Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-12 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó

S: MINIATŰRÖK A VÖRÖS MOSZKVÁBÓL Részlet a költő hátrahagyott naplójából ••. -. - .••••-•• ^_ Csattognak a vagonok. Tele menekülőkkel, akiknek szemel alatt még ott feketéllik a börtönök sarlója, s csuklóikon meg ott vöröslik a bilincs karkötői;;. Á nap, mint az egyre összébb zsugorodó léggömb, most bukik le az ostravai szénhalmok mögött, melyek mint izzó piramisok megvakítják az ember után kutató szemet. Pedig micsoda vidék ez! Az eget drótpályákkal bedrótozták az emberek fölött, s az egykerekű talicskákban sem gyerekeiket gurítják ki az asszonyok a sárga homokú játszóterekre. Az egyetlen állomásépület is fekete, leszaggatott ereszeivel, mintha egyenesen a tárnákba vezetne. S hogy hajlata a „szerencse fel" vagy a „pokol kapuja" feliratot viseli e, erről is lehetne vitatkozni. De ml füttyszó nélkül robogunk át rajta. Csak a cseh csendőrök szuronya, harcsabajsza húz mögénk vigyázzban. A vagonok pedig csattognak. Valaki leejti feiét a feltámasztott tenyeréről, s belehullajtja aszszonya ölébe. És az eső zuhog. Paskolja az üveget. Az üvegen versenyt futnak az csőpatakok. • • • Csattognak a vagonok. Valaki rongyokat kötött az ütközőkre: ott a lengyel határ következik. A lengyel határ... Éjfélre jár. De senki se gyújt világot. A gyerek3k szemei se világítanak. Az asszonyok bebugyolálták őket, s minden meleget alájuk hordtak. A lengyel határ ... Robusztus, nagyszakállas emberek merednek ki az esőpárás ablakon. Ismerik ezt a vidéket. Ö, nagyon is jól ismerik. Az asszonyok a férfiak vállára tsszik a kezüket. S féltőn visszahúzzák a szeglat homályába. A gyerekek mosolyognak, s kalácsot álmodnak, babáikat simogatják. Komoran merednek maguk elé a felnőttek. A vonat most hirtelen előredől. Hogy aztán visszazökkenjen. Üres, rideg pályaudvar. A cseh rendőrök leugrálnak a vonatról. Kopognak a kalapácsok a kerekeken. Mintha a fejünkben zakatolnának. Lengyíl tisztek. Aranyzsinórosan ácsorognak a lámpák fénykörében. A csizmájuk átragyog az esőfonalakon. Hetykék, mint az ostor, szemükben vigyorgó pökhendiség ... Aztán befut a lengyelek vonata, s pontosan a mi vonatunk mellé kerül. At kell rakodnunk. Névsor szerint. A gyerekek az anyjuk karjaiban nyöszörögnek, s mint a piócák ragadnak melengető mellükhöz. A két vonatsor között képződött alig méternyi széles folyosóban kell felsorakoznunk. Végtelen, kétsoros kígyóban. — Csönd! Minél kívesebb szól Mindenki ügyeljen nevére! — adják tovább suttogva szájról szájra. S most már csak suttogva beszélgetünk. Vannak, akik a nevüket ismételgetik félhangon ... A középről, mint fáradt puskalövés, csak alig ér Ide a hang. Mindenki megfeszülten figyel, hogy idejében igent kiálthasson. Végül is mindenkit átvesznek. A végtelen emberkígyó feilélegzik. Nincs baj. Áthurcolkodunk a magas lengyel kocsikba. Aztán leólmozzák a vagonajtókat. Lengyel csíndőrök szállnak a kocsikra. Elindulunk. Éjfél után két óra. Sokan elnyúlnak a padon, sokan szótlanul a tenyerükre támasztják állukat, s úgy merednek maguk elé, De a sarokba ls bedűlnek néhányan. Csak kevés szó esik. A vonat fut, át a nedves éjszakán, át a kihalt állomásokon. S csak a szuronyok, most már a lengyel szuronyok világítanak mögöttünk. • • • Az ég kékje a fehérizzó acélhoz hasonló. A vonat vánszorog. Gyorsabbanl Gyorsabban! Az ablakkeretekbe szorult mindenki. Valami meleg marok nyúl fel a torkokba. Még száz fa, egy lomhán elterülő mocsár, és a vonat befut a semleges zónába. A dróttüskék mögött lesz tehát az új világ küszöbe... De a vonat lassít, méregdrágán adja a métereket... Most a vonat fejében felharsan az Internacionál, s a dai mint a futótűz kígyózik végig a vonaton. Egyetlen lángoló, füstölgő kígyó vagyunk. — Hurrá a Szovjetek Uniója! — Hurá, te ragyogó, meleg szín! — Te áldott, vörös határkő a föld