Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-03 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó
EGRI VIKTOR EGY TISZTA, IGAZ IRODALOM PÍLDAl HÁROM ÚJ SZOVJET REG 1. Nyikolaj Jevdokimov: AZ EMLÉKEZÉS törvényei Egy évtizede épp, hogy az Oj Szó hasábjain Nyikolaj Jevdokimov A bűnös leány című kisregényét ismertettem. Könyvében a szerző egy régen letűntnek vélt szektás világba vezeti az olvasót: Kszenyija, a pünkösdisták fiatal tagja nem követheti szíve és ösztöne parancsát, közte és a sofőr Alekszej között a vallási fanatizmus falai merednek, a vakhitű szülők és a szenteskedő pünkösdista .közösség“ eltiltják szerelmétől, megtörik akaratát, s el kell fogadnia férjül a szánalmas Mihailt. Alekszej hiába próbálja kiszabadítani Kszenyiját a szektások sötét hatalmából, a vakbuzgók erősebbnek bizonyulnak, és Kszenyija menedékként a halált választja. Jevdokimov gyógvító sebészkése bátran vágott bele a szovjet életnek'ebbe az elsorvadásában, is ártó, veszedelmes kelevényébe, és a helyzetet megvilágító jelentése bizonyára segített a középkori babonákkal terhelt sötét világ, az egészséges életérzést elfojtó vallási fanatizmus felszámolásában. Magyar fordításban nemrég megjelent Az emlékezés törvényei című új regénye is a szocialista erkölcs nevében beszél egy ártalmas tünetről — nevezetesen arról, hogy a cél nem szentesítheti az eszközt. Rossz vezető az, aki gazdasági célok érdekében hatalmi szóval, emberi sorsokba belegázolva. rákényszeríti beosztottjaira akaratát. A regény főhősét, Poljakov igazgatót, az általa vezetett gyár egyik dolgozója újságcikkében megvádolja, hogy durva és kíméletlen vezetői módszere nem egyeztethető össze a kommunista erkölccsel, amely legfőbb értéknek az embert tartja. A cikk nem marad hatástalan, Poljakovot megintik, majd felelősségre vonják, és a támadások pergőtüzében rá kell döbbennie, hogy hangoztatott jelszavai: „a kötelesség mindennél szentebb, a kommunizmust fel kell építeni“ tartalmatlanok, ha nem hatja át őket a szocialista humánum parancsszava. A gyár papírforma szerint kifogástalanul működik, teljesíti a tervet, ám ennek ára túlságosan magas: emberi sorsok nyomorodnak meg miatta. A regényt magasan az átlag fölé emeli, hogy Jevdokimov nem szorítkozik csupán társadalmi kérdések megvilágítására, hanem azokat szervesen összeolvasztja a magánélet erkölcsi parancsaival. Poljakovot a felelősségre vonás idején felkeresi egy fiatal leány, akiről kiderül, hogy ő az apja. Tizennyolc évvel ezelőtt, a háború utolsó esztendejében viszonya volt az anyjával, és kétheti együttélés után odébb állt. Később egyetlen sornyi életjelt nem adott magáról, megnősült, gyermeke van, és szívesen fogadná házába a lányt, akinek létezéséről eddig mit sem tudott. A lány azonban — megismerve apja igazi jellemét — nem kér az elkésetten ébredő, s talán nem is őszinte apai vonzalomból, és otthagyja. Poljakov önzése és opportunizmusa ellenére nem megvetendő, aljas figura. A háború alatt bátor helytállásról adott tanúságot; munkaszerető, törekvő ember, ám régi vétsége, magánéletének etikátlansága ugyanúgy megbocsájthatatlan, mint vezetői pozíciójában tanúsított, a kommunista erkölccsel összeegyeztethetetlen magatartása. Belső összeomlása tehát törvényszerű. Míg A bűnös leányban Jevdokimov csak egy éles szemmel megfigyelt helyzetképet adott, és az olvasóra bízta, hogy ítéletet mondjon a középkori babonák világába süllyedt fanatikusok felett, ebben a regényben nem elégszik meg a helyzetjelentéssel, a tények felsorakoztatásával, hanem egy jelentős lépéssel tovább megy: a szocialista erkölcs nevében ő maga ítéli el a munkájában és magánéletében oly felelőtlen Poljakovot. 