Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-21 / 275. szám, kedd

• •^••••••••••••[in -ÚJ FILMEK­• ••••••••••••••ED FEKETE TOLLÚ, FEHÉR MADÄR A csehszlovák—szovjet barát­sági hónap egyik legkiemelke­dőbb filmbemutatója a Fekete tollú fehér madár című alko­tás, az 1971. évi moszkvai nem­zetközi filmfesztivál aranydíjá­val kitüntetett költői szépségű drámai története. A kijevi Dov­rendező híres elődjei, Dovzsen­ko és Paradzsanov útját járva, művében a folklór és a népbal­lada elemeit ötvözi eggyé. A fil­met a háború és a szerelem motívumai szövik át, az ese­mények és az egyes figurák jelképekké magasodnak benne. A Fekete tollú, fehér madár című szovjet film két főszereplője zsenko-stúdióban készült színes film egy Kárpátokon túl élő bu­kovinai hucul parasztcsalád egy évtizedét jeleníti meg: tíz évet, tíz, fájdalommal és reménység­gel, véres harccal terhes esz­tendőt sűrít lírai képsorokba. Látszólag csak egyetlen sze­gény parasztcsalád történetét meséli el, de hőseinek sorsá­ban, tragédiájában egy egész falu, egy nép története sűrűsö­dik. A hajdani Bukovinában va­gyunk; a Zvonar-család sorsán keresztül 1939 mozgalmas nap­jaitól kezdve tíz esztendő ka­vargó történelmi eseménysoro­zata elevenedik meg előttünk: a királyi Románia uralma alatt sínylődő nép, Bukovina egye­sülése Ukrajnával 1940-ben, a rövid ideig tartó megújulás, új élet, a második világháború ki­törése, ukrán nacionalista ban­dák fegyveres harca a szovjet köztársaság megdöntésére, a ki­rályi román csapatok visszaté­rése, a németek megjelenése, banditák garázdálkodása, majd Bukovina felszabadítása, a fegy­verropogást felváltó munka za­ja, a megbékélt jelen 1949-ben. E tíz esztendő mozgalmas tör­ténete tükröződik Jurij Iljenko filmjében, aki különös érzé­kenységgel, sajátosan közelí­tette meg egy család s ezen ke­resztül egy ország drámáját. A Bonyolult történetet dolgoz fel Jurij Iljenko, de ezt a meg­rendítő és felemelő történetet balladai tömörségű és egysze­rűségű képsorok révén tárja elénk. A képek beszédesek, az ember és az őt körülvevő táj szerves egységbe olvadva való­ságos képzőművészeti kompozí­ció, eleven tabló. A gyönyör­ködtető képek azonban nem öncélúak, szerepük, mégpedig a szereplőkkel egyenértékű je­lentőségük van. Szimbolikus a Zvonar-család sorsa, akárcsak a barikád két oldalára került testvérek har­ca, mely a nép megosztottsá­gát jelképezi. A népballadák fennkölt szép­ségére emlékeztető film men­tes minden sallangtól, a forma és a tartalom szerves egységét megteremtve, a rendező kese­rű vallomást tesz a múltról, a nyomorúságos évekről és arról vall, mit jelent az ember szá­mára a szovjethatalom. A rendkívül szuggesztív, nagyszerű filin stílusán érző­dik, hogy J. Iljenko maga is operatőr volt, tehát a cselek­ményt inkább láttatja, mint el­meséli. Az értékek között kel! említeni néhány színészi alakí­tást, elsősorban Ivan Mikola j ­csuk, Bugdan Sztupka, Mihail Iljenko, Vaszilij Szimics és La­risza Kadocsnyikova játékát. A KATONA VISSZATÉRT A FRONTRÓL Nyikolaj Gubenko színész rendezői bemutatkozása ez az epikus életkép. Története a há­ború utolsó heteiben játszódik és két rokkant katonáról szól, akik a frontról térnek haza. A film a győzelem tavaszát tárja elénk, a rokkantakat szál­lító első vonattól a béke első napjaiban hazatérők vonatáig. A háború már vége felé jár, de még nincs vége a nyomorú­ságnak, a szenvedésnek. Csalá­dok pusztultak el, falvak haltak ki, lerombolt házakat hagytak maguk után a megszállók. Egy i'yen faluba érkezik Nyikolaj, a harcban félkarját vesztett ta­nító és Iván, a családját vesz­tett ács. A filmben kettőjük sorsát nyomon követve szemta­núi lehetünk az újjáépítésnek, mellyel a rendező azt érzékel­teti, milyen