Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-19 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

/ sírjon, hiszen már nem is fáj, pedig makacs, akaratos gyerek voltam. Soha többé nem emelt rám kezet, szegény... Iskolába szerettem járni. Nem voltam verekedős, de nem is hagytam magam. Jól tanultam. A tanító mindig velem példálődzott, én meg szégyenemben majd a föld alá süllyedtem. Nem tudtam én még akkor felfogni a jelentőségét olyan megjegyzéseknek, hogy „olyan az esze, mint a beretva", meg hogy „amíg más fejében egy gondolat fordul meg, a tiédben száz is ...". Nagy telek voltak, emlékszem. Karnyi jégcsapok lógtak az ereszen, derékig érő hő borított mindent. Az iskolában én voltam a „tüzes". A tanító rám bízta a nagy, fekete kályhát, mivel hogy jól tudtam fűteni. Nem mondom, tudtam, de könnyű volt, kedvemre pazarolhattam a jó száraz kőris-, tölgymeg akácfát. Ha úgy istenigazában bedurrantottam, zakatolt a kályha, mint a masina. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy gépésznek képzeltem Azt mondja nekem Sz. Sándor: — Ügy hallom, gyerek, hogy konyítsz valamit a gépekhez. Az én jó öreg Fordomról a front alatt leszereltek egyet s mást, megjavíthatnád, ha tényleg értesz hozzá. Nálam ehetsz, ihatsz, amennyi befér, meg aztán jól meg Is fizetlek, feltéve, ha gatyába tudod rázni a masinát, és használható lesz. Nos, megegyeztünk? — Meg — bólintottam felcsillanó szemmel. Végre kedvemre való munkához jutok, gondoltam, s másnap hozzá is fogtam Sz. Sándor csűrében. A jó öreg Ford bizony elég rossz állapotban volt. Teljes két hétig bütykölgettem, míg végül nagy dlrrel-dúrral beindult, s néhány perc elteLtével szép, a fülnek is kellemes duruzsolásba fogott. Sz. Sándor hitetlenkedve nézett a gépre, majd rám. Boldogságban fürdött az arca. Jobban a gyerek sem tudott volna örülni a kedvenc játékának. A nagy pufogásra kifutott a házból a felesége meg a lánya. Csodálkozó arcLOVICSEK BÉLA: lelően tudja elmondani az eseményeket. Az Igazat megvallva, már el is feledkeztem az ígéretéről, ő azonban nem. Szerencsére. Egyik este csörgött a telefonom, s felvettem a kagylót. Nyomban megismertem a hangjáról — jóval mélyebb az átlagosnál. Megbeszéltük a találka helyét, idejét... Most pedig szépítés és mellébeszélés nélkül mindent úgy írok le, ahogy tőle hallottam: Egy marék múlt Látszólag nem tartozik a tárgyhoz, mégis szükségesnek tartom elmondani. Suttyó falusi gyerek voltam. Szüleim kétkezi munkások. Apám korán meghalt, elvitte a tüdővész. Édesanyám egyedül nevelt fel bennünket, engem és a két bátyámat. Mindketten a Don-kanyarban maradtak. Anyámnak hetekig nem lehetett hallani a hangját. Megvékonyodott, sápadt arcában csak a két, nagyra nőtt szeme égett, tele fájdalommal és lemondással. Nem maradt számára semmi és senki, csak én, de engem ls eltéptek tőle, és kivittek a frontra. Mikor elváltunk, azt hittem, soha többé nem látom viszont. Viszontláttam, de minek az árán? Súlyos haslövéssel kórházba kerültem, majd néhány hónap múlva haza. Édesanyám akkor döbbent rá, hogy neki erősnek kell lennie, mert szükségem van rá ahhoz, hogy teljesen felépüljek. Ha száz évig élt volna, akkor sem tudtam volna neki visszafizetni és meghálálni mindazt, amit értem tett. Felépültem. Teljes értékű ember lettem újra, őt azonban nagyon megviselte a sok nélkülözés és a túlfeszített munka. Agynak dőlt, s néhány hónapi betegeskedés után el kellett temetnem. Pedig mindent megtettem érte, hiába. Magamra maradtam. Őszintén megvallva, sokszor foglalkoztatott az öngyilkosság gondolata. A nappalok még csak elteltek valahogy, az éjszakák azonban rettenetesek voltak. Feladom, nem bírom tovább. Ha legalább egyik bátyám élne, vagy a négy nagyszülő közül valamelyik, hogy valakihez tartoznék ... Bármily furán hangzik is, a gyerekkorom vidám és gondtalan volt, vagyis nem csináltam magamnak gondot semmiből. Beértem a foltos ruhával és cipővel is, a sültkrumpli ízét meg még most is a számban érzem. Az a felséges illat, arai az asztal közepére állított szakajtókosárból szállt felénk, felejthetetlen. Őriztem libát, tehenet, disznót, hátamon hordtam az erdőből a tűzifát. Néha akkorát bukándoztam a súlyos teherrel, majd a nyakamat törtem, de csak nevettem, úgy volt szép és jő, ahogy éppen volt. Aztán a nagy téli szánkázások, csúszkálások a patak jegénl Emlékszem, egyszer betörtem az orrom. Az arcom, a ruhám eleje csupa vér lett. Édesanyám — ijedtében — rettenetesen megvert, minden porcikám sajgott, utána meg keservesebben zokogott, mint én. Csitítgattam, ne magam, mert a gépekért majd megvesztem. A hatodik határba is elcsatangoltam, ha megtudtam, hogy gőzekével szántanak az urasági földeken. A magánjárók gépészei már jobban ismertek, mint a saját gyereküket, meg szerettek is, hogy annyira ragaszkodom a gépekhez. Felengedtek a magánjáróra, fűthettem, megfoghattam a kormánykereket, meghúzhattam a fütyülő zsinórját, s ha túlnyomás volt a kazánokban, megnyithattam a gőzszelepeket. Gyönyörűség volt látni és hallani a kiáramló gőzfelhő sistergését. Kimondhatatlan boldogságot éreztem, amikor egyetlen kézmozdulatomra engedelmeskedett a hatalmas gépóriás. Nem cseréltem volna a királlyal sem. Almaimban ls a gépekkel foglalkoztam. A katonaságnál a gépkocsizókhoz kerültem. Az újonckiképzés után letettem a sofőrvizsgát. Később bekerültem a javítóműhelybe. Ott aztán kedvemre eljátszogathattam a motorokkal. Számomra valóban játékot jelentett, ha ízeire szétszedhettem a motort, hát még akkor milyen nagy volt a boldogságom, ha összeszerelés után felduruzsolt a motor, és járt pontosan, mint az óra! A műhelyvezető törzsőrmester csak a fejét csőválta, de még ő sem tudott arról, hogy szabad időmben falom a szakkönyveket. Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, mert végül ls gépészmérnök lett belőlem. Közben persze sok minden történt, többek közt... Szerelem, házasság Édesanyám halála után sokáig nem leltem helyemet a faluban. Azonban valamiből meg kellett élni, meztelen sem járhatott az ember. Elvállaltam én mindenféle munkát. Kaszáltam, szőlőt fedtem, kukoricát törtem, fát vágtam, szóval mindent elvállaltam, ami jött, nem válogattam. Sosem féltem a munkától, már gyerekkoromban megszoktam. A tél a végét járta, tavaszodott. Egyik este váratlanul Sz. Sándor állított be hozzám. Éppen halat sütöttem. A faluban mindenki Ori Sz. Sándornak titulálta. Volt vagy húsz hold földje, cséplőgépe, Ford traktora, meg egy szép, büszke lánya. Városi iskolába járatta — fenn is hordta a fejét annak idején —, és hát mindenki tudta róluk a faluban, hogy igen pökhendiek és nagyravágyók. A front után azonban más szelek fújtak, ők ls engedtek a rátartiságukból, nem rázták már annyira a rongyot, egyszóval megcsendesedtek. cal álltak a gép mellett, s valami fura csodálattal a szemükben méregettek, kis híján zavarba hoztak. Ittunk nagy áldomást. Be is csíptem. Lábam alatt inogott a föld. Mintha hajó fedélzetén álltam volna. Sz.