezhetnek a művészi zene, tehát zenei nagyjaink műveinek megértéséhez. Természetes tehát, hogy versenyünk alkalmából arra törekedtünk, hogy a csehszlovákiai magyarság közt élő népzenei hagyományból a legértékesebbet szólaltassuk meg. Ez részben sikerült is. Ez évi versenyünkön az éneklőcsoportok műsorán kívül már a szólóéne kesek műsorában ls szép szám mai találtunk eredeti, tájegységeinkhez fűződő népdalokat. Fülöp Imréné Bedicéről (Bédről) olyan régies „díszítésű" népdalokat énekelt, melyek már hatvan év előtt is ritkaságszámba mentek. Brath Lászlóné Hosfovcéről (Gesztéről) a Zobor vidéki lakodalmak menyasszonybúcsúztatóját szólaltatta meg olyan átéléssel, mellyel csak az rendelkezik, aki már maga is átélte ezt az élményt. Két nagyon szép és eddig kevésbé ismert népdalt énekelt Köblösné Tóth Erzsébet Ptrukšáról (Szirénfalváról) és Halnál Ferenc Nenincéről (Lukanyényéről). Mágyel Lajosné Kamenínban (Kéménden) járt népdalokat gyűjteni. Az összegyűjtött 26 kéméndi népdal közül választotta műsorát, melyben az első, a „Koca bárány, jaj, de tarka" kezdetű a „Három árva" című népballadánk töredékes változata. Az éneklőcsoportok ls sok új népdalt hoztak a versenyre. Ilyen a lédeciek párosító dallama, a „Hojeda, hőjeda", valamint a tiszta kvint váltós, a „János bácsi, dudáljon kend" kezdetű. A sazdicei (Százdi) éneklőcsoport nemcsak szép férfias hangzásával és jól választott dalaival, de népdalgyűjtő tevékenységével is kitűnik. Huszonkét népdalt küldtek be magnetofonszalagon. A többi szereplő is figyelemre méltó teljesítményt nyújtott. Előadásukon érezhető volt a népdal szeretete és a lelkiismeretes felkészülés. A versenyen részt vett énekesek és éneklőcsoportok aktív népdalgyűjtésének eredményeképpen huszonnégy helyről 261 népdalt küldtek be. Ebből 118-at találtunk ép és terjesztésre alkalmas változatnak. Mit mondanak a további számadatok? Az ez évi népdalversenyünkben 336 énekes, 57 éneklőcsoport, 11 citerazenekar és hét különböző népi hangszeren játszó szólista vett részt, ami pontosan 1093 szereplőt jelent. A selejtezőkön, a járási döntőkön 8983, az elődöntőkön és az országos döntőn 1515 néző vett részt. A felsorolt adatok azt bizonyítják, hogy ez évi versenyünk már mozgalommá nőtt. Több mint ezer énekes részvétele a versenyen —• s ezeknek több mint a fele fiatal — már jelentős kultúrpolitikai eredmény. Az ez évi „Tavaszi szél.. népdalverseny eredményeinek, összegezése kapcsán szükséges elmondani: tisztázásra vár, hogy az említett akció vajon a műkedvelő népdalénekesek versenye marad-e, vagy népdalverseny lesz. Megtettünk-e mindent annak érdekében, hogy versenyünk mozgalommá terebélyesedjék ... Tudunk-e kellő teret biztosítani a versenyen jó helyezést elért énekesek szereplésére. Sikerül-e végre a hazánkban gyűjtött magyar népdalokat nyomtatásban megjelentetni ... Ogy vélem, e kérdések megvitatása igen időszerű. ÁG TIBOR Andrdssy Tibor: TÉL AZ ALACSONY-TÁTRÁBAN (Linómetszet)