s az élet történetében! Moszkvában Mint a tetvek lapulnak a hatalmas állami trösztök és munkásszövetkezetek szügyei körül a nepmanok üzletecskéi. Tágasak ós teltek az á'.Iamf üzletek, rend és gyorsaság mozgatja őket. Ahova a proletárállam kinyújtotta kszét, oda szervezettség és kultúra költözött. Kl gondolta volna, hogy a bolsevikok, a „kartacsevo martalócok", odaállanak a pult mögé, ezek a „szappanbuborékban álmodó marslakók" utat vernek az árak, áruk és pénzek tömkelegében! Hogy kínos pontossággal dolgozo áruházakat szervezzenek, s hogy az emeletmagas pultokat fe' is tudják tölteni áruval! Hogy a paradicsomkonzervek címkéin csakúgy, mint az új szovjet traktorokon és vlllanymozdcnyokon a szovjet állam márkája ragyog majd! S mennyire mások Moszkva utcái! flgaz, nem Amerika „csodáit" kerestem bennük, hanem az élet megváltozott arcát.) Mert a munkásáliam által teremtett életfeltételek mindenütt a szemedbe szúrnak, ott élnek a házakban, de ott keveredőznek előtted az utcákon Is. A lumpenproletariátus kipusztulóban, az utcákon a dolgozó tömegek mindennapi élete árad, nem ékes divattal, nem Is rongyokban többé; komoly, még sokszor szűkös, de üdítő egyszerűséggel és korlátoltság nélkül öltözködik Moszkva. Munkásdemokrácia Munka után újabb munka jön, szaggatott, gyors iramú napok, nyolc órát kalapáccsal, nyolcat tollal, szóval az új életért. Áruházak, gyárak, hivatalok sarkaiban csoportokba verődve, könyvekkel és könyvek között szakállas férfiak és bajusztalan fiatalok rágódnak, vitatkoznak, órák hosszat, éjszakahosszat, egészséghosszat a proletárállam problémáin. Valami nyughatatlan, megszakíthatatlan áramkör fogja őket egybe. Apró és nagy kérdések mind át kell hogy fussanak a kezükön, ha valaki el is ejtene valamit, tízen akadnak akik ezért vagy azért újra a tenyerükre emelik, míg minden ízében fel nem boncolták a kérdést. Így a jacseika. Valaki fölveti a munkásságnak új problémáját, és innen is, onnan is száz és száz munkástenyér kap utána, hallgatja, formálja, formáltatja általa magát. Igen, mindenki hozzá akar valamit tenni, mindenki el akar valami hibásat venni belő'.e, mindenki nőni és terebélyesedni akar általa, hogy rajtuk keresztül viszont nagyot nőjön az ügy. Igen, így aztán ezer és ezer szögletében az országnak százezer munkáskézben formálódnak a proletárállam problémái, és oldódnak fel általuk a dolgozó tömegek millióiban. Mindenki ad és befogad ily mód, mindenki részesítő, s milliók dagasztják, de milliók szegik is meg a proletárállam újdonsült kenyerét. S ez nem álom, de úgy hívják — üvöltsenek bárhogy a burzsoázia ós lakájai — hogy: munkásdemokrácia. Dolgozók klubja A bejárója súlyosan járó tölgyfaajtó, gondolnád, ősi kriptába nyit. Ámde fölötte vörös körök és szögletek között olvashatod: KLUB! KLUBI Ismered ezt a szót? Magánklub, gyárosok klubja! Fészekklub, Művészek klubja! De ilyet, hogy „Munkások és parasztok klubja" — ilyet hallottál-é már? S aztán a kupolás termek hozzá, gondolnád templom hajója, s a hallok, érted, a hallok — gyönyörű márványból faragott oroszlánokkal, miknek sörén 'ébe piros pántlikát fontak a pionírok. A széles, sikamlós lépcsőkön zöld kókuszszőnyeg tekereg a magasba — igen, pontosan úgy, mint akkor, amikor még a „Jacht-klub" lakkfélcipő;, és lakkcsizmás junkerjai és tisztjei látogatták. De most úgy van bizony, hogy „feltűnően" sok a durva járású vendég, sőt sűrűn akad a csizmás, vörös -inges parasztból Is, és nem lehetetlen, hogy a „hallok" kőoroszlánjai talán éppen ezért merevítik olyan értelmetlenül szemeiket. De gyerünk csak feljebb az árkádos magasba, a karcsú oszlopok alál Vörös segítség A kis szobákban, termekben elhal az élet, kialszanak a lámpák, s csak az aulaszerű, márványfehér csarnokban ragyognak a madárrajokhoz hasonló csillárok. Ezren és ezren szoronganak a teremben, a pódiumon ősz, megcsapzott fejek, napbarnított bulgárok, angol munkásvendégek, kínai diákok, mongolok, magyarok, németek: a gyűlés díszelnöksége. Egy öreg paraszt beszél, csizmákba öntött törzse előrehajlik, s amint a dobogó élére kiáll, a fehér szakállas s őszbe csavarodott haja szikrázik a lámpák alatt. „Mi jól tudjuk, elvtársak, mit jelent harcban állni puszta ököllel tankokkal és lángszórókkal szemben. Volt idő, hogy voltunk mi is így, véreztünk Pétervár kövein, és dideregtünk a börtönök priccsein. 3e ez akkor volt, amikor mögöttünk még nem állott egy százötven milliós munkás- és parasztállam. DB ma áll a szovjet, és a Szovjetunió munkásainak és szegényparasztjainak milliói küldik felétek bátorító szavukat Éljenek a munkásosztály mártírjai és harcban álló milliói! Éljen a világforradalom!" Pergő taps harsan fel, s valahonnan, láthatatlan zegzugból, felharsan az Internacionálé első akkordja. Mindenki feláll, énekli a dalt, s vannak, kik már megszámlálhatatlan ezredszer énekelik, de mégis még újból kiizzó arccal. A pionírok vigyázzban állnak, tenyerüket szemmagasba, maguk elé emelik. A katonák vigyázzban, tisztelegve. Üj szónok lép az emelvényre. Csontos arc, ébenfekete hajú bolgár. Anyanyelvén beszél, de arcizmai rándulását minden szem megérti. Ahogy kezei ökölbe görcsösödnek, és újra tenyérbe simulnak, kibomlanak, szögbe törnek, ahogy az emelvényen előrehajlik, és felsőteste végighullámzik a tömeg fölött, ahogy szemei fáklyásán fellobognak, és beleszúrnak a tömegbe, ahogy a hangja a gyűlölet nyilán felröppen a legmagasabb pontokig, s ahogy a fájdalom hörgésében roppant robbajjal ismét lezúdul a mélységbe, ahogy bőg, üvölt és jajgat belőle a düh és bosszú, és ahogy szem-száj-haj-szemöldök-ököl-robban-szöge!ődik, mindenki megérti, hogy miről vn szó. A kezek vadul tapsba vernek, percekig dörög az orkán, s karzatokról süvöltik: — Pusztuljon a világreakció! — Halál Zankoffra! Éljen Szovjet—Bulgária! Most egy fiatal, sápadt arcú ember lép az emelvényre. De alig fekteti el kezét a karfán, hirtelen felzendül az Internacionálé, és feláll a egész terem. S kétezer szem nevet és sír az öröm és fájdalom lázában. S a katonák vigyázzban, a pionírok vigyázzban, az öregek vigyázzban, a fiatalok vigyázzban. A fiatalok szemében könny, az öregek szemében könny, az Internacionálé zúg, a vörös zászlók kibontva lobognak, hajladoznak, és meghajszolják a szív és agy körül loholó vért. Vörös temetés A kettő között élnek és halnak a Szovjetunió dolgozói. Már messziről sir, kegyetlen, idegfacsaró mély hangjával a gyászinduló, sír, Jajong, áthömpölyög a fejed fölött, s földbe gyökerezteti a lábaidat. S az utca, melyből ringó méltósággal közeledik a halottas menet, fedetlen fővel és sárgaréz hangszerek színpompájában, s magán az egyszerű kocsin pedig vörösben izzik a koporsó. Jön a menet, sorfalat állnak az emberek neki, a kocsi, autók, és villamosok, jön, úszik, egyre közelebb a vörös koporsó, egy egyszerű kommunista munkás fekszik benne. Bőg, jajgat a dal, az 1905 gyászindulója, katonák megállanak vigyázzban, pionírok tisztelegnek, s a fejekről lerepülnek a kalapok. Munkások százai, ezrei kísérik fedetlen fővel a vörös koporsót. Már messzi-messzi járnak, csak a zene sír, s a vörös szín leng a délutánban. Kint a temetőben még egyszer felzúg a dal, beszélnek a halott barátai és halott és élő kommunisták apja: beszél a párt. Lehajlanak a zászlók. S a feldomboruló sírra vörös csillag kerül, aranybetűkkel, melyek arról tanúskodnak, hogy mit tett a holt életében a munkásosztályért. Egyszerű csillag, egyszerű' betűkkel, nagyszerű kommunista sírján: PAVEL KRISZTOFOROVICS KRULOV harcolt Kornyilov ellen, harcolt KerenszkiJ ellen harcolt Gyenyikin ellen harcolt az antant imperialisták ellen harcolt a szocializmus építéséért meghalt a munkások és szegényparasztok szabad szovjet köztársaságában. Igaz kommunista volt, a párt zászlója borul sírjára. Szurcsik János: TÖRTÉNELEM