nehéz volt a háború után az életet újrakez­deni. A Szergej Antonov novellája alapján forgatott film egyszerű, de éppen ebben az egyszerűsé­gében rejlik szépsége. Szomo­rú történet, mert a mérhetet­len szenvedéseket idézi, mégis optimista kiesengésű, mert a két sebesült önfeláldozó mun­kájában, a meggyötört falu fel­emelkedésében a nap töretlen akaratereje jut kifejezésre. Nyikolaj Gubenko — akit szí­nészként legutóbb Az igazgató című filmben láthattunk — ren­dezőként váratlanul nagy mű­vésznek bizonyult. A film egyik főszerepét 'is ő alakítja, egy­szerűen, eszköztelenül. Remek a másik két főszereplő is: Mi­hail Gluzszkij és Irina Miros­nyicsenko. —y m — TUDOMÁNY, A FÉNYKÉPEZŐGÉPEK „SZEME // A mindkét oldalon domború, közönséges üveglencsét először Gardano olasz tudós hasz­nálta vetített kép alkotására. Akkori „kamerá­ja" egy elsötétített szobából állt, amelynek fa­lába kis lyukat fúrt, és ebbe helyezte a nagyí­tóüveget. Az így előállított képen azonban az egyszerű üveglencse minden optikai hibája je­lentkezett: a torzítás a kép szélein (a kört pél­dául elliptikusan, a négyzet oldalait homorúan vagy domborúan ábrázolta) a nem kielégítő kép­élesség, a középen élesre állított kép széleinek életlensége, a pontszerű képelemek vonallá torzulása stb. Ezeket a hibákat csak a XIX. század elején sikerült részben kiküszöbölni. H. Chevalier fran­cia optikus volt az első, aki 1929-ben két kü­lönböző fénytörő képességű lencséből a fényké­pezés későbbi feltalálói (Niepse és Daguerre) részére összetett lencsét szerkesztett. Nagy ha­ladást jelentett Petzval József matematikus 1841­ben szerkesztett, az akkori viszonyok között rendkívül fényerős (1:3,4) objektívje, amelyet sokáig mint a világ legjobb arcképlencséjét em­legették és javított változatban ma is alkalmaz­zák vetítőgépekben. Ez idő tájt a matematikusok már tudták, hogy az optikai hibák kiküszöbölése, Illetve erős csök­kentése csak több, gondosan kiszámított görbü­letit és fény törésű, lencse összeépítésével, tehát az úgynevezett objektívvel lehetséges. Paul Ru­dolph német matematikus, aki a jénai Zeiss op­tikai gyárban dolgozott, 1890-ben már kielégítő objektívet készített. A mai objektív — a fényképezőgép „szeme" — különleges üvegfajtákból készített lencse­rendszerből áll, s az egyes tagok alakját és méretét bonyolult matematikai számítások alap­ján határozzák meg. A szerkesztés elve általá­ban az, hogy például az egyik domború lencse­tag optikai hibáit a másik ellentétes hatású — tehát homorú — lencsetag kiegyenlíti, illetve a minimumra csökkenti. Teljesen hibamentes ob­jektív azonban ma sem létezik, mert a teljesít­mény bizonyos irányú növelése más hibák je­lentkezésével jár. A korszerű objektíveket fényképezőgépekben, filmfelvevő és tv-kamerákban használják. Leg­fontosabb típusaik a normál, a tele- és a nagy­látószögű objektív. A normál objektív a fényképezőgépek és a filmfelvevők általános célra szolgáló alaplencsé­je. Gyújtótávolsága kb. egyezik a kamera által készített negatív átlójával. Látószöge mintegy 45 fok, fényereje az olcsóbb gépeknél 1:3,5, a drágábbaknál 1:2. Ezzel a típussal lehet a leg­nagyobb élességet és a legtisztább rajzot elérni. (Az objektív a ráeső fénysugarakat egy pont­ban gyűjti össze. E pontnak a lencsétől való távolsága a gyújtótávolság. Fényerő az objektív fényátbocsátó képességét jelző szám: az objek­tív átmérőjének aránya a gyújtótávolságához. Minél kisebb ez az arány, annál nagyobb a fény­erő. Látószög az a szög, amelyet az objektív a térből, a témából befogni képes. Nagyságát fo­kokban adják meg.) A jelenleg ismert legkiválóbb rajzú objektívek négylencsés típusok, de maximális fényerejük csak 1:2,8. Ez pedig nem felel meg minden