Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-12 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó

uuen lupli IVIIiIHII III UH A

szovjet széppróza művelői oly világirodalmi rangú elődök munkáin nevelődtek, mint Turgenyev, Gogol, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Kuprin és Leszkov. Az a szociális jellegű reformvágy, a társadalom fonákságait leleplező realizmus, amely a nagy elődök Irásművészetét jellemezte, az utódokban újabb vonásokkal gazdagodik, és különösen a társadalmi változások ábrázolásában új feladatok elé állítja az alkotót. Csernisevszkijnek az a nézete, hogy a művészst forrása nem a képzelet világa, hanem a valóság, teltebb hangsúlyt kap. Már nincs szükség arra, hogy egy pusztulásra érett társadalom csalárdságát és renyheségét, egy félfeudális világ kíméletlenségét és ragadozó szellemét leleplezze — feladatköre másul és tágul: arról a nagy átalakulásról kell számot adnia, amelyet 'az Októberi Forradalom indított el a szovjet népek életében. Török Endre az Orosz irodalom a XIX. században című monográfiájában erről ezeket írja: „Az Októberi Forradalom a magányos, történelemből kiszorított és megosztott Oroszországot történelmet megteremtő, egységes Oroszországgá formálta. Ebben a folyamatban megváltozott az irodalom funkciója. Befejeződött klasszikus küldetése, hogy felkeltse a nemzeti bűntudat és önmegváltás légkörét. Megszűnt számára, mint hajtóerő', az orosz létezés értelmének a keresése, ami Gogol és Tolsztoj között átjárta és világirodalmi értékké hevítette az orosz regényt. A forradalom e szerep és a felelősség világából a célszerűség, a kötelességek világába vonta az irodalmat: állam és művészet egymáshoz hajolt, majd — nagy általánosságban — összefonódott a kollektív társadalmi-politikai eszményben." Az új szovjet szépróza már nem a szegénység és megaláztatás, az önzés és a katasztrófához vezető individualizmus ellen emeli fel szavát hanem a megújuló élet, a szocialista rend, a forradalmi vívmányok védelmében szólal meg. Az új valóságot megragadó szocialista realizmus elsősorban az irodalom társadalmi hasznosságát és politikai alkalmazhatóságát tűzi ki céljául — ahogy ezt a múlt században Csernisevszkij kora realistáitól megkövetelte —, ugyanakkor azonban nem tartja másodlagosnak a mű művészi követelményeit. Az Európa Könyvkiadó kiadásában megjelent legújabb kisregénygyűjteményről már itt elöljáróban elmondható, hogy a benne közölt négy munkában a társadalmi hasznosság követelménye sikeresen ötvöződik a művészi megformálás igényével. Mind a négy kisregény írója eminens feladatának tartja, hogy hitelesen tükrözze a valóságot, de nem mond le arról, hogy ezt az új valóságot — fetisizálódás nélkül — az írásmüvészet igényének megfelelően tárja olvasói elé. A

kötet a megjelenés időrendjében tartalmazza a kisregényeket. Köztük nem a címadó írás, hanem az első, Andrej Platonov Dzsán című 1935ben Irt kisregénye emelkedik ki a gyűjteményből. A balladás hangvételű, megrendítő remekmű történetének színhelye az Amu-Darja egyik mellékfolyójának, a Kunya-Darjának mocsaras, terméketlen földje. A kihalásra ítélt maroknyi dzsán nép a bozóttal, náddal ellepett mocsárba menekült a hivai kán katonái elől. A kán a tolvajokat, a gonosztevőket kereste, de mert azokat nehéz volt felkutatni, megparancsolta, hogy szedjenek össze minden bujdosó és ismeretlen embert hogy Hiva lakói lássák az ő kivégzésüket és kínszenvedésüket, hogy féljenek és rettegjenek. A dzsánok nem tudnak ellenállni, nem félnek már a golyók és a vas erejétől, mintha elégedettek és boldogok lennének, mert a halál megváltja őket a szenvedéstől. A harmincas évek elején a szovjet hatalom kezdi megtörni a kényurak hatalmát. Egy fiatal közgu.:dász — Nazar Csagatájev — a főiskola elvégzése után elhatározza, hogy visszamegy erre az átokkal vert földre, ahonnan az anyja tízesztendős korában a világba küldte. Csagatájev megtalálja a mocsarakban szinte őskori állapotban tengődő nemzetségét, köztük az anyját is, és emberfeletti erővel küzd azért, hogy olyan földre vezesse őket ahol elemi viharoktól, rajtaütésektől védetten,_ a terjeszkedő és megerősödő szovjet hatalom segítségével visszanyerjék elvesztett emberségüket. Hallatlan erőfeszítéssel sikerül is a megmaradt kevesekben felcsiholni az életkedvet, de egy reggel arra ébred, hogy a megmentett és lelküket, emberi arculatukat megtalált dzsánok elhagyják. Egyesek a Kaspi-tenger felé mentek, mások Türkmenisztánba és Iránba, ketten meg Csardzsuába és az Amu-Darjára. Csagatájevet ez nem veri le; küldetését teljesítette és elmosolyodva felsóhajt: „egyetlen szívével, szűk agyával és lelkesedésével elsőnek akart ő itt, a Szári-Kamis vidékén, a régi világ poklának jenekén igazi életet teremteni. Az emberek azonban jobban tudják, mi a jó számunkra. Elég az, hogy segített nekik életben maradni, jussanak el hát a boldogsághoz a láthatáron túl..." M