-ék meg csak etettek, itattak és marasztaltak. Végül úgy berúgtam, hogy világomról sem tudtam. Arra ébredtem fel, hogy ... A munkával eltöltött két hétnek azonban egyéb története is van, arról is szólni kell. Másnap kijött a lány, megállt fölöttem, nézelődött. — Maga mindig ilyen szótlan? — kérdezte. — Általában — mormogtam. — Érdekes... — mondta, és csak ott téblábolt, hajlongott a vállam fölött, mihez miért nyúlok. — Ni csak, olajos az orra hegyei — szólott újra, s felnevetett. — A szerelőnek általában olajos szokott lenni — mondtam, és én is elnevettem magam. Harmadnap megjegyezte, hogy rossz lehet egyedül élnem. Megvontam a vállam. Negyednapra beborult, éles szél kerekedett, csak úgy dudált befelé a szélesre tárt csűrajtőn. A lány forralt bort hozott ki, s kínált. — Igyék, legalább egy kicsit felmelegíti, — mondta. — Tán csak nem sajnál? — kérdeztem. Mire ő: — Az éhezőket és fázókat általában megsajnálja az ember. Nevetett. Csak úgy csilingelt a hangja. Megtelt vele a csűr. Én meg csak mosolyogtam az orrom alatt, és arra gondoltam, milyen kedves a gyönyörűség, bezzeg a háború előtt észre sem vette a magamfajtát. Szépnek szép volt az istenadta. Egyenés derekú, su- 197; dár, mint a nádszál, helyes kis domborulatok elől, hátul, a lába formás, XI. sugáros, és hófehér a nevetése. Gyöngysor foga csak úgy vakított. — Ne játsszon már velem, mert a 1fülébe találok harapnll — mondtam neki a második hét közepén. — Nem félek, de nem áml — mondta könnyedén, hamiskodvá. Egyszer meg belecsíptem a farába, mire 6 a kezemre ütött. — Ne bomoljon, fáj, — mondta, de nem haragosan. Játékosság bújkált a hangjában, nekem meg az arcomba szaladt a vérem. Mit akarhat tőlem ez a lány, mit, egy ilyen ágrólszakadt senkitől? Ez a _ gondolat motoszkált állandóan az • agyamban. Nem tudtam aludni. Egész éjjel csak forgolódtam az ágyamban, L U az emoer egy páA

lyaudvaron, vagy a város központjában egy utcasarkon, körülötte forr az élet: emberek sietnek vagy ácsorognak, kirakatot néznek •agy vásárolnak. Ki tudná megmondani vagy kiválasztani a körülötte hömpölygő emberáradatból a boldogokat vagy a boldogtalanokat. Pedig nyilván van köztük ilyen is, olyan is. Most az ember magányosságáról akarok elmondani egyet s mást. Gyakori jelenség ez manapság társadalmunkban, bár még nem jelent társadalmi problémát. Mégis tudomásul kell vennünk, mert Jelen van, úton-útfélen találkozunk vele, és nemcsak a magára maradt idős emberek körében lelhetünk rá, hanem a fiatalok és a középkorúak körében is. Sokszor írtak már a magányról, mint általában mindenről. Nincs új a nap alatt — mondják és vallják —, persze hogy nincs, én mégis azt állítom, hogy ahány ember, annyi életsors. Nem él két egyforma ember a földön, következésképp: minden ember esete egyedi, minden ember másképpen érzi a fájdalmat, az örömöt, másképpen szeret, csalódik, szárnyal, vagy éppenséggel lebukik... Pontosan egy évvel ezelőtt ismerkedtem meg vele a kerületi bíróság épülete előtt. Akkor is ősz volt, csípős szél nyargalászott végig a városon, sárga faleveleket kergetett az utca kövén. Lassú léptekkel hagyta el az épületet. A lépcsősor közepén megállt, körülnézett. Középtermetű, enyhén őszülő, ötvenegy éves. Szimpatikus férfi. Melléje léptem. — Válás után? — kérdeztem. Nem vette tolakodásnak a kérdésemet, még csak nem is csodálkozott el rajta. — Igen — mondta. — Elváltam, mert el kellett válnom. Általában mindenki ezt mondja. — Huszonnégy évi házasság után váltunk el — mondta. Cigarettára gyújtott, mélyen tüdőre szívta a füstöt. Rám nézett. Idegességnek vagy megrendültségnek a nyoma sem látszott rajta. — A fiam miatt.. Furcsa, nem? ... Azt állítják, hogy a házasságban éppen a gyerek az összekötő kapocs, hát ez a mi házasságunkra nem áll . . . Engem éppen ez fogott meg, ez tett kíváncsivá, s nyomban kérdezősködni kezdtem, de ő nem akart beszélni. — Majd — mondta —, majd egyszer elmondok mindent, ha érdekli. Most azonban sem kedvem, sem erőm nincs hozzá. Remélem, megérti? — Természetesen — mondtam akkor, egy évvel ezelőtt. Noteszébe bejegyezte a telefonszámomat, és megígérte, hogy felhív, ha úgy érzi, hogy elfogulatlanul, s az igazságnak megfe(Irodalmi riport)