Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-03 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó
Siepenstrassét szörnyű izgalom fogta el, azaz hogy nem is magái az utcát, hanem azokat a jámbor asszonyságokat, akik a Siepenstrasséban laktak, és akiket egy ritka esemény kirángatott mindennapi életük egyhangúságából. Az utca jobb oldalán három- emeletes ház állt, ahová éppen egy idegen nő költözött be. Két kis helyiséget bérelt ki fent a tető alatt, ezek mostanáig üresen álltak. Mint valami gránát, amely a legnagyobb béke közepette robban fel, úgy hatott az idegen nő beköltözése a jámbor siepenstrassei asszonyságok kedélyére. Odakint álltak az utcán, és vészjósló ábrázaltal méregették végig az idegen asszony kevéske holmiját. Az új lakó minden segítség nélkül, nagy nehezen cipelte fel bútorait a lépcsőn. Kuhmilchné hegyes ujjaival megragadta az egyik nem egészen tiszta ágyhuzatot, és sokatmondó tekintetet vetett a szomszédasszonyokra: látjátok! — No, ez is valami jobbféle lehet! — sziszegte Krämné a foga között, és ájtatosan nézett fel az égre, ahol komor viharfelhők gyülekeztek. Kramné asszony ugyanis az új lakó megjelenésének tulajdonította a sötét felhőket, és aggódva folytatta: — Csak ne legyen semmi bajunk ezzel a perszóná- vall Az idegen asszony már verejtékezett a sok cipeke- déstől, megállt hát néhány percre a kis kézikocsi mellett, hogy lélegzethez jusson. Közben meglátta a rémült asszonyokat, amint kis csoportokban félrevonultak, és gyűlölködő tekintettel meredtek rá. Az idegen asszony kurtán, gúnyosan felnevetett, azután beleköpött érdes, kidolgozott tenyerébe, és megpróbálta lerángatni a kocsiról a kis fekete tűzhelyet. A tűzhely azonban túlságosan nehéz volt egy embernek. Az asszony tanácstalanul nézett körül. Mindjárt látta, hogy a csoportokban állók közül egyiktől sem várhat segítséget. Ekkor egy bányász ment el mellettük, zsebéből tarka kockás törülköző meg újságpapírba csomagolt uzsonnája bukkant elő, vállán bádogkulacs. — Hé, barátom — kiáltotta oda az asszony —, gyere csak, segíts egy kicsit, átkozottul nehéz ez a tűz- helyl A jámbor asszonyságok rémülten bújtak össze. — Hallották? — sziszegte felháborodva Krämné. — Hogy átkozódik ez a perszónal — Csak úgy, ukmukfuk megszólít egy fdegen embert! A bányász megállt, tekintetével végigmérte a fecsegő asszonyokat, akik lekicsinylőén meresztették rá a szemüket, kedélyesen köpött egyet, és a kocsihoz lépett. Ketten az asszonnyal leszedték a kis tűzhelyet, azután bukdácsolva felvitték a meredek lépcsőn. — Na, mit mondtam? — suttogta a kiaszott Mikarr- né, akinek már csak három kiálló foga volt örökké nyitott szájában. — Csak ne legyen semmi baji — suttogta izgatottan Krämné, és úgy nézett a lépcsőn cipekedők után, mintha legalábbis gonosz szellemek lennének. Az asszonyok gondterhelten várták a fejleményeket. Arckifejezésük egyre több aggodalmat árult el. Valamenyien ugyanazt gondolták: „Jó lesz vigyázni, Itt még történni fog valami!“ Múltak a percek, de az idegen asszony még mindig nem jött le a lépcsőn. Szemérmetlenül várakoztatta a többieket, akik kíváncsiságukban és felháborodá- " sukDSn mír~szlTrtG~görorbr ^•erevedttrkv Végül valaki megtörte a csendet: — Ugyan 'hol marad ez a nőszemély? — Tán azt hiszitek, hogy ez az ember csak úgy ellenszolgáltatás nélkül segített neki? — robbant ki a szikár Mikarrné. A többiek attól féltek, az öregasszonyt menten megüti a guta. Pedig csak mindnyájuk közös gondolatát mondta ki. — Ugyan mire gondol már meginti — szólt a kövér Pohlné. — Nem kell mindjárt a íegrosszabbra gondolni, ő, dehogy, isten ments — mondta Kuchmilchné. És közben mindnyájan egyet gondoltak: „Ez az ember nem ingyen segített az asszonynak!