Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-26 / 227. szám, kedd
Szeptemberi beszélgetés Barnás-sárgás leveleket sodor az őszi szél. Nincs még hideg a szél is inkább amolyan fuvallat csak, lengedezés, melyet akkor érez az ember, ha a szeptember végi kék égboltról estefelé más világtájakra vándorol a Nap. Egy idős ember ül a ház előtt. A keskeny és félreeső Kaszárnya utcában csend van és nyugalom. Tekintete a mesz- szeségbe réved, gondolatai kö- zelebbre, távolabbra kószálnak, mint pipájának füstje. Ha balra néz, úgy tűnik kézkinyúlásnyi közelségben emelkednek az esztergomi dombok, jobbra pedig a papírgyár örökké füstölgő kéményét látja. 72 éves. Mindent tud erről a vidékről. Ügy ismeri Slúrovót (Párkányt), mint a tenyerét. Ül a ház előtt és nézi a közeli főúton suhanó új autókat, a jól öltözött embereket. Elégedett. Évtizedeken át harcolt, többször börtönben sínylődött, hogy minden úgy legyen, ahogyan most van. Elégedett? Most már igen. 1968-ban elégedetlen volt. Mihály István, az egykori vöröskatona, a helyi pártszervezet egyik alapító tagja. Tudta, érezte, hogy 68-ban nem mentek rendjén a dolgok. A nyegle hangoskodás szerény otthonának békéjét is felverte. Betegsége, fájós lába megakadályozta abban, hogy cselekvően tiltakozzon, hogy odakiáltson: hé, emberek, nem ezért harcoltunk, nyomorogtunk, térjetek észre! Csak belül rágta az elkeseredés. Egykori harcostársával, Benke Vincével beszélte meg a dolgokat. De mit tehet egy idős ember? Olyan ember, aki már megtette a magáét s aki felett az erőrabló, izomgyengítő idő elrepült. Szeptember 21-én aztán felvirradt újra a várt nap. Mihály István 1928 óta — amikor ötödmagával kommunista képviselő volt — sok borút, de derűt is megért. Mégis ez az utóbbi volt számára a legértékesebb. Egy korábban megnyert nagy csatát nyertünk meg akkor újra. Arcán a ráncok között most pajkosan sétál a lombjait hullató fa ágai között beszűrődő napfény. Ojra itt az ősz. Aztán tél lesz, de nincs mitől rettegni. A kakastollasok, nyilasok nem ólálkodnak a ház körül, íiem fenyegetik, hogy a nánai börtönbe csukják s hattagú családja kereső és kenyér nélkül marad. Takaros szobájában majd vígan pattog a «kályha, öreg csontjait átjárja a meleg és gombolyíthatja az emlékezés fonalát. Sok harcban, megpróbáltatásban volt része. A párt tagjaival részt vett a bérharcokban, sztrájkok megszervezésében. Steiner Gábor öntött új erőt a városkában tevékenykedő mintegy 60 kommunistába. Megtanította őket, hogyan kell harcolni a burzsoázia ellen. Később megismerkedtek Major István elvtárssal is. Május elsejéken a környező falvakból Párkányba feljövő 3ÜÜ—400 ember előtt beszélt. — Nem félt Major elvtárs a tömeget körülvevő, állig felfegyverzett csendőröktől — emlékszik vissza ezekre az időkre Mihály István. — A mostani Lenin-szobornál mondta el ünnepi beszédét, melyet előbb be kellett mutatnia a hatóságoknak. Persze sokszor akadékoskodtak. Mondatokat, sőt egész fejezeteket akartak törölni a szövegből, de Major elvtárs legtöbbször elmondta, amit mondani akart. 1938 után az öt párkányi kommunista képviselőt letartóztatták. Amikor hazaengedték őket, akkor sem volt nyugtuk. Gyakran kihallgatásra hívták be őket és Benke Vince elvtársat még Budapestre is elhurcolták. Csak ritkán és titokban találkozhattak. A kommunisták elleni hajtóvadászat Szálasi uralomrajutása idején érte el a tetőpontját. Mihály Istvánt, Benke Vincét, Juhász Józsefet, Vörös Józsefet október 17-től december 3-ig fogva tartották. — Aztán egy aljas ajánlattal jöttek elő — mondja Mihály elvtárs. — Rá akartak szedni, hogy tagadjam meg kommunista elveimet és lépjek be a nyilas pártba. Nem álltam kötélnek. Azt mondták: nagyon megbánom. Azt mondtam: ha megbánom, én bánom meg, ez nem a ti dolgotok! Szálasi ágyútölteléket akart csinálni az emberekből. Kido- boltatta: 16 évtől 52 évig mindenki köteles bevonulni. A kommunisták akkor házról házra jártak és azt mondták az embereknek: ne menjetek egy tapodtat se! A város környékén több mint 200 szökött katona bújdosott. Az idős ember minden délután a háza előtt ül és emlékezik. Kétszer is ki akarták üríteni a várost, mind a kétszer megakadályozták. Ez is eszébe jut. Meg más is: hogyan barátkozott össze a háború idején többször is gazdát cserélő város környékén bújkáló három orosz katonával. — Nem volt könnyű dolgunk a háború után sem — mondja. — Kovács Flóriánnal és Vajda Istvánnal újra megalapítottuk a pártszervezetet. Először 40- en, nem sokkal később 80-an lettünk. Sohse felejtem el az első boldog, szabad május elsejét, melynek ünnepi szónoka Major István elvtárs volt. Mihály István érdemes munkát végzett a pártépítésnek ebben a szakaszában. Jő munkája elismeréseként beválasztották a járási pártbizottságba és öt évig tagja volt a városi pártbizottságnak is. Beszélgetés közben úgy éreztem, egy tanulságos történelem- könyvet lapozgatok, melynek lapjait nem nyomdai betű, hanem maga az élet töltötte meg. Gondolataimat riportalanyom szakította meg. — És mondja csak — kérdezte, —, érdemes ezt megírni? — Igen. Mihály elvtárs, érdemes! Az idős kommunisták bátor helytállása tiszteletet, megbecsülést érdemel. Ahhoz, hogy kellően értékelhessük a mát, a múltat is ismernünk kell és azokat az embereket, akiknek sokat köszönhetünk azért, hogy egy kizsákmányolástól mentes, biztonságérzetet adó és szép jövővel biztató társadalomban élhetünk. KOMLÖSI LAJOS Az atomenergia térhódítása Az atommag hasadásakor jelszabaduló óriási mennyiségű, energia nemcsak pusztíthat és ölhet elképesztő méretekben, hanem — más tudományos vívmányokhoz hasonlóan — békés célokat is szolgál. így például villamos energia előállítására alkalmas. A villamoshálózatba bekapcsolt első atomerőművet tudvalevőleg a Szovjetunióban, Dubnában építették. Azóta nemcsak a Szovjetunióban, hanem sok más iparilag fejlett országban is épültek atomerőművek, amelyeknek küldetése a gyorsan növekvő villanyener- gia-szükséglet kisebb-nagyobb hányadának fedezése. Ezt a tendenciát lemérhetjük nálunk is. Bár iparilag fejlett ország vagyunk, NYERSANYAGBÁZISUNK ELÉG SZEGÉNY. Jelentős behozatalra szorulunk elsősorban a Szovjetunióból, amelynek kőolaja és földgáza híján iparunk aligha fejlődhetne a tervezett ütemben. Egyedüli gazdag tüzelőanyag- és energiaforrásunk a barnaszén. A tüzelőanyag és az energia 1970. évi hazai mérlegében ez a szilárd halmazállapotú tüzelőanyag 73,8 százalékot tett ki. Ez az arányszám távolról sem felel meg más, fejlett ipari országok dinamikusan átalakuló energetikai struktúrájának. A rendelkezésünkre álló, 1968. évi összehasonlítható adatok szerint a szilárd tüzelőanyag — elsősorban a szén — az alábbi százalékarányban részesedett az adott ország primer energetikai forrásaiban: CSSZSZK — 79,3, Szovjetunió — 40, Francia- ország — 30,7, NSZK — 44,7. Ezen az arányon