cél­ra, ezért más típusú objektíveket is kellett szer­keszteni. Igy születtek az 1:2, 1:1,5 és ennél is fényerősebb objektívek, amelyek hat-hét lencse­tagból állnak. Emiatt meglehetősen drágák, s teljesen nyitott állapotban csak közepes minő­ségű képet adnak. Miért van szükség a rendkívül nagy fényerőre, ha azt ilyen drágán kell megváltani? Elsősor­ban azért, mert e nagy fényerejű objektívek az úgynevezett fennálló világításnál — tehát zárt helyen, gyengébb fénynél (például színházban, hangversenyen, étteremben, lakásban, sportsta­dionban vagy az esti utcán stb.) is lehetővé te­szik felvételek készítését. Jelentősen hozzájárult a nagy fényerejű ob­jektívek fejlődéséhez a színes fényképezés előre­törése is. A jelenlegi színes filmek érzékenysége ugyanis még jóval alatta marad a fekete-fehér anyagokénak, tehát itt ismét nagy fényerejű lencsére van szükség. E tényezők és a nemzetközi versengés ered­ményeként folytonosan új, nagy fényerejű ob­jektív típjisok születnek, illetve a régebbi kisebb fényerejűeket fényerősebbekké alakítják. Jelen­leg a japán Canon 50 mm gyújtótávolságú nor­mál objektív vezet 1:0,95 óriási fényerővel. E hét lencsetagból álló objektív csaknem négyszer fényerősebb, mint az Európában gyártott maxi­mális fényerejű Pancolar objektív, amelyet a jénai Zeiss-gyár készít 1:1,4 fényerővel, 55 mm gyújtótávolsággal. A nagylátószőgű objektívek a téma nagy részét sűrítik össze egyetlen képbe, vagyis jóval többet fognak be, mint a normál objektív. Látószögük a típustól függően rendkívül változó (65—180 fokig terjed), de különleges (például meteoroló­giai) célra ennél nagyobb látószögű objektíve­ket is készítenek. Elsősorban ott alkalmazzák őket, ahol szűk helyen nagy kiterjedésű témát kell egy képbe befogni. A teleobjektívek, tükrös távlencsék olyan táv­csőszerű hatással rendelkező lencsék, amelyek a távoli tárgyakat közelebb hozzák, és nagyobbra ábrázolják n negatívon. Fő alkalmazási területük: az életből ellesett pillanatképek, állatképek, sport- és tájképek, portréfelvételek készítése. Minél hosszabb a negatív méretéhez viszonyított gyújtótávolságuk, annál erősebben nagyítják fel a témát. A fotoriporterek, állatfényképészek kis­filmes géphez ilyen tízszeres nagyítást adó, 50 cm gyújtótávolságú teleobjektivet, esetleg húsz­szoros nagyítású, 1 métereset is használnak. A kisíilmes gépek objektívjei aránylag köny­nyűek, a középméretű gépek lencséi azonban már több kiló súlyúak. A teleobjektívek hosszának szinte alig van felső határa. Amerikai riporte­rek két személy által vállon vihető 1,5—2 mé­ter gyújtótávolságú, 30—40 kg-os teleobjektíve­ket is használnak távoli témák, például rakéta­kilövések, atomrobbantások fényképezésére. Katonai felderítés céljából a második világhá­borúban a németek 13x18 cm-es fényképezőgé­pekbe épített 3 méter gyújtótávolságú óriás-len­csével fényképezték Leningrádot kb. 10 km tá­volságból. A La Manche-csatorna francia partján pedig betonbunkerbe 11, 33 és 50 méterest!) objektív-kolosszusokat építettek be egy 22 km-re fekvő angol kikötő fényképezésére. A 33 méte­res objektív átmérője 3 méter volt. Napjainkban a hírhedt U-2-es amerikai kémrepülőgépek 2,5 méter gyújtótávolságú különleges teleobjektívvel 15—20 km magasságból fényképeznek, és a fel­vételen állítólag még a földön álló ember is felismerhető. Különleges csoportot képeznek a gumiobjeklí­vek, amelyek gyújtótávolsága — bizonyos hatá­rokon belül — folyamatosan, mintegy gumisze­rűen változtatható, nyújtható. Elsősorban filmfel­vevőkben alkalmazzák. E rendkívül komplikált, nehéz objektívek 10—16 lencsetagból állnak, élességállítás, illetve a gyújtótávolság beállítása közben egyes lencsecsoportok folyamatosan el­mozdulnak benne. Viszonylag