“ Azt azután még szemérmetlenebb dolognak találták, hogy végül együtt, vidáman nevetgélve jöttek le a lépcsőn. — Jön már! — bökte oldalba Krämné a szomszédait. — Na halljátok, ezt a szégyentelent! — suttogta felháborodva Kuhmilchné, és közben tűzvörös lett az arca, mert a fickó, aki felment az idegen asszonnyal, csakugyan jóképű ember volt. Kuhmilchné férje pedig görnyedt, ványadt alak, mindenbe beleütközött kiálló csontjaival, ha az asszony nem vigyázott rá. — Ezek közt volt valami, annyi bizonyos! — mondta reszketve felindulásában, irigykedve. — Hát persze, mindjárt megmondtam — győzedelmeskedett Mikarrné. — Psztl... A jámbor asszonyságok megint egy kupacba gyűltek, mikor azok ketten kiléptek a házból. Az idegen asz- szony vidáman nézett a bányászra, és erősen megszorította a kezét. — Köszönöm szépen! — szólt nevetve, és az arcán két apró gödröcske jelent meg. Azután jelentőség- teljesen rákacsintott, és így folytatta: — El ne felejtsd, hogy újra meglátogass, hallod-el — Eljövök nemsokára — felelte a férfi és elindult. A többi holmit maga cipelte fel az asszony a íépCsőn. — Ezek közt biztosan volt valami! — jajdult fel Mikarrné. — Uramisten, egy ilyen nőszemély a mi házunkban! — sopánkodott Krämné asszony. — Egy pillanatig sem maradok ezzel egy házban — fenyegette meg Mergeldicknét, a háztulajdonosnőt, aki éppen megjött a piacról, és csatlakozott hozzájuk. n Radákovics, akit önök Vas Gereben néven ismernek, még benne járt, de Vörösmarty is hordta. Általában a csizmadiák viselték a múlt század elején, mert a csizmadiák akkoriban különös emberek voltak. Nem mondhatni róla, hogy szép viselet volt, sem azt, hogy gyakorlati haszna volt. Hordták, de hisz a krinolint is hordták. Köpönyeg volt, amely a régi ruhadarabok szokása szerint évtizedekig való használatra volt megalkotva. A százgallérost nem érhette ba). Megmaradt, ameddig az ember. Sőt, azután is. Éppen egy gazdátlan százgallé- rossól mesélek most önöknek. A százgalléros köpönyeg divatját múlta, már az egykori csizmadiák unokái sem viselték, pörge kalapot és magyar nadrágot hordtak a Belvárosban. Podmanlczky Frigyes is nemzett viseletben lépkedett a Váci utcában, fokossal, árvalány hajas kalapban — csupán egyetlen százgalléros volt még a világon. A Csigában függött egy szegen a söntés mellett, és Kurz Fánnl természetesen az öreg Kurz menyecskelánya — intézkedett a százgalléros sorsáról. Írók kölcsönbe kapták, költők télen viselhették, vagy éjjelente, ha megeredt az eső odakünn, a Cstga-belt asztaltársaság illusztris tagjai hazamehettek benne. Ödön vidéki kávéházakban vannak esernyők, amelyek valamely titokzatos módon évtizedekig megmaradtak, és az öreg markőrtől — Fuxtól vagy Homérosztól, amint már vidékenként az öreg markőröket nevezik — kölcsönkértük az esős időben. Az ócska esernyők húsz-harminc esztendeig elszolgálják az „Arany Golyó t“ vagy a „Prlvlzer“-t, holott a hűséges házőrző eb sem él eddig. A Csiga-beli százgalléros ugyancsak évtizedekig szolgálta azokat a férfiakat, akik a Csiga borából ittak. Téli éjszakákon, midőn az asztaltársaság már megvitatta a tegnapot, a mát és a holnapot, ólomöntés gyanán a százgallérosra fanyalodott. Hisz valaki minden éjszaka magával vitte párnának vagy takarónak, vagy talán szobának — amilyen pajkos gyerekek ez idő tájt a költők voltaki A talpas és jól megcsinált borospoharak környékén, éjjel, odakünn karácsonyt kedvvel hullott a hó, és csupán az Aranykéz utcai bakter volt még ébren Pesten (mert annak hajdanában Vörösmarty urat kellett hazáig kísérni, s elszokott az alvástól); a pipafüstben, a Csigabell borok dohányszagú ködében, a költők álmában a csöndes százgalléros köpönyeg legendás hírre tett szert. A megbízható jó barátról, amelyet a kövéres Kurz Fánnl aggodalommal és figyelmeztetéssel adott kölcsön öreg íróknak, ifjú költőknek, a legegyszerűbb legenda az volt, hogy Vas Gereben felejtette a kocsmában, midőn meghalt. Igen öreg urak emlékeztek rá, hogy látták a százgallérost Radákovicson, de voltak fantaszták, akik Klsfadu- dy Károlyénák mondták a köpönyeget. A köpönyeg igazi múltja sohasem tisztázódott. Kurz Fánni — kék szemű, szőke és piros arcú menyecske — csupán annyit tudott róla, hogy legnehezebben Lillomfl úrtól kapta vissza a köpönyeget, aki még a színpadon is játszott a híres ruhadarabban. Bizonyos csupán annyi volt, hogy a gallért viselte Jókat, s egy télen, 1972. IX. 3. (Tóthpól Gyula felvétele) PORTRÉ Hans Marchwitza:
