Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-24 / 38. szám, Vasárnapi Új Szó

1972. IX. 24. 9 A LITVÁN FILM Az Iszkussztvo Kino legutóbbi szá­mában Romas Gudaitis vizsgálja az új litván film jellemzőit Az új fokozatai című tanulmányában. Figyelme termé­szetesen csak litván alkotásokra kor­látozódik, hiszen éppen ennek a vi­szonylag új filmművészetnek akarja nemzeti vonásait fölrajzolni, mégis, az egész szovjet filmművészet eredmé­nyeihez, problémáihoz viszonyítva ke­zeli a kérdést. Sajátos szemléletét el­ső sommázó megfogalmazása is jelzi: „A szovjet művészet kardinális prob­lémája — a modernség“. Ez így per­sze nagyon elvontnak hangzik, Gudai­tis írását azonban nem jellemzi az erőltetett absztrakció. Már a beveze­tőben leszögezi, hogy abból a tény­ből, miszerint a litván film csak a háború után jött létre, következik né­hány fontos, de legalábbis szembetű­nő dolog. (Itt nem kell technikai prob­lémákat és egyéb születési gondokat misztifikálni, a szerző sem teszi, hi­szen az új litván film a Szovjetunió­ban született meg, bőséges támoga­tást kaphatott és kapott is egyéb köz­társaságoktól.) Mindenekelőtt ebből következik az is, hogy újabban a film­művészek szívesen nyúlnak vissza lit­ván múltba témáért, jóllehet ebből a múltból is a mai problémák genezise érdekli többségüket. A mai litván film szívesen foglal­kozik az élet aktuális kérdéseivel. Az megint csak ennek a filmművészetnek a specifikuma, hogy ezek a mai aktuá­lis kérdések szorosan kapcsolódnak a nemrég-múlt eseményeihez. Ilyen te­matikát dolgoz föl a ma már szinte filmtörténeti jelentőségű, filmkutatók, kritikusok által sokszor idézett Zalak- javicus-film, a Senki sem akart meg­halni, amelyben két évtizeddel megy vissza a rendező, a fiatal Szovjet-Litvá- nia első éveit mutatja be. Ebben a filmben ugyanazt a forradalmiságot találjuk, amely a legújabb szovjet fil­meket jellemzi — állapítja meg a ta­nulmány. S ez alatt a kendőzetlen, nyers valóság megmutatását kell érte­nünk. A szeparatizmus (talán lehetne árnyaltabban fogalmazni, s nem egy­szerűen bandáknak nevezni a szepara- tistákat, hiszen egy — minden bi­zonnyal értelmetlen — polgárháború­ról van szó) jó ideig a legnehezebb problémája volt a fiatal szovjet köztár­saságnak. Családok bomlottak szét, életek mentek tönkre az esztelen és céltalan öldöklésben. Nyomai, akár a háborúé, érezhetők ma is. Ebben rej­lett Zalakjavicus művének aktualitá­sa. Az előbb már kifejtett értelemben műfaji újdonságként kezelhetjük Ged- ris filmjét, a Férfias nyár-t, ezt a lé­lektani krimit. Némileg rokonságot mutat témájában az említett Zalakja- vicus-filmmel, mivel ez is a háború utá­ni bonyolult küzdelemmel foglalkozik. A szeparatizmus utolsó órái jelennek meg szemünk előtt. A bandák (most már valóban azok) a teljes széthullás küszöbén; demoralizáltság, temetői fi­lozófia vesz erőt a még mindig nagy­hangon jelentkező nacionalizmuson. Ezt fogalmazza meg az elkomorult ban­davezér: .......hamarosan elnyugszik mi nden... Halálos csönd köszönt be..." A múlt emléke láncolja őket eltéphetetlenül az értelmetlenséghez. Ugyanilyen árnyaltan rajzolja meg a rendező a csekista főhős alakját is, akinek izgalmas és rejtélyes harcát csak a film végén értjük meg igazán, csak a befejezéskor áll elénk teljes tisztaságában ez a pátosztalanul áb­rázolt hős. Gedris új filmje (Földünk sebei) 1918—19-ben játszódik. Ez a műve azonban talán túlságosan is a kaland­szerűség irányába hajlik, sok a szok­ványos fordulat. A választani nem tu­dó, két tűz közé szoruló ember témá­ja még egy sor litván filmben látható (Lépések az éjszakába. Lépcső az ég­be, Éjszakák szállás nélkül stb.). Láttuk tehát, hogy akárcsak az egész baltikumi filmművészetben, a litvánban is fontos szerepet játszik a közelmúlt. Érthető is, hiszen a legna­gyobb társadalmi változás az elmúlt jó negyedszázadban zajlott le, ráadá­sul sok esetben nagyon is viharosan teltek el az évek. De ez nemcsak a fegyveres harc időszakát jellemzi, a kevésbé szembeötlő mozgások is bő­séges drámai anyagot kínálnak a film- művészetnek. Az említett filmek, de hozzájuk sorolhatjuk még az Élő hő­sök, Ágyúzás, Fordulat címűeket is, va­lóban a mára vonatkoztatva vizsgálják eme félmúlt eseményeit, belőlük tár­ják föl napjaink jelenségeinek törté­nelmi magyarázatát. És talán ezen a ponton érkezik el Gudaitis mondani^ valójának leglényegesebb momentumá­hoz, itt fejti ki ugyanis, hogy tényle­ges fejlődésnek csak azt fogadhatjuk el, ha sikerül megtalálni eszmei kon­cepciójában és formában az adekvát kifejezést. S rögtön meg is magyaráz­za: elsősorban a nemzeti kultúrák je­lentőségére gondol. Leegyszerűsítik a kérdést, akik azt gondolják, hogy a nemzeti sajátosság egyszerűen a hang, a stílus