drágák, jelenleg főként japán gyárak készítenek ilyeneket. Fő előnyük, hogy a mozgó témát könnyű "követni velük anélkül, hogy annak méretei a képen el­távolodás következtében csökkennének. VÉDEKEZÉS A RADIOAKTIVITÁS ELLEN Jelenet A katona visszatért a frontról című szovjet filmből A Nap és a csillagok messzi világából elemi részecskék áramlanak bolygónk felé, a levegő, a talaj, a fű, a fa, táplálékunk, vizünk mind­mind tartalmaz radioaktív atomokat, amelyek szüntelenül parányi részecskéket lövellnek fe­lénk. Ez a kozmikus sugárzás és környezeti ra­dioaktivitás, amely körülölel bennünket, amely­nek ritka tengerében fürdünk, aszerint változik, ahogy az otthonunkul szolgáló makro- és mikro­térség. Mindez éppen úgy hozzátartozik az éle­tünkhöz, mint a levegő vagy a víz. A toulouse-i orvosi fakultás egy érdekes kísérlete meggyőz­het erről. Egysejtűek két kolóniáját tenyésztették ki eltérő körülmények között: az egyiket ólom­faiakkal körülvett tartályban, a másikat szabad levegőn. Az utóbbi a természetes sugárzás jóté­kony hatása alatt gyorsabban fejlődött, mint a másik. Feltételezik, hogy a sugárzás és a radio­fktivitás fontos szerepet játszik a földi élet for­máinak létrehozásában is. Ám ha a környezetben mesterségesen előidé­zett radioaktivitás is keletkezik, ez a természe­tessel összegeződve már több, mint amennyihez létünk kezdete óta hozzászoktunk, sőt sok eset­ben több, mint amennyit el tudunk viselni. Ra­dioaktív anyagok kerülnek a környezetbe min­denütt, ahol urániumot bányásznak vagy dol­goznak fel, a nukleáris reaktorokban, az izotó­pok termelése és felhasználása során számos ipa­ri üzemben, bányában, kutatóhelyen, kórházi la­boratóriumban stb. A rövid felezési idejű radio­aktív anyagok eltüntetése nem gond: radioakti­vitásuk hamar elenyészik a sugárbiztos „teme­tőkben". A munka folyamataiban keletkező ra­dioaktív anyagoknak ura marad az ember — nem így a nukleáris bombák robbantásakor ke­letkező mesterséges radioaktivitásnak. Az ily módon keletkezett radioaktív anyag a levegőn, más anyagokon, főképp az úgynevezett táplálékláncon keresztül eljuthat az emberi szervezetbe is. Néhány esztendővel ezelőtt arra figyeltek fel, hogy egyes északi törzsek tagjai­nak szervezetében a kritikus határt megközelítő radioaktivitás mutatkozik. Kiderült, hogy e tör­zsek az előző időszakban nagy mennyiségű rén­szarvashúst fogyasztottak, a rénszarvasok pedig olyan zuzmókat legeltek, amelyek különösen mo­hón szívták magukba a radioaktív cézium 137-et. Becslések szerint csupán az 1945 és 1962 között végzett atomfegyver-kísérletek 160 ezer gyermek fejlődésében okoztak súlyos rendellenességet, és a jövőben még 16 millió esetben vezethetnek ilyen rendellenességekre. Napjainkban világszerte intenzív kutatás folyik olyan vegyszerek kidolgozására, amelyek védel­met nyújtanak a sugárzás ártalmaival szemben. Az alapelv: ezeknek a szereknek arról kell gon­doskodniuk, hogy legyen elég elektron a szer­vezetben, a radioaktivitás folytán elektronhiá­nyossá vált atomok külső héján támadt üres he­lyek betöltésére. Hiszen ha van elég szabad elektron, az elektronhiányos atomok nem kény­telenek az ép atomok rovására biztosítani egyen­súlyukat. A vegyszerek között, amelyeket jelenleg ki­próbálnak, ilyen neveket találunk: AET, Cistea­min stb. Szovjet kísérletek szerint egyik-másik szer még a nagy energiájú protonok ellen is védelmet nyújthat. Felvetődhet a kérdés: vajon belátható időn be­lül el lehet-e látni valamilyen — preventív or­vosságként alkalmazható — védőanyaggal azo­kat az embereket, akik radioaktív sugárzásnak erősen kitett tevékenységet folytatnak? A kuta­tás eredményei azt bizonyítják: igen, van rá re­mény. ( dj)

Next

/
Oldalképek
Tartalom