Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-29 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó
ÉRTELMETLENHAJSZA J apán ipari termalése a kapitalista világ viszonylatában az előkelő második helyet foglalja el, ezzel szemben lakosságának átlagos életszínvonalát tekintve az iparilag fejlett országok rangsorában csupán az egyik utolsó belyen áll. Tény viszont, hogy a japán munkás sokkal többet dolgozik, mint bármelyik kapitalista országban „szokásos", keresete azonban lényegesen kisebb. A kizsákmányolás fokozódása, a mai Jaj>án kapitalista termelésében uralkodó félfeudális viszonyok még nehezebbé teszik a dolgozók több milliós tömegének életét. Ennek következtében egyre élesedik az osztályharc. Csupán ez év tavaszán több mint 6 millió japán dolgozó kapcsolódott be a sztrájkmozgalomba. A japánok valóban sokat dolgoznak: korán reggel indulnak munkába és késő este térnek vissza otthonukba. A munkaszeretet annyira jellemző rájuk, hogy a pihenő embert már-már naplopónak tartják. Nem csoda, hiszen gyermekkorukban valahányszor végigmentek az iskola udvarán, az első, ami a szemükbe ötlött, Ninomia Kindziro (a XIX. század első felében élt japán filozófus, aki takarékosságra és munkaszeretetre intette embertársait j szobra volt, hátán egy köteg rőzsével és könyvvel a kezében. A ranglétra alján A munkaszeretet szép erény: az anyagi és szellemi értékek forrása. A háborúban feldúlt lapán a világban elfoglalt pozícióját elsősorban a névtelen dolgozók millióinak köszönheti. Elgondolkodtató paradoxon, hogy az össztermelésben a kapitalista világban 2. helyen álló ország az egy főre eső jövedelem szempontjából csupán a ranglétra alsó fokán húzódik meg. Japán gazdasági fellendülésének grafikonja világosan szemlélteti, hogy az utóbbi évtizedben milyen arányban növekedett a termelés, a külkereskedelem, a profit. A statisztikai adatok ugyanakkor a napnál világosabban bizonyítják, miiven távol áll az egy főre eső jövedelem emelkedése a termelés és a profit emelkedésétől. A lakosság jövedelme ugyan emelkedett, ám az árak szinte korlátlan emelkedése elnyelte a háború utáni években kivívott bértöbblet nagy részét. Tokióban és New Yorkban az árak szintje hozzávetőlegesen azonos, ám a lakosság keresete korántsem az. Egy szakmunkás havi bére Japánban 7—8-szorta kisebb, mint az Egyesült Államokban: a japán hivatalnok vagy munkás keresete pedig csupán egy negyede az amerikainak és két harmada az adekvát munkabérnek Nyugat-Németországban. A japánok munkaszeretete és szorgalma tehát csupán a vállalatok és részvénytársaságok kasszáját hizlalja, de semmi köze a dolgozók életszínvonalának emeléséhez. Egy hónap mérlege Vegyük csak szemügyre a japán árjx)litikát. Ha az 1965-ös árszintet 100-nak vesszük, akkor 1971 szeptemberében Tokióban az árindex 146,2 volt. Ez 5,9 százalékkal magasabb, mint egy hónappal ezelőtt, és több mint 10 százalékos emelkedést mutat 1970 szeptemberéhez viszonyítva. A tpkiói árszint végeredményben meghatározza az egész ország árszintjét. Ezért bátran állíthatjuk, hogy a japán fővárosban kimutatott gyors áremelkedés az egész országra jellemző. A japán közgazdasági szakemberek többsége megegyezik abban, hogy az aránytalan drágaság oka a gazdasági expanzió kapzsi politikájában rejlik, amelynek egyetlen célja: az ország össztermelésének növelése. A háború utáni évtizedek során Japán politikáját a vezető pozícióért vívott harc jellemezte. A lehetőségek „végső" határán, természetesen mind gyakrabban kellett meríteni az egyetlen tartalékforrásból — a japán kisember zsebéből. Nos, ez a forrás immár kiapadóban van, a dolgozó nép elutasítja a bizonytalan kimenetelű gazdasági verseny finanszírozását, ^ amely még mindig nem eredményezi az annvit ígér! getett jólétet. Japán és Amerika viszonya hasonló két ipari-kereskedelmi részvénytársaságnak a nyersanyagért és a felvevő piacért vívott harcához. A kapitalista piac feltételei között a verseny kimenetele törvényszerűen a kisebb tőke elnyomásához vezet. A közelmúltban lezajlott japán—amerikai „textilháború" sem kivétel. Japán végül is meghátrált, eleget tett az USA ultimátumszerű követeléseinek. Az Egyesült Államok 10 százalékos importvámot vetett ki a Japánból behozott textilárukra, majd követelte a jen revalválását. A revalváció felettébb kellemetlen következményei közül a japán ipart legjobban egyes áruk gyártásának csökkentése sújtotta. Az Egyesült Államokkal folytatott egyoldalú gaz daságpolitika eleve sikertelenségre volt ítélve. Ám Washingtonban bejelentették a dollár leértékelését, amikor Japán külföldi valutakészlete 11 milliárd dol lár volt (az aranykészletet ugyanakkor 670 millióra | becsülték), míg Franciaország és az NSZK aranykészlete 3,5—4 milliárd dollárt fedezett. Tokió azonban továbbra is folytatta feltétlen Amerika-barát politikáját, így további 2,7 millió dollár áramlott be az országba. A bibliai fösvény A japán nép életszínvonala nem emelkedett párhuzamosan az ország össztermelésével, valamint az export növekedésével. Az utóbbi években Japán úgy tett. mint a példabeszédben fösvénv. aki éjnek idején vette elő aranyait, hogy reszkető kézzel számlálgathassa szerzeményét. S így az történt, hogy több millió munkaszerető, hangyaszorgalmú japán munkás fölöslegesen dolgozott, a jutalom elmaradt. A japán munkaügyi minisztérium adatai szerint a japán munkásnak a túlórákért járó bére 4-szer alacsonyabb, mint az USA-ban, 2-szer alacsonyabb, mint az NSZK-ban, és 60 százalékkal alacsonyabb, mint Angliában. A kötelező heti munkaidő: Japánban 46,3 óra, Angliában 45,7 óra, az NSZK-ban 41,5 óra, az USA-ban pedig 38,2 óra. A japán munkás dolgozik tehát a legtöbbet, keresete azonban a legkisebb! A termelés fokozását Japánban elsősorban a minimális béralap teszi lehetővé. Évtizedek során hosszú munkanaphoz és kis bérhez szoktatták a jajján munkásokat. Az ország pénztárában ugyanakkor több milliárd dollár halmozódott fel annak ellenére, hogy Japán javarészt külföldről fedezi nyersanyagszükségletét. Miként történhetett meg tehát, hogy egy olyan ország, amely a nyersanyagok zömét importálja, ilyen mennyiségben halmozhatott fel külföldi valutát? tín. nek titka: a hosszú munkanap, az intenzív munka és a japán munkások alacsony bére. Ez a három tényező biztosítja a japán áru „fölényét" a nemzetközi piacon. Tokiói helyzetkép — 1972!... Az export szolgálatában Az utóbbi időben egyre több japán munkás teszi fel a kérdést: „Kire is dolgozunk tulajdonképpen?" Hiszen egy egész nemzedék nyomorgott azért, hogy az ország össztermelését tekintve a kapitalista világban a 2. helyre kiizdje fel magát. Kétségtelen, hogy Japán éppen a dollárláz jegyében kizárólag az export szolgálatába állította termelését. „Minél többet adunk el külföldön, annál nagyobb a haszon. S ezért dolgozni, dolgozni és dolgozni kell!" — ilyen és hasonló vég nélküli szólamokkal próbálták meggyőzni a japán munkásokat, hogy beletörődjenek az alacsony bérszintbe, a hosszú munkanapba. Nos, mint az történni szokott, végén csattant az ostor — Washington szankciókat alkalmazott a japán áruk ellen. A történteket mindenki jól ismeri: a dollár elértéktelenedése, a jen revalváciőja, pánik a börzén stb. Mindenki, aki talán életében sohasem látott dollárt, megérezte: meglopták az országot. Az exporttól várt jólét reménye végérvényesen szertefoszlott. „A vállalatok felvirágoztatása nélkül nincs népjólét!" — ez a jelsző olvasható szinte minden japán üzem bejáratán. Az ilyen felhívás azonban csak arra jó, hogy a munkások önmagukat nem kímélve gürcöli jenek a részvénytársaságok profitjának biztosításán. Az egyes részvénytársaságok fellendülése következtében a piac monopolizálódott. Ez az egyik oka az állandó drágulásnak. Míg a jen értéke a külföldi piacokon megszilárdult, otthon elértéktelenedett, s ma má r jól nyomon követhetőek az infláció tünetei. Az utóbbi időben gyakran hangoztatják, mennyire „demoikratikus" Japánban a haszonrészesedés. Lássuk tehát a számadatokat: 1969-ben az egy főre eső évi jövedelem 464 040 jen volt (1000 jen = 2,69 rubel), tehát havi 38 000 jen körül mozgott. Konoszuke Macsuzita, a Macsuzita-Denki cég elnöke évi jövedelme 900 millió 577 ezer jenre rúgott. Masaesi Ueharinak, a gyógyszergyártó részvénytársaság elnökének jövedelme még e mesés összeget is felülmúlta: 910 millió 209 ezer jent vágott zsebre. Az előbbi évhez viszonyít! va Macsuzita jövedelme 170 millió jennel, Ueharié pedig 410 millióval emelkedett. A „dollársokkot" követően a vállalatok tulajdono ľ sai a munka intenzifikálásában látják a kivezető utat a gazdasági nehézségekből. „Ahhoz, hogy a japán áry a világpiacon újra visszanyerje versenyképességét, teljes erőbedobásra van szükség. Szó sem lehet tehát heti két szabad napról" — hangzik a fe!hí"ás. Ki fizet? Pillanatnyilag senki sem kételkedik abban, hog.y az ötnapos munkahétért vívott harcban egyesülnie kell a japán dolgozók tömegeinek, főleg a kis-, valamint a középvállalatok munkásainak. Ennek megelőzésére a japán nagyiparosok ellentámadást indítottak. A közelmúltban a japán tőkések szövetsége ismét a munkateljesítmények fokozására hívta fel a dolgozókat, tehát a gazdasági depresszióból eredő nehézségeket a munkásokra igyekszik hárítani. A felhívás értelmében a heti hét szabad nap kérdéséhez csupán aikkor térhetnek vissza, ha Japán elfoglalja régi helyét a világpiacon. Vitathatatlan, hogy a nagyvállalatok a „dollórsokkot" arra használják fel, hogy minél nagyobb zajt csapjanak a japán nemzetgazdaságot ért „sérelem" körül. A kormány és a tömegtájékoztatási eszközök igyekeznek mindezt betáplálni a dolgozók tudatába, viszont mélyen hallgatnak arról, miként tömték meg zsebüket a háború utáni években a japán monopóliumok. Az ország gazdaságát minden kétséget kizáróan nagy veszteség érte, ez azonban nem a dolgozók bűne. A jelenleg! ..depresszió" a tőkések kapzsiságának eredménye A munkaügyi minisztérium adatai szerint a nagy részvénytársaságok csökkentették alkalmazottaik szár mát: a Micsui Toacu Vegyipari Részvénytársaság 1530, a Micsubiszi Kínzoku Koge Bánya — 830, a Denkikagaku Koge Elektrokémiai Részvénytársaság — 450, a Nippon Kabaido — 700 munkást bocsátott el. A Sharp Részvénytársaság 500 alkalmazottját helyezte át a gyártásból az elárusító és kiszolgáló részlegekre. Á Hitatí Üzem több száz embert helyezett ki leányvállalataiba. A Junitika és a Rasa Koge Textiltársaság, a Nippon Goszei Kagaku Vegyipari Részvénytársaság öt-ötezer munkás elbocsátását helyezte kilátásba. A létszámcsökkentés főleg az idősebb és a középkorú munkásokat érinti a legsúlyosabban. A tőkéseket természetesen csupán a haszon sorsa nyugtalanítja, mitsem törődnek a dolgozók érdekeivel. A SOHfÖ és más nagy japán szakszervezetek azonban határozottan ellenzik a tőkések szándékát, hogy a „depresszió" időszakában még jobban kizsákmányolják a munkásokat. A szakszervezetekbe tömörült munkások 10 százalékos béremelést és heti két szabad napot követelnek. A tőkések ellenakciója azonban a munkaidő hatékonyabb kihasználását és a bérek csökkentését szorgalmazza. Ugyanakkor megkezdték a munkások intenzív ideológiai „megdolgozását". Minden módot és eszközt megragadnak, hogy betáplál* ják a munkásokba „Ű vállalathoz tartozás tudatát", az „egy család illúzióját", „a tulajdonos és a munkás érdekeinek közös voltát" Ilyen körülmények között magától érthetően rend. kívül nagy felelősség hárul a japán szakszervezetekre. Kétségtelen, hogy az elkövetkező esztendőkben még élesebb összecsapásokra kerül sor a japán dolgozók tömegei és a munkaadók között. Sztrájkolnak az egyik tokiói nagyüzem dolgozói. Az üzem bejáratánál a sztrájkűrség " helyezte a feliratot: idegeneknek iilos a bemenet!...
