Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-18 / 220. szám, hétfő

Á

téli nagy vadászat idején történt.

Alboin néhány hívével és a szász herceggel messze elkalandozott a hav&s hegyek közt. Harmadnap, nagy zsákmánnyal megrakodva, vidáman fordultak vissza a csikorgó fagyban.

A szőlőkhöz értek éppen, amikor az úton lovas bukkant fel. Peredeo volt. A testőr vágtatva közeledett.

— Százfelé kutatnak utánad, felséges uram! — kiáltotta már messziről a testőr.

— Mi baj. Peredeo? — állította meg lovát Alboin.

— Rossz hírrel jövök, nagyúr... A reggeli sétán megcsúszott a királyasszony egy fagyos göröngyön. Hölgyei fölemelték, de már elfogta a vajúdás.

— Ideje előtt!

Nehéz sóhaj tört ki Alboin melléből. Miért bünteti őt így a sors! Elvesztette Klotszvindát, és testőre rémületén látja, hogy az új baj szörnyűséges.

Olyan ölő tekintettel mérte végig emberét, hogy az hirtelen hamuszínű lett, és egész testében megremegett.

— Beszélj!

— Sietve vitték az ágyasházba. Tudós embered kéznél volt. Jöttek a vénasszonyok is, hogy jnegsegítsék ... Fiút szült...

— Fiút?

— Fiút... De halottat!

Alboin őrjöngve a lóra csapott. Sebes vágtában érték el p palotát. Máxentiusz az ágyas- ház előtt elállta útját.

— Nem engedhetlek így hozzá. felséges uram!

Alboin összecsuklott. Sírt hangtalanul. A gyengeségtől majd el áléit.

— Aldassék az ég, hogy megóvta a felséges asszony életét!

Alboin puszta markával széttörölte szivárgó könnyeit, és sarkon fordult. Nem volt itt maradása. Pokol ez a palota a beteg asszonnyal és a halott gyermekkel! Menni, menni, futni innen!

— Lováért kiáltott, és nyeregbe szállt. Maga sem tudta, merre vágtat, hová az éjszakába a porlő havon, remegő, fagyos csillagok alatt.

Crumerum előtt Helmekisz beérte Peredeóval. Hagyta, hogy körülvegyék, leemeljék lováról, és bevezessék egy házba. Mintha minden csepp ereje kifolyt volna csontjaiból, olyan esendő, gyenge volt.

A ház ura mély hajlongással köszöntötte. Alig látta, alaktalan köd volt az egész világ, és fájdalom minden szó, minden hang.

A melegben leolvadt róla a ráfagyott hó, vásznakkal törül- gették, és forralt borral itatták. Lassan magára eszmélt: valamikor járhatott ebben a házban; ismerős volt a gazdája. Emlékeiben kutatott.

— Te vagy Pemmo apja? — kérdezte botlakozó nyelvvel.

— Én vagyok, felséges uram — szólt az öreg, hálával eltelve, hogy Alboin felismerte.

Igen, ez Pemmóék háza ... A vidám Pemmó itt töltötte

Oravský Podzámok — Vár

(Igor Grossmann felvétele)

gyermekkorát, itt serdült fel ifjúkorának régen elvesztett, nevető szemű, tréfás társa. Az élet kegyetlen sorra elpusztítja, aki közel jut szívéhez.

— Szeretem a fiadat, Pem- mót... — mondotta, és újra erőt vett rajta a fájdalom. Ha mint sebzett vad felüvöltene, tán előbb eltisztulna leikéről a gyötrelem.

EGRI VIKTOR:

Égő föld*

(Részlet)

— Királyságot akartam neki... az én fiamnak ... Itáliát, a világot! — dadogta könnyek közt.

— Meg kell nyugodnod, felséges testvéruram — próbálta Helmekisz vigasztalni, és Alboin véreres, nedves szemmel bámult maga elé. Ĺe kell ráznia magáról ezt a gyengeséget, méltatlan, hogy így elomlik a tehetetlen fájdalomtól.

Ott maradtak éjszakára a vendégszerető házban. Alboin hamar mély álomba zuhant. Reggel kábultan, nehéz fejjel ébredt, és a fűszeres forró bor, amivel kedveskedve kínálták, nem tudta leoldani róla a bánat ólomnehéz bilincseit. A búcsúnál köszönő szó helyett csak átölelte a könnyező öreget.

Hallgatagon ügettek vissza Brigetióba. Rozamunda sápadtan várta, dagadó párnák és prémek közt. Elgyötört volt a mosolya, mint a kínpa-dra vont emberé, aki túl van minden fájdalmon, nem érzi már a testét szaggató kínokat.

— Alboin, milyen szerencsétlen vagyok!

A férfi kezébe vette a heverő- ről bágyadtan lecsüngő fehér karját. így állt egyszer Klotsz- vinda halálos ágya előtt, így vette kezébe erőtlen, rebbent kis kezét, apró tenyerét. És Rozamunda szeme is ugyanolyan tág volt, a rémület bontogatta benne fekete árnyait.

Tekintete kérdően ráfordult az ágy lábánál álló Maxentiusz- ra. Az orvos puha, halk mozdulattal közelebb lépett.

— Nyugodj meg, felséges uram, asszonyod túl van minden veszélyen.

— Jólesett a vigasz, és Alboin mosolyogni próbált. Szavakat keresett, hogy becézze, vigasztalja Rozamundát. de sohasem értett az ilyen gyengéd, simogató beszédhez, és most sem jött a nyelvére halk becéző szó, csak a nézésében volt egy kis lágyság, szomorú együttérzés .

— Ne hagyj el engem, Alboin! — sírt fel az asszony.

Alboin hallgatott. Különös, hogy asszonyát e nehéz órák után félelem gyötri, hogy elhagyjál De hiszen eskü köti hozzá, egész életre szóló eskü! Talán azért ébredt benne a gyöt- relmes gondolat, mert halottat szült! Önmagát vádolja halott magzatjáért? Benne is harag és nehéz bánat volt, fullasztó keserűség, s a ielkét halálos fáradtság marta, önvád tépte.

— Nincs a világon bűntelen ember! S minden bűnért megtorlás jár! Rozamunda beteg testéért és a halott gyermekért talán neki is felelnie kell... A bosszú, a halál mérge volt benne, amikor rettentő szomjá- ban először tépte magához. Halottat csókolt belé akkor érzékei halálosan beteg mámorában. Abból az ölelésből nem foganhatott örömre termett élet!

így bűnhődik, veri kegyetlen sorsa, pedig a szíve, ha feltárhatná, és tenyerén elevenen megmutathatná, hogy látva lássák, teli van szerelemmel. Azóta is, és mindig, akkor is, amikor felgerjedő éhségében más nőt tépett magához és ölelt, hogy teste szomjúságát nyugtassa és eloltsa.

Küzdött előtörő könnyeivel és fájdalmával. Máxentiusz, mintha megérezte volna lelke háborgását, karon fogta, és elvezette a beteg ágya mellől.

— A felséges asszonynak aludnia kell, és te is pihenj le, nagyúr! — mondta a görög. — Neked is készítek nyugtató italt, hogy reggel friss légy és erős.

A palota csarnokában Grimu- ald püspök várta Alboint.

Alboin szótlanul hallgatta a püspök jámbor példázgatását és vigaszát.

— Legszebb férfierődben vagy, felséges uram, és asszonyod fiatal. Meglásd maholnap újból áldott lesz a méhe, és örököst szül.

Jöttek a hívei, hogy felvidítsák, de mintha kéreg rakódott volna rá, alig őrt a leikéhez a beszédük.

Hildibrand herceg búcsúzott tőle.

— Szomorú most a házam, nem tudlak tartóztatni... Mennék, futnék magam is, de merre? A bánat mindenütt e>lér! — szólt csüggedten.

Finom nyestprémes bundával ajándékozta meg a herceget, és mikor Hildibrand szánba ült, maga nézett utána, hogy lábát prémzsákba bújtassák. Ügy dédelgette, mintha gyermeke lenne, és a búcsúnál melegen megölelte.

Csendes lett a palota tája. Rozamunda csak lassan kapott erőre. Alboin újból maga fogadta a hercegek futárait, akik a tél fagyában is hetente hozták a jelentéseket a készülődés gyors előrehaladásáról. Kevés idő volt hátra, a telet nem tölthette tétlenül. Elmerült újból gondjaiban, amikor hírét vette hogy az országban nő a lelkesedés, harcosai alig várják a rügyfakadást.

— Türelmetlen a népem, ez szerencsés jel — hajtogatta már-már felderülve Helmekisz előtt.

A kardforgatókat értette népe alatt — csak azt, aki fegyvert emel, a határokat vigyázza, az erdők és mezők vadjait irtja, hogy hússal teljenek meg a kamrák, hústól roskadozzanak az asztalok. A szántóvetőkre nem volt gon’ja dunai és balatoni halászait sem vette em< berszámba — az élelmet adó földnek tartozéka voltak, akár az igás, málhát vontató barmok.

A lovakat számba vették, az embereket csak úgy nagyjában. Ha megindul a had, jönnek ők is, az ő gondjuk lesz a harcosok ellátása, hogy az úton ne forduljanak fel éhen. Ott az új hazában az ügyesebbje rangot nyerhet, a derekabbja kardot kaphat, hiszen lesz elég új rab, új szolga és cseléd, aki he- lyükre áll és szolgálhatja őket.

Ez a világ rendje, megmásíthatatlan rend és parancs. így volt apja életében, és így lesz Itáliában, így lesz örök időkön át. Akinek nem csüng pallos az oldalán, hogy vérét hullassa a földre, csak arra termett, hogy verejtékével öntözze. Vér és verejték, ez az élet hatalmas kötőszövete; a vér nemessé tesz, a verejték szolgává.

★ E napokban jelent meg Egri Viktor Égő föld cíinü történelmi regénye harmadik kiadásában, valamint Tőzsér Árpád Érintések című új verseskötetei. Az itt közölt szemelvényeket e könyvekből választottuk ki.

TÖZSÉR ÄRPÄD:

Éjszaka

A kiáltás száján óriás tenyér az este

A tárgyak

tágasabb éjszakát keresve kijönnek felületükből Egyébként csend van semmi se moccan

Agyra csatolva mutatom az időt Az ütésektől lassan szétrázádom de ketyegek tovább darabokban

Esik

a ketyegő égből számtalan inga lóg a tóba

csillogó barázdát

váj a

vízbe

allan poe

borotválja

Nyüzsgő tömeg a villamos megállójánál. Akár a vörösréz, fénylik a sok barnapiros arc meg kar. Vasárnap. Az alkonyi napfényben is rezeg még a hőség az aszfalt fölött. A meleg jókor reggel tisztára söpörte a várost; most térnek haza a kirándulók.

Zökken egyet és megáll a villamos, fékcsikorgás hasít át a levegőn. A kocsi belsejébe igyekszem, megállók egy nyitott ablaknál — talán itt lesz egy kis légáramlat. A kalauz derékig kilóg az ajtón, figyeli a pótkocsit, bal keze a csengőn. A járdaszigeten egyszer csak felbukkan egy tántorgó férfi. Evez a kocsi Jelé:

— Nyugi, nyugi... várjatok! — kiabál.

Az utasok feléje fordulnak; elmosolyodik mindenki. Még a kalauz is mosolyog, lenyúl, megragadja a lemaradt utast a hóna alatt, és felhúzza a lépcsőn. A férfi egy pillanatra a kalauz vállára hajtja borzas, hirtelenszőke fejét, mint aki nagy sokára révbe ér.

— Rohanni... csak rohanni... hukk... vár otthon a mamus, mi? — azzal nyájasan vállon veregeti a kalauzt. Az érti a tréfát.

— Mért, téged talán nem?! — mondja. — Ideje is már.

— Az ám — bólint rá a hirtelensző- ke. Mutatóujját ingatja a kalauz orra előtt. Vörösbabos inget visel, nyitva a gallérja, nyakkendőjének csomója valahol a mellén himbálózik. A zsebéből kikandikáló virág szomorúan bólogat minden mozdulatára. Világos nyári kabátján egy mikiegér spirálrugó-farka lengedez.

jL ÚJ MÓDSZER

— Itt kapaszkodjon! — mutat a kalauz egy nikkel)ogózóra.

— Ugyan, api... még állok ... hukk... a lábamon — rázza fejét a hirtelenszőke, s az ajtó felé dülöngél. Átbotladozik a peronon. Az utasok oldalba bökik egymást, és mosolyogva helyet szorítanak. Látom, amint a férfi nagy nehezen az elülső peronajtónak támaszkodik.

— Ide figyel... hukk ... ide figyeljetek, gyerekek — harsog befele a kocsiban. Észrevette már, hogy mindenki rábámul.

— Kérem a jegyeket! — A kalauz megáll a hirtelenszőke előtt. — A magáét is.

A hirtelenszőke magához húzza az alacsonyabb kalauzt a táskájánál fogva.

— Még hogy a ... a ... hukk ... viteldíjat ... tőlem?

— Igen. Kérem a viteldíjat.

— Én azt hik... hittem, hogy mostanság ... hukk ... népközösség vagyunk — oldalra imbolyog, megkocogtat egy feliratot az ablaküvegen: „Berliniek! A Berlini Közlekedési Társaság a tiétek!" Elvégre ... minálunk most... hukk ... német szocializmus van ...

Magam is, mint mindenki más a kocsiban, eddig meglehetősen élveztem a jelenetet. De ez az utolsó mondat letörölte arcunkról a mosolvt. Csend lett.

íTélve pillantunk körül. Megállapítom: egyetlen náci uniformist sem látni a kocsiban! A hirtelenszőke most kinyújtja nehéz, eres kezét:

— Tisztelet a kérges tenyérnek... hukk... tiszteletből talán elvisz a villamos?! ... Hukk ... ezt halljuk, ezt olvassuk ... hukk... de a boltban semmit nem kapsz érte! Mi?

— Na-naaaaa! — szól rá a kalauz. Idegesen nyitogatja, csukogatja a táskáját. A helyzet egyre kínosabb, a kalauz a pillantások kereszttüzében áll.

— Na és a kereset — folytatja zavartalanul a hirtelenszőke, és a kalauz mellére bök. — A levonások ... hukk ... munkafront... adó ... légvédelmi alap... hukk... még elmondani is sok... eredj, kérd előbb mástól a vi- teldíjat.

Zavartan, ijedten vonogatja vállát a kalauz, sarkon fordul és otthagyja a hirtelenszókét.

Egyszerre mintha megsűrűsödnék a kocsiban a levegő. Akár valami óriás harang alatt, úgy forog a kerék, úgy himbálózik bent a csengő. Vészterhes csend. Csak ne legyen semmi baj! — fohászkodom. Mereven nézem a férfit. Tévednék? Nem. Imbolyogva, de villámsebesen furakszik át a tömegen. Most lehajol az előtte ülő asszonyhoz; az ijedten hátradől, idegesen babrálja a kalapját.

— Tudja, a szakik mindig mondják .., hukk ... hogy inkább a levonást fizessék ki és tart... hukk ... tartsák meg a bérünket... hukk ... jó is volna, mi?

Az asszony komoly kifejezést erőltet az arcára, merőn bámul ki az ablakon. Mereven, akár a bábuk, ülnek az utasok. Csak nem válaszolni, nem keveredni gyanúba — ezt mondja valamennyi arc.

— ... aztán most még hét márka öt- venet is levonnak ... hukk ... a Hitler Mein Kampf-jára... még hogy... hukk ... még hogy olvassam el.

Élesen kanyarodik a villamos. A hirtelenszőke áttántorog a másik oldalra, egy fiatal lány mellé.

— Megbocsásson, kisasszony ... muszáj leszállnom ...

Végigegyensúlyoz a kocsin; matat a zsebében, mikor hátul újra megállítja a kalauz, aztán fizet. Utána nézek.

Még vagy hatan leszállnak. Azon nyomban elszélednek, csak a hirtelenszőke támogatja a meg álló-táblát. Hétnyolc métert se tehettünk meg a villamossal, hát látom: emberünk sarkon fordul, s nyílegyenesen átvág az úttesten. Sokatmondóan pillant rám a kalauz. Mire leszállók, majdnem kiürült a kocsi.

— Mik vannak... — mondom óvatosan a kalauznak. Az nyomban érti.

— Mindjárt gondoltam, hisz nem is volt alkoholszaga! - mondja, de az arca mozdulatlan. Majd hozzáteszi: — Ez aztán új módszer!

£ORBÁS MÁRIA fordítása

íMSL

1972.

IX. 18.

4