Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-24 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

1972.

IX. 24.

Jégtáblán úszna, megfeledkezik az időről, amely ezen az éjszakán oly hosz- szúra nyúlik, mint a sarki éj.

Reggel a hetedik A-ban a bejelentett tollbamondást nem íratom meg. Az örömujjongás zaját egy energikus kézmozdulattal leintem. Az osztály egy önálló munkát ír „Hogyan töltöttem a szünidőt?“ címmel, én meg

— bámulok az újságba és az osztályozó napló kockáiba.

Hogyan fogom eltölteni a mai napot este tíz óráig? Ez most a legnehezebb „téma“. A hátsó padokban most kedvükre zajonganak a tanulók.

A csengő megszólalásával egyidő- ben felpattanok, és rohanok a tanáriba, a telefonhoz. Az ajtóban beleütközöm Nyikoláj Ivanovicsba — a történelemszakosunkba, aki egyben a sajtófelelős is.

— Mi a helyzet az ünnepi újsággal? — kérdi.

Egyébként ezt a kérdést minden évben március nyolcadika, május elseje és november hetedike előtt teszi fel.

— Kitűnő — mondom én, és próbálok bejutni erővel a tanáriba. — De megbetegedett a mesterünk.

— Ne, te! Én komolyan kérdezem

— húz vissza a kabátomnál fogva kollégám.

— Komolyan. Ma éjjel bevittem a

feleségem a szülészetre.

— Ne beszélj! Hát akkor ezt mi hamarosan ... — és beleélve magát a várható esemény kellemes következményeibe, jókedvűen megdörzsöli tenyerét.

— Hívjon este tíz óra körül — válaszolják kurtán a telefonba.

A következő szünetben:

— Hívjon este tíz után! Ne zavarja a munkánkat!

Tanítás után:

— Megint maga az?! Megmondtam már: este tízkor. Tíz-óra-kor!

Nyolc órakor elhatároztam, bemegyek a szülészetre, de indulás előtt

még egyszer felhívtam:

— Mi a neve? Pimenova? Még nem szülL

— Kérem, várjon! Ne tegye le a hallgatót! — kiabálok. — Hogy érzi magát a feleségem?

Nincs borzalmasabb, mint a telefon szaggatott jelzése. „Nem válaszolunk“! Miért? Valami történhetett vele? Vagy az a fúria lusta elmenni a szobájára, és megkérdezni? Vagy az az ápolónő nem tud elszakadni valami izgalmas kopott könyvtől? A sors is így akarta, hogy a kopott könyvek szakítsák el tőlem, zöld flanellköpeny- be és sarkatlan papucsba csomagolják az én Zinocskámat?

A megállóhoz jóval előbb érkeztem, mint a villamos. És ez is zsúfolva jöttl Minden ajtaja nyitva, az emberek lógnak a lépcsőkön, és mint a legjobb barátok, ölelkezve egymásba kapaszkodnak.

Felugrottam, és sikerült feltolakod- nom annyira, hogy a bal lábam feltehettem a jeges lépcsőre. Egy bunda csiklandozza a orromat. A villamos rohan előre.

Már teljesen elzsibbadt a kezem, s ezért néhány méterrel a megálló előtt leugrom. Futok az udvaron át, be a nehéz ajtón a kopasz mellett.

— Csendesebben! Miféle felfordulás van itt!? Ki zörög ott? — Kinyílik a felvételi szoba ajtaja, s kijön a „fúria“. Körülbelül olyan termetű, mint az én Zinocskám, csak magas kontya van. Mosolyog, de sajnos a pillanatnyi helyzetemben ezt nem tudom nála értékelni.

— A, szóval így néz ki Pimenova türelmetlen férje?!

— Mondja, mi van vele?

— Minden rendben. Fia született. Gratulálok. 3750 gramm.

Nekidőltem az oxigénpalackoknak.

— Na, mi az? Nehogy örömében megüsse a guta! — mondja huncútul.

— Csak nem fogadott valakivel? Ejnye, maguk férfiak! Csak telefonálgatni tudnak. Itt kellett volna ülnie!

A palackokról lassan lecsúszok egy székre.

— Levelet, egy kis levélkét írhatok?