feltétlenül változtatnunk kell, hiszen józan számítások szerint az észak-csehországi barnaszénmedence gazdag lelőhelyei is mintegy 50—60 esztendő leforgása alatt kimerülnek. A STRUKTÚRA MEGVÁLTOZTATÁSA CÉLJÁBÓL elsősorban növelnünk keil — lóként a Szovjetunióból — a kőolaj és a földgáz importját. A tüzelőanyag és az energetika struktúrájában például a kőolaj az 1970. évi 20,1 százalék helyett 1990-ben teljes 31,9 százalékot tesz majd ki, a földgáz pedig 3,3 százalék helyett már 1980-ban 7,5 százalékot. Figyelmet érdemlő körülmény, hogy az előzetes számítások szerint energiamérlegünkben a kőolaj hányada 2000-ben 25,4 százalékra, a földgáz hányada pedig 1990-ben 6,1, sőt 2000-ben 4,3 százalékra csökken. Ez csak az avatatlant lepi meg, aki nem tud róla, hogy a szóbanforgó években viszonylag gyors ütemben fogjuk fejleszteni a saját nyersanyagbázisra épülő atom- energetikát. Terveink szerint az atomerőművek által előállított villamos energia ebben a struktúrában 1980-ban 3,3, 1990-ben már 17,9, sőt 2000-ben 40,4 százalékkal lesz képviselve. Évezredünk végén tehát ez lesz A LEGJELENTŐSEBB ENERGIAFORRÁSUNK. Erre nagy szükség van. Világos ugyanis, hogy a villanyenergia, amely oly nagy szerepet vitt már a Szovjetunió létrejötte utáni első években, amikor Lenin lefektette a GOELRO-terv, az ország villamosítása 10—15 évre szóló programja alapjait, meghatározó fontosságú a tudományos-műszaki forradalom szocializmusban való megvalósulásának feltételei között. Közgazdászaink számításai szerint Csehszlovákia villamos energia szükséglete az 1970. évi 48,5 milliárd kWó-hoz mérten 1980- ban eléri a 92 milliárd kWó-t és 1990-ben a 170—180 milliárd kWó-t. Ennek majdnem a felét, pontosabban 66—78 milliárd kWó-t már az atomerőművek fogják előállítani. A Jaslovské Bohunice-i első csehszlovčík atomerőmű építése tapasztalatai alapján ÁTÉRTÉKELTÜK A NUKLEÁRIS ENERGETIKA FEJLESZTÉSÉNEK KONCEPCIÓJÁT. 1970-ben kormányközi egyezményt kötöttünk a Szovjetunióval, amelynek alapján 1977-től 1980-ig két VVER-440, ún. újvoronyezsi típusú, két-két reakto- ros atomerőmű készül el a Szovjetunióval együttműködésben. Ezeknek teljesítménye egyenként 800—900 MW lesz. A további elképzelések szerint az 1980-at követő évtizedben 10 000 MW összteljesítményű atomerőműveket adunk át rendeltetésének. Elég megjegyeznünk, hogy ez megfelel a hazánkban 1970- ben működő valamennyi villanyerőmű teljesítményének. Nyilvánvaló és ezt számos, világszerte nyert tapasztalat igazolja, hogy a nukleáris energetika ilyen méretű fejlesztésére egymagákban képtelenek a kis és a középnagyságú államok. Csak a nagyhatalmak erejéből telik erre. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ebben a vonatkozásban is támaszkodhatunk a Szovjetunió segítségére és az egész szocialista tábor mind szilárdabb alapokon fejlesztett gazdasági integrációjára. GÁLY IVÁN Az első számú közellenség A közelmúltban végzett felmérések szerint az ország minden egyes állampolgárára számított évi szeszesital-fejadag több mint 140 liter sör, 14,8 liter bor és 5,8 liter égetett ital. Sajnos az alkohollal kapcsolatos élvezetvágy a közösségi szokások, vallási rítusok és számos egyéb társadalmi tényező által bizonyos alkalmakra ősidők óta szentesített hagyomány, hiszen az alkoholos italok élvezetéről szóló feljegyzéseket már a bibliában is megtalálhatjuk. Az emberi lét egyik sajátossága, hogy idegrendszeri