2. Jurij Bondarev: Jurij Bondarev is morális kérdést feszeget Égő hó című új regényében. Egyik fejezetében Besszonov hadsereg parancsnok egy elfogott német tiszttel vitatkozva kimondja a háború egyik fontos etikai parancsát: „Számomra gyűlöletes dolog, ha valaki a személyiségét erőszakkal igyekszik megszilárdítani, viszont mellette vagyok a gonoszág ellen irányuló erőszaknak, s ebben látom a jóság értelmét.“ A sztálingrádi csata egyik döntő haditényéről szól a regény, és önként felvetődik a kérdés, vajon szerzője a könyvtárnyi háborúsregény után tud-e még valami lényegesen újat mondani. A felelet igenlő. Bondarev két napba sűríti regénye cselekményét, és egy maroknyi kis csoport haditényeinek, hősies ellenállásának hiteles rajza elegendő ahhoz, hogy az egész szovjet nép, tízmilliók hazaszeretetének ÉGŐ HÓ és szolidaritásának indítékait megláttassa olvasóival. Besszonov hadseregparancsnokot maga Sztálin küldi Sztálingrád védelmi vonalára, hogy ott feltartóztassa Mannstein vezértábornagynak a sztálingrádi gyűrűbe beszorított Pau- lus-hadsereg felmentésére siető 30 hadosztályát. A harci műveletek irányítása közepette Besszonov súlyos lelki válságot él át. Tizenkilenc éves fia eltűnt a fronton, alighanem fogságba került, és most gyötrődik, vajon a fogság nem töri-e meg a fiú erkölcsi erejét. Ugyanakkor az emberséges és bölcs parancsnok hiába óvja és félti katonáit, a döntés órájában a fiatalok ezreit kénytelen a német páncélosok öldöklő tüzébe küldeni azzal a biztos tudattal, hogy feláldozza életüket. De meg kell tennie százezrek élete védelmében, a végső győzel- lem érdekében. A harci események homlokterében két fiatal hadnagy áll: Drozdovszkij és Kuznyecov. Bátorságban és helytállásban olyanok, mintha egy anya szülte volna őkét, de emberi magatartásukban nincs semmi rokoni. Drozdovszkij a katonai drill szigorú követője, értelmetlenül a halálba küldi egy fiatal katonáját, és nem lehet vakságáért felelősségre vonni, mert a regula szerint joga van ilyen meg- 'gondolatlan, embertelen parancsra is. Szerelmi kapcsolata Zójával, a század felcseresével sem' mondható becsületesnek és tisztának. Ezzel szemben a szeleburdi Kuznyecov feddhetetlen jelleme, embersége és igazi hősiessége jólesően ragyogja át a regény lapjait. Bondarev, aki mint ütegparancsnok élte át a kurszki csatát, bizonyára a legszemélyesebb élményei alapján írta meg könyvét, mely öldöklő háborús képeiben is mindvégig megrázó, humánus műnek hat. Művészileg azonban nem éri el korábbi műveinek színvonalát, különösen a Csend belső feszültségét, igazságért küzdő főhősének remek jellemrajzát. Annak tulajdonítom ezt. hogy a lényeg kimondásához, mely szerint a háború — ellentétben a hitleri teóriával, a vasfürdő dicsőítésével — semmiképpen sem üdvös, természetes állapot, nem kellett volna annyira belemerülnie az összecsapásnak minden apró részletébe. Bár mint az ecsetelt események egykori résztvevője maga figyelmezteti az olvasót, hogy a történet „nem visszaemlékezés, nem memoár“, minden sorában érezhető a személyes élmény ténye. Ez egyfelől emeli az írás realitását, másfelől azonban tehertételnek bizonyul: a regény átütő 8JI8UI8 U8S8§0ÁU§1 S8JIJ0UI0J B J8Í8J8 volna. Árvay János fordítása kitűnően adja vissza a mű katonás keménységét, lírai villanásaiban azt az emberi hangot, amely az újabb szovjet háborús regényeknek, Szimonov és Bikov műveinek sajátossága. 3. Csingiz Ajtmatov: A kirgiz új kisregénye, a Fehér hajó nemrég jelent meg az Európa Könyvkiadó Zsebkönyvek sorozatában A versenyló halála című — lapunkban első megjelenése idején ismertetett — Lenin-díjas regényével együtt. E. Fehér Pál tavaly interjút készített Ajtmanovval és ebben az író megjegyzi, hogy kisregényének eredeti címe „Egy mese után“ volt. A kirgiz kisfiú életéről és legendás haláláról szóló történet valóban úgy kezdődik, mint egy mese: „A kisfiúnak két meséje volt. Az egyik csak az övé, arról nem tudott senki. A másik az, amit nagyapja szokott mesélni neki. Aztán egy meséje sem maradt. Erről lesz szó.“ A kisregény „fiúnak“ nevezett, nyolcadik életévébe lépő hősét külön élő szülei elhagyták, és sorsát nagyapjára, az ügyes kezű, melegszívű, de gyerekes, alázkodó és élhetetlen MoFEHÉR HAJÓ múl apóra bízták. A kisfiú felesleges lélek a hegyi településen, pajtások híján kövekkel, állatokkal barátkozik, és valahonnan szerzett távcsövével az Isszik Kulun járó fehér gőzhajó útját kémleli. Egy nap csodavágyó lelkét eltölti a gondolat, hogy apja a fehér hajó matróza, és hogy eljuthasson hozzá, hallá kell változnia,' meg kell küzdenie a folyó zuhatagai- val és örvényeivel, hogy apját elérve ismét kisfiúvá váljon. Orozkul, a kis hegyi telep vezetője, Momul apó veje, a kisfiú nagybátyja iszákos, zsarnok ember, aki meddő házassága, gonosz természete miatt csak környezete gyötrésében és megaláztatásában leli örömét. Közvetve ez a sátáni Orozkul, a gonosznak ez az eleven megtestesítője okozója a kisfiú tragédiájának. Amikor egy nap a telep környéki erdőkben felbukkannak a Szarvas Anyának utódai a ré- gesrég a mesék világába elmerült fehér iramszarvassal, leitatja a nagyapót és rápaiancsol, hogy lője le a Koronás Szarvas Anyát. A kisfiú ezt a szörnyűséget már nem tudja elviselni, lázában a folyóhoz tántorog és beleveti magát, hogy hallá változva elússzon a hajóhoz. Orozkul udvarán ezalatt a telep részeg emberei a megölt Szarvas húsát eszik, és senki sem akadályozza meg a kisfiú tragédiáját. A Fehér hajó megjelenése után Ajtmatov sok tisztelője kifogásolta, miért ilyen tragikus a regény kicsengése; szerintük az igazság az volna, ha a jó győzedelmeskedne, a gonoszok pedig megkapnák méltó büntetésüket. E. Fehér Pál a vita dolgában kérdést intézett a szerzőhöz és Ajtmatov így felelt: .. az olvasók a legtisztább indulattal kérik számon az írótól a jó győzelmét. mert túlságosan hozzászoktattuk őket a könnyű megoldásokhoz. Legalábbis a papíron, holott az életben — bőrükön érzik — meg kell küzdeni az igazságért. Ha az irodalomnak, a művészetnek van ilyen embernevelő funkciója — és én úgy érzem, hogy létezik —, ebben az esetben a teljes igazságra, a kompromisszumok nélküli valóságérzékelésre kell tanítania.“ Lényeget érint Ajtinatovnak az a kijelentése is, hogy regényét olyan kísérletnek ítéli, amelyben az egész alkotás jellegét meghatározó módon próbálta összeötvözni a múltat és a jelent, szintézist t’eremteni a mítosz és a valóság között. „Azért éreztem nélkülözhetetlennek ezt a kísérletet — mondotta —, mert előfordul, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítunk mai állapotunknak és elfeledkezünk múltunkról, nem tartjuk számon, hogy már előttünk is átélték az emberek konfliktusainkat, kompromisszumainkat, és tapasztalatainkban nem kevés megszívlelendő akad. Nincsen jogunk elfelejteni múltunkat...“ Mindenképpen egyetérthetünk Ajt- matovval. Nem vitás, hogy az alig 130 oldalas kisregény remekmű, amely éppen tragikus befejezésével arra int, hogy együttérzés és humánum nélkül az ember felemelkedése, sorsának jobbá tétele elérhetetlen. 1972. IX. 3. 8