erőben más világba vezeti az olvasót Vera Panova, egy nyiladozó gyerme'kléleknek érzékeny, női ösztönnel megírt, finom hangulatos rajzával. Gyermekekről szóló, 1955-ben kiadott ciklusának Szerjózsa című kisregénye Messzi utca címmel szerepel a kötetben. Platonov Dzsánjának dermesztően komor képei után pihenőt és felüdülést jelent az apátlan kis Szerjózsának csetlése-botlása a Messzi utca gyerekserege közt. Édesanyja ismét férjhez megy, Szerjózsának kis öccse születik, az élet nyomasztó gondok és keserűségek nélkül pereg, kis -örömök és bánatok közt, s a mindennapok szépségét a háborút átvészelt, sok ínséget megszenvedett szovjet ember humanitása adja meg. Ennek a tiszta, ér-. zelemgazdag emberségnek legszebb példája, hogy Szerjozska mostohaapjában mélyen érző igazi apára lel, és kimondatlanul is érezzük, hogy az ő meleg szívű apai gondossága igazi, derék emberré neveli. Lilli Promet, a mai észt irodalom kiválósága Ki terjeszti a politikai vicceket? című szatirikus színezetű kisregényét 1966-ban írta. Lazán összefüggő története a világháború előestéjéh Tallinnban, az Észt Köztársaság fővárosában játszódik. Gyanútlanul és jámbor hittel gyártják és terjesztik a Hitlert kifigurázó politikai vicceket. Idegen államfő kicsúfolása miatt elfogják, kihallgatják ugyan a viccek terjesztőit, büntetést is kimérnek rájuk, de mindez ártatlan játéknak tűnik, csak itt-ott sejlik fel valami azokból a szörnyűségekből, amelyek az állását vesztett újságírót, Eraltot a munkában fáradhatatlan Veranda aszszonyt és három munkásfiát, de kivált a napestig családjáért futkározó Reise Zuckermannét később érik. Lilli Promet lebilincselő színességgel, gyakorlott elbeszélő készséggel járja körül az észt kisemberek világát; a társadalmi háttér vázlatossága ellenére is kifejező és hiteles. És végül a negyedik kisregény a belorusz Vaszilij Bikov Az út végén című prózája színvonalában Platonov kisregénye mellé állítható. Két hőse, Ribak és Szotnyikov, á mocsarakban megbújó kis partizáncsoport vezetőjétől azt a parancsot kapják, hogy szerezzenek az éhezőknek egy kis eleséget. A vállalkozás veszélyes, és emberfeletti megpróbáltatást igényel. Szotnyikov betegen vánszorog a fagyban életerős és egészséges társa után, s mikor golyó sebesíti meg a lábát, Bikov bajtársiasan segít rajta, bár tudja, ha cserben hagyná, megmenthetné a saját életét. A vég elkerülhetetlen, mind a ketten a fasisztákat szolgáló policáj kezébe esnek, a fagyott lábú, sebesült Szotnyikovot kegyetlenül megkínozzák, és reggel a falu feletti dombon, a régi diadalkapu gerendáján felakasztják. Kivégzik az őket rejtegetni akaró Gyemcsihát is, egy háromgyerekes anyát, de nem kegyelmeznek egy emberséges öregnek és egy elfogott, tizenhárom esztendős zsidólánynak sem. Csak Ribak menekül meg, a policáj szolgálatába áll, abban a hitben, hogy egy alkalmas pillanatban megszökik tőlük. De a kivégzés után egy szánján arra hajtó öreg paraszt pillantásában megérzi azt a mérhetetlen gyűlöletet, amely ezentúl éri, s amelytől többé nem szabadulhat. Ebből a sorsból, amelybe árulása juttatta, nem szökhet meg. Nem menekülhet a halálba sem, bebörtönöztetése percében elvették a nadrágszíját, tehát még csak fel sem akaszthatja magát. Sorsa megpecsételődött: a háború útvesztőjében eltévedtek sorsa vár rá. Bikov félelmetesen komor története félelmetes figyelmeztetés: az erkölcsi halál tragikusabb a fizikai megsemmisülésnél. A

fordítók, Kelemen Sándor, Nagy Elek, Karig Sári és Nikodémusz Elli kitűnő munkát végeztek. A Világirodalom Remekei sorozatban megjelent új gyűjteménynek százezres példányszáma csak a kelendőséget jelzi. Hozzá kell fiiznöm, hogy a kötet mondandója és művészi becse indokolja ezt a kivételesen magas példányszámot. EGRI VIKTOR Az operaház nézőtere •^falahányszor a szibériai tájak kerülnek szóba, óhatatlanul is efféle jelzőket használnak: végtelen, beláthatatlan, óriási, hatalmas... A szibériai emberek már hozzászoktak az ilyen méretekhez, arányokhoz. Nem csoda hát, hogy a novoszibirszki operaház Szibéria legnagyobb színháza. „Szibéria Nagyszínháza" együtteseinek jó híre az ország határain is túljutott; balettegyüttese járt Magyarországon, ahol a színház nem egy tagja vendégszerepelt, csakúgy, mint más szocialista országokban, azonkívül felléptek Japánban, Franciaországban, Kanadában és Ausztráliában is. A náci Németország felett aratott győzelem előestéjén mutatta be Szibéria első operaháza Glinka Ivan Szuszanyin című dalművét. A hódítók elleni hősi harcát vívó orosz nép szívet dobogtató himnusza 1945 örök emlékű májusának napjaiban jelképként hatott. A nézőtér énekelte a szereplőkkel az opera fináléját: „Dicsőség néked . . ." Ezzel a bemutatóval kezdődött a színház története. Pontosabban még előbb, hiszen a hatalmas méretű operaház építése már a háború előtt megindult. . .. Amikor az 1937-es párizsi világkiállítás látogatói megismerkedtek a Novoszibirszkben építendő színház makettjével, elismerésükbe tamáskodás is vegyült. Hiszen olyan tájékoztatást kaptak, hogy a novoszibirszki operaház lesz Oroszország legnagyobb színházi épülete, amely 11700 négyzetméternyi területet foglal el, 14 emelet magasra emelkedik, nézőterén pedig kétezren ülhetnek majd! S mindez Szibériában! Megbirkóznak-e vajon az oroszok e gigászi tervvel? Megbirkóztak. A háború ugyan hátráltatta az építkezés befejezését, de az egész város segített: a novoszibirszkiek feláldozták szabad napjaikat, sőt hétköznap a nehéz munka után is kivonultak segíteni. A Novoszibirszki Opera- és Balettszínház tagjai viszonzásul az első naptól kezdve igazi művészettel gyönyörködtetik városukat. A számok magukért beszélnek: fennállásának negyed százada alatt több mint 10 milliónyian látogatták a színház előadásait, 108 bemutatóra került sor, ebből 13 szovjet opera és balett ősbemutatója volt. Szibériaiak milliói számára vált lehetővé, hogy közvetlenül is megismerkedhessenek a hazai és külföldi opera- és balettművészettel. Erkel Bánk bánjának nemes dallamai is éppen Novoszibirszkben csendültek fel először a Szovjetunióban. A színház döntően befolyásolta Szibéria és a Távol-Kelet kulturális életét. Szoros szálak fűzik az amatőr művészethez, a járási művelődési házakhoz, klubokhoz és egyetemekhez. A társulat kezdeményezésére különvonatok szállítják egy-egy falu lakosait vasár- és ünnepnapokon a városba, az előadásokra. Moszkva és Leningrád színházai után elsőnek a novoszibirszki nyerte el a megtisztelő „akadémia" jelzőt. eredményekben és sikerekben gazdag évek állnak mögötte. A világraszóló győzelem napjaiban született „Szibériai Nagyszínház" odaadással ápolja nemes művészetét. N. TANAJEV Részlet V. Rubin: Szevasztopol című operaijából