— Levelet? Persze. Mindjárt hozom

a papírt.

Amikor kimentem az udvarra, esett

a hó. Megpillantottam a már ismert mentőkocsit. Alig két méterre tőlem vadul kicsapódott az ajtaja. A fantasztikus regényeket olvasó ápoló kiugrott belőle, barátságosan intett felém, és ügyesen kisegített a kocsiból egy jövendőbeli anyukát. Utána, ügyetlenül botladozva a mentőkocsi lépcsőjében, kiugrott ő. Ö — az a gondterhelt, szórakozott, minden nyugodt és jókedvű emberre mérges férj...

— Ne félj, jő lesz minden, Szenyocs- ka! — vigasztalta, s közben a szemüvegét igazgatta.

— Sok szerencsét! — kiáltottam feléjük, a lehető legmelegebb kedvességgel.

Nem felelt. Szegény, őrá még várt a „kopasz“, a felvételi szobából hallatszó nevetés, az álló falióra, a néma oxigénpalackok, és a többi.

Fordította: Bellus Imre

Armando Palacio Valdes:

— Ogy nézzen rám, uram, hogy egy gyilkos ül az asztalánál.

— Ugyan Don Elias, bizonyára tréfál — nevettem, és színültig töltöttem a poharamat sörrel. Don Elias a legszeretetreméltóbb, legérzékenyebb és legfegyelmezettebb ember volt, akit valaha ismertem.

— Bizony, uram, jöhetnek olyan körülmények az ember életébe, amikor csakugyan nehéz helyzetbe kerül.

— Nagyon szeretném hallani a történetét, mesélje el, Don Elias — kértem, mert a furdalt a kíváncsiság.

— Ezernyolcszázhetvennyolc telén történt. Egy átszervezésnél elveszítettem az állásomat, és 0...ba költöztem a lányomhoz, aki ott volt férjnél.

Jól ment a sorom, túlságosan is jól. Csak ettem, ittam, aludtam, jó nagyokat sétáltam, néha segítettem a vömnek iratokat és fogalmazványokat má- solnL

Mindig pontosan nyolc órakor vacsoráztunk. Vacsora után elaltattam a hároméves kis unokámat, azután ellátogattam Dona Nieveshez a Perseguida utcába, ahol egy igen kedves baráti társaságban töltöttem az estéimet Don Gerardo Piquero, a hajdani Puerto Ri- có-i vámhivatalnok is oda járt. Két évvel ezelőtt halt meg szegény. Ö mindig kilencre érkezett, én pedig fél tíz körül. Fél tizenegykor ő már szedte a sátorfáját, én meg tizenegyig, vagy valamivel tizenegy utánig maradtam.

Azon a bizonyos estén is tizenegy tájban búcsúztam és indultam hazafelé. Dona Nieves takarékos asszony lévén, még a villanyárammal is spórolt, ezért a lépcsőházban és a kapuja alatt koromsötét volt.

Alig léptem néhányat, amikor valaki hirtelen, durván meglökött, s a kalapom egy további ütéstől az orromig csúszott. Megtántorodtam, és a falhoz estem. Mikor lélekjelenlétem valamelyest visszanyertem, levettem a kalapomat.

— Ki van itt? — kérdeztem dühösen.

Senki sem válaszolt. Megpróbáltam számot vetni a lehetőségekkel. Talán valamelyik ismerősöm akart megtréfálni. Elhatároztam, hogy sürgősen távozom, és a kapu felé indultam. Félúton lehettem, amikor valaki tenyérrel a hátsó felemre csapott, s ugyanakkor mintegy öt-hat emberből álló csoport állta el az utamat.

— Segítség! — kiáltottam kétségbeesetten, és a falhoz hátráltam. Támadóim különös módon ugráltak és hadonásztak körülöttem. Rémületem a végsőkig fokozódott.

— Hová ilyen későn, te tolvaj! — kérdezte az egyik.

— Biztosan orvos. Halottat megy lopni — mondta a másik.

Ekkor ötlött eszembe, hogy biztosan részegek, és erélyesen rájuk kiáltottam:

— Takarodjatok innen, gazemberekl Hagyjatok békén, mert megölök vala-' kit! — felemeltem vasból készült sétapálcámat, amelyet egy fegyvergyári munkásbarátomtól kaptam ajándékba, és esti sétáimra mindig magammal szoktam vinni.

Azok ügyet sem vetettek rám, folytatták esztelen táncukat. Az utcáról beszűrődő kevéske fénynél épp hogy csak ki tudtam venni, mi történik körülöttem. Azt azért ki tudtam venni, hogy az egyik társukat, kinézésre a legerősebbet és legelszántabbat tolják fedezékként maguk elé.

— Add meg magad, kutya! — kiabáltak.

Szentül hittem, hogy részegek, s mivel semmiféle fegyvert nem láttam náluk, kissé nyugodtabb lettem.

Nyugodtan, s a hangomban némi tekintéllyel rájuk szóltam:

— Ugyan már, emberek, ne tréfáljanak! Engedjenek szépen az utamra!

— Add meg magad, kutya! Halottak vérét mész szívni, ugye? Le kell vágni a lábát! Tépd ki a fülét! Nyomd ki a szemét! Törd be az orrát! — kiabálták összevissza, s egyre közelebb jöttek hozzám. Egyikük átnyúlt az előtte álló válla fölött, és olyan ütést mért ököllel az orromra, hogy fájdalmamban felkiáltottam. Oldalt ugrottam, így kissé távolabb kerültem tőlük, felemeltem a botomat, s a dühtől szinte elvakultan fejbe vágtam a legközelebb esőt. Súlyosan, jajsző nélkül zuhant a földre, a többiek meg elfutottak. Ottmaradtam, s a kimerültségtől lihegve vártam, hogy a leütött megmozduljon. De semmi sem történt. Az élet legcsekélyebb jelét sem láttam rajta. Reszkető kézzel gyufásdoboz után kutattam a zsebemben, s amikor megtaláltam, meggyújtottam egy szál gyufát. Nem tudnám leírni, mit éreztem abban a pillanatban. Nyitott szájjal, elnyúlva egy halott hevert előttem a földön. Arca sárga volt és beesett. Kihulott kezemből a gyufaszál, és megint rám zuhant a sötétség. Csak egy pillanatnyi volt a látvány, de olyan erővel hatott, hogy ma sem tudok szabadulni tőle. Testes, fekete szakállú férfi volt, markáns sasorral. Kék inget és háncstalpú cipőt viselt. Fegyvergyári munkásnak néztem — fegyverkovácsnak, ahogy itt mondják.

Komolyan mondom, az alatt a pillanatnyi idő alatt, amit ott a lépcsőházban átéltem, több gondolat cikázott át az agyamon, mint máskor egy egész nap folyamán. Láttam előre, mi történik majd. A hír szétfut a városban, a rendőrség letartóztat. Láttam a vöm döbbent arcét, láttam, amint a lányom elájul, s a kis unokám kever- ves sírásba kezd... Aztán jön a vizsgálati fogság, a hónapokig, esetleg évekig húzódó tárgyalások ... Ki tudja, elhiszik-e, hogy önvédelemből tettem? Szinte hallottam, amint az ügyész gyilkosnak nevez, s az ügyvédem, kifogástalan előéletemre hivatkozva, védelmébe vesz. S az ítélet: vagy felment a büntetés alól, de sokkal valószínűbb, hogy börtönbe kerülök.

Egyetlen ugrással az utcán termettem, s eszeveszett futásba kezdtem. A sarkon azonban eszembe jutott, hogy a helyszínen felejtettem a kalapomat. Visszafordultam. Iszonyú undort és félelmet érezve lopakodtam be a lépcsőházba. Meggyújtottam egy gyufaszálat, és tekintetem rögtön áldozatom arcára esett. Csüggedten állapítottam meg, hogy utolsó reményem is meghiúsult, a férfi nem tért magához. Megkerestem a kalapomat, és sietve távoztam. Most óvakodtam a futástól. Ösztöneim azt súgták, ha nem akarok az igazságszolgáltatás kezébe jutni, kerülnöm kell a feltűnést. Nyugalmat erőltettem magamra, s mikor igyekezetem már csaknem sikerrel járt, váratlanul egy rendőr toppant elém.