kérdése. Nemzeti specifikumon belső attribútumot kell értenünk — szögezi le a szerző. (A szovjet köztár­saságok filmművészete iránt érdeklő­dők már több jelentős nyilatkozatból kihallhatták ezt a nagyon differen­ciált, minden fajta nacionalista fel­hangtól mentes értelmezést.) A továbbiakban a tanulmány írója az adaptáció kérdésével foglalkozik, és megállapítja, hogy azok alacsony száma e filmművészet fiatalságával függ össze, nem alakultak még ki a legmegfelelőbb együttműködési for­mák. Ritkán nyúlnak a litván irodalom klasszikusaihoz is. Dausa filmrendező azonban felfigyelt Vaizgantas paraszti tárgyú kisregényére, a Bácsikák és nénikék-re, és belőle készítette el Ez az átkozott engedelmesség című film­jét. A krími háború idején játszódó film történelmi hitelét ügyesen terem­tette meg a fiatal rendező. Ez a törté­nelmi konkretizálás még pontosabbá válik a szociális meghatározás, vala­mint a lélektani elemzés által. A film hangja alapvetően lírikus, bőségesen él a metafora eszközével. A film fő­hőse, Geise igen bonyolult figura, aki előbb a földesúr ellenszenves tiszttar­tója, majd a szemünk láttára fokozato­san átalakul és hőssé válik. Kár, hogy a színes technika az alkotókat olykor szélsőséges naturalizmusra csábította — jegyzi meg Gudaitis az első litván klasszikus-adaptációról. Vabalas (nevét a Lépések az éjsza­kába, Lépcső az égbe című filmek tet­ték ismertté) két, ugyancsak a múlt században, sőt Dausa filmjénél még korábban játszódó novellát vitt filmre Követ kőre címmel. A film mondaniva­lóját röviden így foglalja össze a cikkíró: Az embernek az embertelen­ségben is emberként kell helytállnia és harcolnia a gonoszság ellen. A té­ma itt is a küzdelem a fölszabadulá­sért, és ezt a nagyívű témát szerelmek, szenvedélyek, emberi sorsok, közös­ségvállalások szövik át. Igen fontos szerepet kapnak a részletek is, ame­lyek mint azonos szituációk ismétel­ten előjönnek, kivált a lassú, majd­nem tempótlan első novellában. A másodikban, amely harminc évvel később játszódik az elsőnél, aztán hir­telen tempóváltást érzékelünk; a megváltozott történelmi szituációban a harc vált a legfontosabb társadalmi megnyilatkozássá. A jobbágyrendszer krízisét látjuk. A két rész stílusbeli különbségei ellenére is egységes és feszes a film struktúrája. A vágás pedig szinte a címét idézi. Végezetül, ismét visszakanyarodva a maisághoz, Araminas Kis gyónás cí­mű filmjéről szól a szerző. Aramias Zalakjavicus opratőre volt az Egy nap krónikája című filmnél. A film monda­nivalója, témája sokban hasonlatos az Amikor én még kicsi voltam-éhoz, és akár ott, most is Icokas Meras a for­gatókönyv írója. Egy tipikusan mai lit­ván legényke lélektani portréját raj­zolja meg a rendező a nagybetűs ÉLET küszöbén. Nonkonformizmus, aktivitás, de némi — egészséges — szkepszis is jellemzi ezt a tizedik osztályos diákot. A film fordított kronológiáját a cím magyarázza. Ez az ideges ritmusú film stilisztikai frisseségével kiemelkedik az utóbbi évek terméséből. Remek a belső monológ alkalmazása, kitűnő el­lenpontozások feszítik a filmet. Talán csak az iskolai képek maradtak kissé élettelenek. Mint láttuk, Gudaitis az említett filmekből nem vont le végleges követ­keztetéseket a litván film modernsé­géről, Inkább azokat a mozzanatokat hangsúlyozta, amelyek e korszerűség irányába mutatnak. Megállapításai a leglényegesebb pontokon megegyez­nek, de legalábbis hasonlítanak a töb­bi szovjet köztársasági film művésze­téről szerzett eddigi ismereteinkhez. PORTRÉ (Könözsi István felvétele) ä) fíňfBf MÉSZÁROS ISTVÁN: Ahogy jött az este Számoltam a fákat ahogy jött az este, már csak három, kettő, egy - se így állt be az este. Nem így akartuk nem így akartuk a szerelmet a nyugalmat a csendet. Nem így akartuk külön a szerelmet külön a nyugalmat külön a csendet. Nem így akartuk hogy valamelyik hiányától mindentől külön váljék az ember. Míg voltál Annyit adtál, hogy azóta is csak abból tudok adni. Míg magam-téged osztogatlak, s míg az életemet elárasztó fájdalom belefér egyetlen pillanatba, úgy hiszem ­már örökre csak téged foglak hinni. CSÄKY KÁROLY: Nyárvégi képek árnyékba ült a nap az ősz mesztelen hasán szűz őrök a fák fejüket kopaszra fésülte az októberi bánat kifagytam én is anyám öreg szeméből szerelmesekkel esküdöztem az éjszakákra a csillagok pedig reggelről álmodoztak tudom csak te meg az ég homlokára ült verejtékek igazak a csönd is félájult reggeli roráté most marék könnyé olvadok estére halkan lecsapódom Egyszerű útravaló a nap kényszerít tehetetlenségükben öledbe térdelnek a fák és visszasírod gyermekkorod apád bánata fellazult benned te pedig sírkövet csináltatsz neki figyelmeztetésként utódaid elé

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom