Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-08 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó

Holtak városa H

a a bahcsiszeráji káni palota kevert arab—tatár architektúrájával és háremével a középkor szorongato hangulatát keltette bennünk, a közeli Csufut Keleben a Holtak városában még közelebb kerültünk a régmúlthoz, a krimi hegyi világ történelmének egyik komor fejezetéhez. Emberi kéz munkája mind a kettő: a káni palotában művészhajlamú rabok álmait őrzik az ajtók és kapuboltozatok színes ' faragványai, a falak arabeszkjel, a mennyezetek pompásan összehangolt, részarányos burkolatai — a Holtaik városának barlangjait a remeteélet rabságát önként vállaló szabad emberek vésték a meredek sziklák falába. A hit megszállottjai, akik rettentő ínségek közt halálukig vezekeltek Itt a maguk, s az egész emberiség ősi, eredendő bűneiért. Ám olyanok is, akik a kánok gyilkos haragja űzött fel a vad szelektől csupaszra tarolt, napszítta hegytetőre. Légvonalban a palotától alig három kilométer a távolság, de életvitelben irdatlan messze esik tőle. Lent egy harcos férfiélet Íratlan, öldöklő törvéKRIMI KÖRKÉP Ánán ben Dávidról eleinte anámltáknak nevezték őket, és nagyon valószínű — olvasom történetükben —, hogy köztük és a régebbi szaduceusok közt rokoni összefüggés volt. A jaltai Alkotóházban egy ismerősünk később felvilágosított, hogy a karaiták sohase éltek nagy számban Oroszországban, kevés utódaik ma is a Krímben laknak. Irodalmuk aránylag tekintélyes, de arab és héber termékei csak részben vannak kinyomtatva. Archeológiai kutatások egész sor érdekes adatot tártak fel eddig a Holtak városának történelméből; a titkok javát a meredek sziklák és barlangok még tovább őrzik. E

l kell még itt mondanom, hogy egész krími tartózkodásunk alatt sem Jaltában és környékén, sem Bahcsiszerájban egyetlen tatárral nem találkoztunk. Mongolos szemű, kidagadó arccsontú, tatáros képű férfival és nővel igen, de igazi tatárral nem. Kérdésemre Szasd barátunk — akiről még szólnom kell — megadta a kívánt felvilágosítást. A forradalom után, az intervenciós háború idején a krími tatárok lepaktáltak a németekkel. Amikor a Vörös Hadsereg végzett Petljura ukrán bandájával és a németekkel, a megerősödött szovjet hatalom nagylelkűen megbocsátott a tatárságnak. A második világháború Idején megismétlődött az árulásuk, de akkor már nem kaptak pardont: büntetésül átköltöztették őket az Urálon túlra, Szibériába, hogy elejét vegyék egy esetleges harmadik árulásnak. Azóta több mint egy negyed század telt el, a tatárok nem térhettek vissza a Krímbe, de a „büntetés" nem terjed ki az utódok egészére. Ezt is Szásától, a moszkvai Leninhegyi egyetem újságíró fakultásának hallgatójától tudtam meg: a kimagasló iskolai eredményeket elérő tatár fiatalok még a Lomonoszov Egyetemen is tovább tanulhatnak. O •w _ffl N Cfl v<a k. >0) <D C V(1J 3 a C3 O a c látvány fogadott fent, de a vízesésnek se híre, se hamva: a nyári és őszelejl nagy szárazság teljesen kiszikkasztotta vizét. Meg kellett vigasztalnom elszontyolodott kalauzunkat, hogy fiatal házas korunkban hasonlóan megjártuk a tivoli Villa ď Este vízesésével. Rómából egy délutáni busszal rándultunk ki Tivoliba, hogy megnézzük a fejedelmi nyári lakot, a Liszt zenéjével oly csodálatos megénekelt szökökútjalval. Talán túl soká időztünk az andalítóan csobogó vizeknél, mert amikor öt óra után a parkon át a vízeséshez értünk, elkéstük a látványt: percekkel előbb elzárták vízesést tápláló tároló csövét. A tivoli kertész helyett tal besodródhattunik a múzeummá átalakított palotába. De előbb szólnom kell még a palotacsoport különösködő ízlésre valló architektúrájáról. Egyik szárnya teljesen középkorias, mintha a londoni Tower falait másolta volna le az angol Edward Blor, a Buckingham-palota és Walter Scott skót vadászkastélyának építője. A központi épület északi homlokzatát és nyugati részét Tudor stílusban, tengerre néző déli terraszos szárnyát pedig tiszta mór stílusban építette fel Woronzov gróf a múlt század harmincas és negyvenes éveiben. Az orosz arisztokratának, 80 000 lélek urának volt miből pazarolnia, jobbágyai ezreit rendelte ide MÜLTftdL JELENüÖl 1972. X. 8. nyéktől megszabott rendje, fényes és véres örömökkel, vad kalandokkal: fegyverek, villogó szablyák, tőrök és nyilak, díszes nyergek, csillogó lószerszámok, puha kerevetek, asszonyi karok s a gyors halál világa; fenn az Ima, a lassú senyvedés, a sírba hulló aszkétaélet vigasztalansága. A sziklába vágott barlangok sora már a hegytetőre vezető út elején ízelítőt ad ebből a komor középkori világból, amelyben a képzelet már nem talál semmi felemel&t. Halálra ítélte önmagát, aki a remeteség terheit vette vállára. Vagy csak a mi szemünk látja oly szánandôan gyötrelmesnek és értelmetlennek ezt a világtól való elfordulást, ezt a testi és lelki emigrációt, hiszen a barlangok körüli táj csodálatos, fagyos szelek a keskeny völgytorokba nem törhetnek be, s lent a szakadékok mélyén csörgedező patak enyhíti a nyári nap hevét. A meredek hegy derekán, ahol véget ér az erdő vegetációja, és világító zöldje éles vonalban elkülönül a sziklák szürke kopaszságától, barlangok tucatjainak szája tárulkozik a kaptatón verejtékezve felfelé törekvők elé. Már messziről úgy tűnik, hogy az egész barlangrendszer valóságos erőd, amit semmiféle lovas- vagy gyaloghaddal nem lehetett megrohamozni. Néhány bátor ember megvédhette a tatárok támadása elől, s talán még éhség sem végezhet egykönnyen a barlanglakókkal: lehettek rejtett ösvények, titkos alagutak, amelyek levezettek a síkságra'. Fent az 558 méter magas csúcson egy monostor romjai állnak, remeték kőbe vágott celláival és egy temp lommal, amelyet írásos feljegyzések szerint a IX. század második felében építettek fel a szerzetesek. Kezdetben, amikor még nem fejlődött erőddé ez a barlangrendszer, a kánok itt zárták el és senyvesztették halálra ellenfeleiket, akiknek nem járt ki a gyors halál kegyelme. A cári uralom alatt a Holtak városában raboskodott húsz esztendeig, 1660-tól 1680-ig a kegyvesztett Seremestjev, az oroszok nagy hadvezére, s a XVII. század végén orosz és lengyel fejedelmi lakója is volt a barlangoknak. A hagyományok szerint egy sémita felekezet hívei — karaitáknak hívják őket — itt kerestek menedéket a krími tatárok pogromjai elől. Ezek a karaiták, az „írott tan hívei", elvetették a Talmudot és csak a Szentírást ismerték el. A felekezet alapítójáról a VIII. század közepén Babilóniában élő Szása elvezetett a jaltai tatár mecset és a káni palota romjaihoz is. Alig 3—400 lépésnyire az Alkotóház felett, a „tatár falu" szélén állnak impozáns omladékai. A nép haragja negyvenötben . égette fel és rombolta össze ezt a káni rezidenciát. Mondják: emberéletben nem eett kár, a mecset és a három faragott díszeiben annál nagyobb volt a pusztítás. S

zásával mindjárt Jaltába érkezésünk első órájában ismerkedtünk meg. Ahogy a sofőr segítségével letettük poggyászunkat a palotaszerü Alkotóház előcsarnokában, egy megnyerő külsejű, fehéringes fiatalember felkapta legsúlyosabb bőröndünket, és felkísért szobánk ajtajáig. A megérkezés zűrzavarában szerencsére nem sértettem meg borravalóval. Félóra múlva, amikor lejöttünk a hallba, ott ült egy hasonlóan fiatal nő társaságában, s ekkor már feleszméltem, hogy nem lehet a ház alkalmazottja. Aztán apránként kiderült, hogy ez ez udvarias fiatal az újságírás rögös pályáját választotta, és fiatal felesége társaságában üdül itt, nyárvégi vakációját egy kis munkával megszakítva. — Mi az a kis munka? — érdeklődtem. — Regény vagy verskötet? — Csak afféle monográfia — hangzott a válasz. John Reed, a Tíz nap, amely megrengette a világot szerzője életéről és munkásságáról szól. Három év alatt kell elkészülnie könyvével, amelyre szerződést kapott a Szovjet írószövetség kiadóvállalatától. Angol nyelvtudása kifogástalan, s régebben magas diplomáciai feladatokkal megbízott édesapja révén eredeti okmányok birtokába jutott. Ha befejezi a monográfiát, ezek az értékes dokumentumok a moszkvai Marx-Múzeum levéltárába kerülnek. Irina, a felesége már elvégezte az egyetemet, és egy moszkvai tudományoskutatóintézet dolgozója — jelenleg anyasági szabadságon van. Egész jaltai tartózkodásunk alatt &k voltak legjobb barátaink, olykor csak vacsora után váltaink el, amikor ők lementek a városba, egy kis tánc kedvéért. Első közös kirándulásunk a Jalta feletti Ucsan-Szu nevű vízeséshez vezetett. Kertes villákkal, üdülőházakkal szegélyezett keskeny, szerpentines út vezet fel 850 méter magasságba, és csak az utolsó 2—300 métert kellett megtennünk gyalogszerrel. Csodálatos itt a természet végezte el a „vízelzárás" munkáját. Ám az elmaradt látványért bőséges kárpótlást kaptunk. Szásáék ragaszkodtak ahhoz, hogy fenn a hegyen az Üzbekisztán-ban uzsonnával megvendégeljenek. Egyetlen ételt ettünk, a legízesebbet egész szovjet utunk alatt. Mondhatnám: a legfölségesebbet. Megnyalhattuk utána mind a tíz ujjunkat — és ez szószerint értendő. A Ptica po ohotnicsij pod sapkou nevű barnaleveses csirkeféleséghez ugyanis csak kanalat kaptunk. Leszedve a forró bögrére borított léngosféle sapkát, kanállal mártogattuk kl a halászlé ízére emlékeztető, kitűnően fűszerezett levest, a csirke húsát pedig puszta kézzel ettük. Csöppet sem volt kulturálatlan ez a kanalas étkezés, késsel és villával aligha ízlett volna így ez a gömbölyded, mázas csuporban tálalt életkülönlegesség. Nem tudom, eljutunk-e valaha újra Jaltába, de ha sikerülne, újra ellátogatnék az Üzbekisztánba, ahogy kedvünkért Szásáék megtették. A Palota-Múzeum Szásáékkal néztük meg a nikitai botanikus kertet és Livádiát, az egykori cári nyaralót. Ők kalauzoltak minket Krím déli partvidékének második legnagyobb fürdőjébe, Alupkába is. Nem -a Jaltából félóránként induló hajójáratot választottuk, hanem a Szevasztopolba vezető látványos országutat A város szívében, a Palota-Múzeum zöldesszürke épület-komplexumának közvetlen szomszédságában szálltunk ki a kocsiból. Egyszerre egy álomszerű mesevilág közepébe csöppentünk. A bástyák alatt, a várfalak közti tágas udvaron színes dolmányba öltözött, kócsagtollas kalpagú, buggyosnadrágú lovasok nyargaltak; emlékezetem középkori fegyverzetet, körbe szablyákat, pikákat, vállra vetett, nyílvesszőkkel telt puzdrákat őriz, s a maskarádés forgatagról csakhamar kiderült, hogy filmfelvéttel készül. A Jupiterlámpák fénye túlsütötte a forrón sugárzó délszaki napot, az udvar sarkában gördülő állványzaton a rendező ágált kamerama/njával, világosítók és asszisztensek seregével. Szofronov vígjátékának középkorban lejátszódó álomjelenetének felvételéhez készülődtek éppen; jól eltelt Így a várakozás Ideje, amíg egy újabb csoportaz Aj Petri alá, hogy a környezettel pompás összhangban álló, zöld dioritból emelt palotája külsejével és belseje fényűző berendezésével elkápráztassa a világot. Az angol építész érdeme, Ihogy ez e sokféle stílus összhangban éli; a tenger felől az egész palotasor olybá tűnik, mintha az ezer méterrel fölötte magasodó Aj Petri szeszélyes csipkézetét másolná, és a diorit zöldje is emeli a varázst. A palota belsejében rengeteg a látnivaló, de a sok múlt századbeli kép és bútor, a pálmakert antik szobormásolatai már nem kötnek le annyira, mint a palota komplexumon párját ritkító architektúrája. A fasiszta betörés idején a szovjet hatalomnak sikerült minden mozdítható értéket elmenekítenie, egyetlen múzeálls darab nem jutott göringék rablóhordája kezére, s ma minden műtárgy, kép, szobor és bútor a régi helyén áll. Évente hétszázezer látogatója van a Palota-Múzeumnak. Hihetetlen szóm ez, hiszen a java — naponta több ezren — a nyári hónapokban járja végig a termeket, és utána nagy sétát tesz a tenger felé lejtő hatalmas, negyvenhektáros parkban. Megállunk mi is a természeteikotta Nagy Káosz és Kis Káosz sziklacsodáinál, a libanoni cédrusoktól, kaukázusi fenyőktől, ciprusoktól, övezett Hattyúk tava mellett, és elnézzük a Chiléből hozott araucariát, amely arról neveztes, hogy madár nem telepedhet rá, mert levelek helyett éles tövisek nőnek ágain. Jaltába hajón utaztunk vissza, hogy teljes hosszában láthassuk Alupka csodás panorámáját, a fölötte magasodó Aj-Petrivel. N

em mentségül írom, de így van: ha nagyjából ismerem is az orosz történelmet és irodalmat, a szovjet földön töltött hetek alatt csupán felületes újabb ismeretekre tehettem szert. Az olvasónak a turistáskodónál feltétlenül hitelesebb tanúra van szüksége, ha a lényeget akarja megtudni egy országról és népéről. Én csupán a felületét adhattam, parányi szeletét a szinte áttekinthetetlen nagynak, hatalmasnak. Hézagos, és hiányos képét annak a forradalmi újnak, amely a mi világunkat ls átalakította. De ennyi talán elég ahhoz, hogy felébressze a többre, a teljességre való szomjnak igényét. EGRI VIKTOR