Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

FLANC (Lakatos Ferenc rajza) PAPUCS A papucsférjet megkérdezik egy táraságban: — Hogy érzi magát? Mire odafordul a feleségéhez: — Szívem, hogy érzem ma­gam? FELÉBRED • Egy fatelep éjjeliőrt keresetthez egyik je­lentkezőnek azt mondja a fatelep vezetője: — Rendelkezik maga azokkal a képességek­kel, amelyek egy éjjelí­öri állás betöltéséhez szükségesek? — Hogyne — feleli az éjjeliőr —, a legkisebb zajra felébredek. GONDOS ANYA — Kelj fel, fiacskám, már kinyitották a boro­zókat! (V. Renčín rajza) RÉSZLETRE — Havonta kétezret költök ital­ra ezret gyermektartásra, hát hogy tudok én ilyen világban megélni? (Neprakta karikatúrája) NOI DOLDOK Az utcán talál­kozik két asszony, és beszélgetnek. Egyszer csak felé­jük szalad egy kis­gyerek, mire így szól az egyik: — Nézze már ezt a gyereket, mi­lyen vízfejű! — De asszonyom, ez az én gyerekem! — Igazán? Mi­lyen jól álil neki! PÁRBESZÉD Ketten beszélget­nek. — Az én felesé­gem drága, jó asz. szony. Nincs fogal­ma róla, hogyan gondoz engem. Es­ténként lehúzza a cipőmet. — Mikor haza­jön? — Nem, mikor el akarok menni. A skótot meg­kérdezték, hogy mi­ért vett a barát­nőjének születés­napi ajándékul pont egy ajakrúzst. — Azért — fele­ld a skót —, mert ez az egyetlen ajándék, amit kis részleteikben, las­sanként visszaka­pok tőle. KIRÁNDULÁS Egyik hazánkfia autótúrára indul. Párizsban már várja a barátja. Beülnek a kocsiba, és a jó barát sorban bemondja a nevezetességeket: — Ez az Operaház: Itt van az Etoile. Ez itt a Montmartre. Egyszerre koromsötét lesz .A vendég megkérdi: — Hát most hol vagyunk? . — Egy autóbusz alatt. VÁLASZTHAT A bíró így szól a vád­lotthoz: — A bíróság megér­tette azokat az indoko­kat, melyek a bigámia­ra vitték. A bíróság ezennel felmenti önt. Hazamehet a feleségé­hez. A vádlott savanyú képet vág: — És melyikhez, ké­rem? A TÁNYÉR Kovács ebédel egy vendéglőben. A vendéglős kutyája mindjárt az ebéd elején odatelepszik mellé, és le nem veszi a tányérjáról a szemét. Kovács odahívja a pincért: — Mondja, miért bámul ez a dög folyton a tányéromra? — Azért kérem — magyarázza a pincér —, mert ebből a tányér­ból kap mindennap enni... VENDÉGLŐBEN — Mondja, pincér uram, nem lehetne legalább meg­fordítani az abroszt, hogy tiszta asztalon ehessek? — Kérem látott már maga olyan terítőt, amelynek három oldala van? (Wochenmagazin) KORÁN KK7.IÍ1 «— Srtreeském, Bit f*tf«J mm vaesorifara* (Kntoosplegei) TITOK A száztíz éves bácsi­kától megkérdezi vala­ki: — Mondja bácsi, ho­gyan érte meg ezt a szép kort? A bácsi csöndesen fe­leli: — V/olt türelmem. GONDOLATOK A határozatlanságunk abban rejlik, hogy határozottan kitar­tunk mellette. « • • Az apróját számolva jött rá, hogy apróságokra se maradt ne­ki. » • • Az éhes ember nem hisz a jól­lakottnak. • • * Ha a bölcsességet ingyen osz­togatnák minden utcasarkon, akkor sem szabadulnánk meg soha a buta emberektől. BRNO KÍN JÖTANÁCS Kovács beállít egy hivatalba. Ke­resi az igazgatót, és alkalmazást kér. — Mihez ért? — Én kérem, mindenhez; olyan okos vagyok, hogy mindenben tudok önnek jó tanácsot adni. Alkalmazzon engem mint tanács­adót. Teltek a hetek, teltek a hónapok, de Kovács csak a fizetését vette fel, hasznát nemigen lehetett venni. Egyszer csak hí­vatja a főnök: — Ugye maga az a tanácsadó? — Igenis, én. — Ide hallgas­son: adjon nekem most egy jó taná­csot. — Mire vonatko zólag, kérem szé­pen? — Arra vonatko­zólag, hogyan sza­badulhatnék meg magától. A szovjet hunvoristák karcolatai JURIJ OJSZTENDER: Ä Jurtj Cibulin író ismét megjelent a szerkesztőségben. Elbeszélését újra visszautasították. — Ezek sohasem értenek meg en­gem — sóhajtotta sértődötten. — Majd ha meghálok, elismernek... de akkor már késő lesz. E gondolatnál olyan szorongás fog­ta el a torkát, hogy elsírta magát. Másnap reggel a folyóparton Cibu­lin jellegzetesen ismerős kalapjára bukkantak. A holttestet nem találták sehol. A helyi újság következő napon na­gyon rugalmasan megjelentetett egy hekrológoí,.^amelyben mindent megír, tak, amit ilyen esetekben írni szokás: életét és munkásságát méltatták. A lap röviden és átdolgozva közölte Ci­bulin állandóan visszautasított elbe­szélését is. Egy hét múlva jelentkezett a „ha­lott". A honoráriumért. Cibulin meg­kapta a „gázsit", de csak nem akart elmenni a szerkesztőségből. Bejelen­tette magát a főszerkesztőnél. — Ön azt írta a nekrológban — kezdte Cibulin —, hogy tehetséges vagyok. — Igen, azt írtam — sóhajtott a főszerkesztő. — Bs azt is írta: idő előtt háltam meg, többet már nem alkotok. Ä főszerkesztő bólintott. Erezte, hogy közeledik a katasztrófa. — De én igenis alkottam! — kiál­totta győzedelmesen Cibulin. És az asztalra tett egy aktatáskára való kéziratcsomót, s elrohant. Az egész szerkesztőség munkához látott. Egymás után jelentek meg Ci­bulin elbeszélései. Persze verejtékes átdolgozások árán. Irodalmi körökben titokzatos hírek keringték Cibulin sikereiről. A főszerkesztő alig tartózkodott a szerkesztőségben, De Cibulin elől nem lehetett elbújni. Árnyékként követte a „főnököt", újra meg újra kíkény­szerítette alkotásainak megjelenését. De minden véges. Cibulin ihletforrá. sa is kiapadt. A szerkesztőség hango­san fellélegzett. Olyan nagy volt az öröm, hogy Cibulin tiszteletére házi­bulit rendeztek. Másnap három visszautasított író kalapját találták a folyóparton. A kéz­iratok gondosan becsomagolva várták a halhatatlanságot. V. JEVDOKIMOV: Feleségem műszáki antitalentum. Mondom neki, hogy egyszer majd el­bűvölöm csodálatos technikai tudá­sommal. A magnetofont hozzákapcsoltam a telefonhoz és vártam. Végre elérkezett a Nagy Pillanat. Megszólalt a „drót". Oldalbordám felvette a kagylót. Bn pe­dig indítottam a magnót... „... Jó napot... igen... nem ... Igen ... nagyon... igen ... én Is". — Most bemutatom neked a kor­szerű technika legnagyobb csodáját — szóltam. — Kivel beszéltél? — A barátnőmmel. Miért? — kér­dezte egy kicsit ijedten. Visszatekertem a szalagot és elin­dítom a tekercset. A feleségem barát, nőjének mély férfihangja van... — B n vagyok kedvesem. Hogy vagy? — Jó napot! — Micsoda? Az a balga férjed ott­hon van? — Igen. — Bizonnyal a megnetofónnal ját­szik, ugye? — /gen. — Ma tehát nem látjuk egymást? — Nem. — Nem vágyakoztál utánam? — De igen. Nagyon. — Tehát holnap? — Igen. — Pápá. Nehogy az a balek meg­neszeljen valamit. Csókollak, mókus­kám! — En is. A magnetofont a feleségemnek ajándékoztam. Emlékbe. Fordította: T. V.

Next

/
Oldalképek
Tartalom