működésének fogyatékosságait mintegy kijavítandó, ősidők óta keres és élvez olyan anyagokat, amelyek elkábítják, vagy élénkítik, közérzetét, legalább átmenetileg, óhajának megfelelően megváltoztatják. Az alkohol azért a legveszélyesebb kábítószer, mert a legelterjedtebb, a legkönnyebben hozzáférhető és élvezője — egy bizonyos ideig — nem érez egészségügyi károsodást, hiszen az úgynevezett „másnaposság“ gyorsan elmúlik és csak kevesen hiszik el, hogy az italozás tudatos, vagy önkéntelen önrombolás, időben elnyújtott öngyilkosság! Valószínű, hogy mindenkinél több tényező kedvezőtlen összhatásaként alakul ki ez a kóros szenvedély, hogy előidézői között szerepük van az alkati adottságoknak, nevelési és más környezeti hatásoknak, házassági és munkahelyi problémáknak, tehát a majdnem minden egyén életében előforduló konfliktusoknak is. Valódi okait a tudomány még nem tudta feltárni és egy pszichiáter hasonlata szerint az alkoholizmus egy jéghegyhez hasonlítható, melynek csupán egy része emelkedik a tenger színe fölé, míg legnagyobb része a víz alatt rejtve marad. Ezzel szemben következményeit nagyon jól ismerjük és az alkohol okozta károkat nemcsak a kóros szenvedély rabja és annak közvetlen környezete, hanem az egész társadalom megsínyli. Köztudomású, hogy harco- hink az alkoholizmus ellen, de ebben a harcban két arcvonal alakult ki. Az egyik oldalon az orvosok küzdenek, gyógyszeres elvonással, méregtelenítéssel, intoleranciaszerek adagolásával, „kémiai internálással“, az újságírók antialkoholista cikkekkel, a népművelők a szeszes italok ártalmait ismertető előadásokkal. A másik oldalon harcol a kereskedelem, a szeszes italok fogyasztását propagáló hirdetésekkel, a tetszetős palackokkal zsúfolt kirakatokkal, a szeszfogyasztást népszerűsítik nemcsak a csaposok és a pincérek, hanem ezt tesszük mindnyájan, akik természetesnek és kötelezőnek tartjuk, hogy vendégünkkel koccintsunk, hogy névnapot, születésnapot, munkasikert, kitüntetést szeszes italok fogyasztásával ünnepeljünk meg. Tehát amíg az alkoholizmus ellen csupán egy maréknyi csoport harcol — ma niég igen szerény eszközökkel —, addig mellette kiáll az egész társadalom úton-útfélen kínálva a poharat, újabb és újabb ötletekkel gyarapítva a kísértő alkalmakat, a hajlamosító lehetőségeket. Korunk és társadalmi rendszerünk paradox jelensége, hogy az elavult szokásuk, a retrográd babonák felszámolására törekszünk, de az egyik legveszélyesebb „szokást“ — az alkoholizmust — nemcsak fenntartjuk és védjük, hanem még fejlesztjük is. Aki társaságban nem iszik — az különc, aki részegen támolyog, annak megfogják a karját és támogatják, aki pedig már idült alkoholista — az „beteg“, annak mindent el kell nézni, mindent meg kell bocsátani, mert „szerencsétlen ember“. A gyógyszeres elvonás (amely ma még az esetek döntő többségében az „önkéntesség“ elvén alapul) nem fékezheti meg az alkohol — az első számú közellenség — egyenes társadalomellenes pusztítását, ha nem szakítunk a „poharazgató vendéglátás“ szokásaival, ha a kereskedelem továbbra is preferálja a szeszes italok árusítását és ha az alkoholizmus ellen nem harcolunk intézményesen, tehát a néphatalom fokozott szigorával is! PÉTERFI GYULA Kutná Horában a ČKD üzem öntödei dolgozói műszaki, szervezési intézkedésekkel és a technológiai fegyelem megszilárdításával az első félévben a felére csökkentették a selejtgyártást. (Felvétel: CSTKJ