— Don Elias, meg tudná mondani nekem...

Többet nem hallottam, mert egy hatalmas ugrással eltűntem az egyik mellékutcában, és futásnak eredtem A külvárosba érve, zihálva megálltam. Csurgott rólam a verejték. Rájöttem, micsoda ostobaságot tettem. A rendőr ismer engem. Bizonyára a vömmel kapcsolatban akart valamit kérdezni tőlem, s én, az esztelen viselkedésemmel most elképesztettem. Biztosan azt hiszi, megbolondultam, de holnap, amint a gyilkosság kitudódik, azonnal rám fog gyanakodni.

Sápadtan botorkáltam haza, de a kapunkhoz érve, eszembe jutott valami, amitől megkönnyebbültem. Egyenesen a szobámba mentem, vasbotomat a szekrénybe rejtettem, magamhoz vettem könnyű spanyolnád-pálcámat, s már indultam is visszafelé. Az ajtóban

lányomba botlottam. Kérdésére gyorsan azt feleltem, hogy néhány barátommal van találkám a Kaszinóban.

Ismerős társaság ült a Kaszinó biliárdszobájában. Közéjük ültem, s úgy tettem, mintha jó kedvem lenne. Kicsit túlzásba is vittem az erőltetett vidámságot, s közben egyre azon igyekeztem, hogy a társaság tudomást szerezzen sétapálcámról. A lábszáramat verdestem vele, suhogtattam, vállához érintettem annak, akitől kérdezni akartam valamit, földre ejtettem, egyszóval mindent elkövettem, hogy észrevegyék.

Mikor a társaság széledezni kezdett, elbúcsúztam barátaimtól, és némileg megnyugodva tértem haza. De amint otthon magamra maradtam, halálos szomorúság szakadt rám. Ogy éreztem, ravasz, számító viselkedésemmel csak ronthattam helyzetemen. Még inkább magamra tereltem a gyanút. Sokáig nem jött álom a szememre. Ébren tartott a rettegés, minden pillanatban azt vártam, hogy a rendőrség megdöngesse a kaput. Hajnal felé nyomott csak el az álom, jobban mondva, valami mélységes letargiába zuhantam, amelyből lányom hangja riasztott fel.

— Tíz óra van, apa! Miért olyan karikás a szeme? Rosszul aludt talán?

— Ö, dehogyis! Nagyszerűen aludtam. Mondd csak, megjött már a reggeli újság? Hozd be kérlek!

Amint végre magamra maradtam az újsággal, reszkető kézzel nyitottam szét, és tekintetem rögtön erre a nagybetűs címre esett: Gyilkosság a Perseguida utcában. Kivert a hideg verejték, de amikor jobban odafigyeltem, újra elolvastam a szavakat, rájöttem, hogy csak a felajzott képzeletem űzött tréfát velem. Optikai csalódás volt az egész. Végül, amint sikerült kissé megnyugodnom, az érdekességek rovatában ráakadtam arra, amit kerestem:

„Különös eset: A tartományi kórház betegápolói az elmeosztály csendes őrültjeit különféle apróbb munkákkal szokták megbízni, természetesen felügyelet mellett. Többek között azzal is, hogy hullákat szállítsanak el a boncolóteremből. Tegnap az történt, hogy négy elmebeteg, feladatuk teljesítése közben nyitva találta a kórház udvarának kapuját, és a San Ildefonso parkon át megszökött egy hullával. A kórház igazgatója, amint tudomást szerzett a történtekről, azonnal kerestetni kezdte a szökevényeket, de ők éjfél után egy órakor önként visszatértek a kórházba, a hullát pedig a Perseguida utcában lakó Dona Nieves Menéndes házának kapujában találták meg. Kérjük a tartományi kórház vezetőjét, tegyenek intézkedéseket, hogy hasonló eset többé ne fordulhasson elő.“

Kiesett kezemből az újság. Előbb nevetőgörcsöt, majd idegrohamot kaptam.

— Ezek szerint ön egy halottat ütött agyon.

— Pontosan így történt.

Ford.: Mikola Anikó

Marián Minárovič illusztrációja