Új Szó, 1972. szeptember (25. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-12 / 215. szám, kedd
Helikopteres deszantosok Többször voltaim már különböző típusú repülőgép utasa. A MI—8 típusú helikopter azon* ban merőben más repülési élményt nyújt. Már a felszállás is más. Nincs nekifutás, a gép helyből vagy egészen kis földdarabkáról képes a magasba emelkednL A különbséget magam is érzem, amint emelkedni kezd velünk a gép. S mikor eszembe jut, hogy a több mint 70 métermázsa súlyú fémtestet az egyetlen gigantikus csapágyon forgó rotorszárny tartja, furcsa, bizsergő érzés kerít hatalmába. Talán mások is így vannak ezzel, amikor először repülnek helikopterrel? Hirtelenében különös, zakatoló kattogást hallok felülről, mintha törne, vagy inkább szétmorzsolódna valamilyen fémalkatrész. Ösztönösen megmarkolok egy fogantyú-félét és fülelek. A fémes kattogás megismétlődik: vajon a személyzet is hallja elől a vezérlő kabinban? ... Egyedül vagyok az utastérben. Szólnom kellene nekik. Az utasteret a vezérlő kabintól elválasztó ajtórésen át a gép első pilótájára, Kovács József alezredesre pillantok. Arca teljesen nyugodt, jobbjával magabiztosan markolja a botkormányt. Ogy látszik, nem is sejti, hiszen ... — Nem halljátok odafentről ezt az éles recsegést?! — robban ki belőlem az izgatott kérdés. — Dehogynem — bólint az alezredes. — A trLmmelés zaja. Amikor ezt a gombot itt megnyomom ___ Me gkönnyebbülten felléleg- zem. Persze, a trimmelés. A repülőgépen ezt a műveletet a szárnyakon elhelyezett kiegyenlítő lapocskák segítségével végzik. A helikopternek nincsen szárnya, Itt automatika végzi e műveletet. Az okozza ezt a furcsa fémes zajt. Nézem a vezérlő kabint. Műszerek, kapcsolók valóságos garmadája. Aki itt kiismeri magát... Kovács alezredes régi róka a szakmában. Nyugodtan rábízhatom magamat. Megnyugodva letelepszem a huszonnyolc személy befogadására alkalmas utastérben az egyik kerekded ablaknál. Lepillantok. Tanyák, kisebb települések, talajvíz foltokkal tarkázott koratavaszi táj. Előttünk, mellettünk és mögöttünk újabb MI—8-asok. Kötelékünk tempósan közeledik a megszabott cél felé. 'Az első pilótát, Kovács alezredest huszonkét éve ismerem. Űjonc koromban elöljáróm, nevelőm volt: zászlóaljunk politikai tisztje. Igaz, Kovács elvtárs egyidős velem, de ő már 1947-ben, tizennyolc éves korában önként beállt katonának. 1949 óta tiszt. Emlékszem, nekünk, újoncoknak nagyon imponált a fiatal Kovács hadnagy. Szép tartású, jó megjelenésű, velünk egyivású legény volt. Azok közé tartozott, akit nem csupán rendfokozata miatt és nem egyszerűen a „szabályzat előírásai szerint“ tiszteltünk „Klassz, srácl“ — mondogattuk róla egymás között, s ez sokat jelentett. Tetszett, hogy velünk együtt menetelt a harminc-negyven kilométeres őszi-téli menetgyakorlatokon, amelyek akkoriban meglehetősen gyakoriak voltak. Bíztatta a megfáradókat, ugratta a kedvszegetteket. Figyeltünk szavára és ő is a miénkre. Együtt bosszankodott velünk, ha valami nem „úgy“ sikerült és tudott nevetni félig-meddig gyerekes, olykor esetlen tréfáinkon. Néhány évvel később repülőgépvezető, majd helikopter-vezető lett. Most a MI—8 helikopter egyik leghozzáértőbb, legmegbecsültebb pilótája. A kijelölt tábori leszállóhely közelébe érkezünk. Felettem ismét felhangzik a trimmelő automata recsegő-ropogó hangja, összenézek fotóriporter kollégámmal, aki eddig a gép orrrészének üvegkosarában kuporgott. Mindketten elmosolyodunk. Milyen biztonságos, milyen megnyugtató ez a fémes kattogásl Másnap délelőtt néhány tucatnyi gépkocsizó lövész katonával deszantolási feladatra indulunk. Ismét Kovács alezredes gépén foglalok helyet az egyik csoporttal. A katonák legtöbbje még soha életében nem ült semmiféle légi szállítóeszközön. És most nem is akármilyen feladat vár rájuk. Deszantolás! Mit jelent ez? Ki keik ugra- niok a föld felett egy-két méternyire lebegő és gyorsan előre haladó helikopterből. A gép, mint a hullámverte hajó, minden irányban imbolyog. Odafent a hatalmas rotorszárnyak orkánszerű légörvényt kavarnak. Odalent pedig mintha valami titokzatos erő hátrafelé húzná az egész földkerekséget. Szemügyre veszem a terepet. Selymes pázsittal borított sík terület. De azért mégis ... A gyorsan tovalebegő gépből kiugra- ni... Az utastérben feszült csend. Még a motor erőteljes zúgása is a csend sajátos változatának tűnik, szinte nem is észleli az ember. Az ugrásra készülők minden érzékszerve a feladatra összpontosul. Nem szólnak egymáshoz, csak várnak és figyelnek. Verejtéktől csillogó arcok, furcsa, elhomályosult tekintetek. Még két perc ... Még egy.... Már csak tizenöt másodperc ... iAz ugrató parancsnok érces kiáltása: — Ugrást megkezdeni! Néhányan behúnyták a szemüket, amikor az első katona kidobja magát a gép nyitott ajtaján. Azután sorra ugrik a többi is. Némelyikük sápadtan, görcsösen, megmerevedett tekintettel, de ugrik. Letekintek. Valamennyien szabályosan, épségben érnek földet. A tanultuk szerint azonnal lehasalnak, úgy várják be, hogy a kövér- kés szállító helikopter tovasuhanjon felettük. Egy jókora forduló után visz- szatérünk a repülőtérre. Odalent a gépkocsizó lövészek, akik az imént kiugrottak a gépből, közrefogják a helikoptert és pilótáját. Kérdés kérdést követ. — Mi a magyarázata a helikopterek gyakran emlegetett harcászati értékének? — kérdezi Cser László honvéd, aki az imént elsőként hajtotta végre a légideszant-feladatot. Kovács alezredes készséggel válaszol. Elmagyarázza, hogy a helikopterek harcászati értéke mindenek előtt az alacsony magasságban rejlik. Ha helyesen választják meg a helikopterek útvonalát — különösen kedvező terepviszonyok esetén — már viszonylag kis távolságból sem láthatók a' gépek, a kötelékek. Helikopterrel tehát nagyobb a lehetőség az ellenséges objektumok rejtett megközelítésére, mint repülőgéppel. — Nem sérülhet meg köny- nyen a helikopter a légvédelmi tűzfegyverek gránátjaitól és azok repeszeitől? — kérdezi Nyárádi János őrvezető. — Ennek veszélye kisebb, mint például a bombázó, vagy a vadászrepülőgépek esetében — hangzik a válasz. — Miért? Azért, mert a helikoptertörzs a korszerű harci repülőgépekhez viszonyítva nincs annyira telezsúfolva fedélzeti berendezésekkel, ennélfogva több lövedéket „nyelhet el“ anélkül, hogy harcképtelenné válna. Kérdés kérdés után. A helikopteres egység parancsnoka — aki időközben a helyszínre érkezik — elmond egy érdekes példát, amely igen érzékletesen tanúsítja a sokoldalú harcászati alkalmazhatóságot. Legutóbb, alig néhány héttel korábban egy ősszfegyvernemi gyakorlaton helikopteres légi- deszant-csoportokat is bevetettek. A feladat az volt, hogy a légideszant az ellenséges védelem mélységében foglaljon hídfőállást és segítse elő saját erőink támadásának kibontakoztatását. A helikopter-egység törzse, egy szovjet helikopteregységgel és a földi erők össz- fegyvernemi vezetési törzsével együttműködve példásan készítette elő és hajtotta végre a feladatot. Különösen mintaszerű volt az együttműködésre rendelt szovjet helikopterekkel és a földi csapatokkal együttesen kifejtett tevékenység összehangolása, a kötelékek útvonalának kiválasztása és a harcbiztosítás megszervezése. A gyakorlat során igen értékes tapasztalatokat szereztek a helikopter-egység parancsnokai és a feladat végrehajtásában részt vevő gépkocsizó lövészalegységek katonái. Kialakították a légideszant alegység állományába tartozó élőerő, fegyverzet, technika, lőszer, egészségügyi felszerelés, híradó anyag, élelem, stb. legésszerűbb elhelyezésének, szállításának, ki- és berakásának módját, elosztási arányát a helikopterek rakodóterén. Igen értékesek a békésebb jellegű feladatok végrehajtása során szerzett tapasztalatok is. A magyar helikopter egység pilótáinak javarésze az 1965-ös nagy dunai és az 1970-es nagy tiszai árviz idején megfeszített munkával járult hozzá az árvízkárok megelőzéséhez, illetve felszámolásához. Az ott tanúsított helytállás és nagyszerű teljesítmény nem csupán árvízi jelentőségű, hanem a harcászati értéket is igen jól érzékelteti. — Azokban a napokban napi nyolc órát töltöttünk a levegőben — emlékezik Pávics János őrnagy, az egyik helikopter-alegység parancsnoka. — Javarészt végtelennek tetsző vízfelület felett, gyakori egyhelyben függéssel, mely feladat végrehajtásában a legtöbb helikopter vezetőnek akkor még jóformán alig volt gyakorlata. Mentettünk háztetőre, fára menekült, halálfélelemtől megdermedt embereket, sebesülteket, rendszeres őrjáratozással gát- felderítést, szivárgásjelzést hajtottunk végre. Szállítottunk parancsnokokat, vízügyi szakembereket a legveszélyeztetettebb helyekre, segítettük a gyógyszerellátást és a betegellátást. — Más rendkívüli feladat is előfordult már? — Többször is — mondja Pávics őrnagy. — Számomra a legemlékezetesebb eset, amikor néhány éve a herendi vasútállomáson történt vasúti katasztrófa utasait mentettük. Kemény hideg volt. A súlyosan sérült utasokat alaposan átfagyva emeltük a gépbe. Pilótáink saját ruhadarabjaikkal takarták be a didergő sebesülteket. A nehézségeket tetőzték a pocsék légköri viszonyok. Szaknyelven szólva az úgynevezett „időjárási minimum“ alatti állapotok uralkodtak, amikor egyébként helikopterrel tilos lett volna a levegőbe emelkedni. De ki gondolt ekkor a veszélyre! Hóesés, hóvihar, köd, igen rossz látási viszonyok ellenére megtettük, amit meg kellett tennünk. Nagy erőpróba volt. A magyar néphadsereg helikopteresei jelentős utat tettek meg az utóbbi években a fejlődés útján. Készek és képesek arra, hogy maradéktalanul végrehajtsák a kapott feladatokat, szorosan együttműködve a földi fegyvernemek csapataival és a baráti hadseregek alakulataival. EERTALAN ISTVÁN LAPSZEMLE Fülöp Imre felvételej (Haško Pavol felvétele) Akii a katonákat szórakoztatják — Tudósítónktól — A közös hadgyakorlat a katonáktól Igényes és nehéz feladatok megoldását követeli meg, de marad idejük a szórakozásra is. Ennek egyik formája a katonai művész- együttesek fellépése. Sokan ismerik a Vít Nejedlý csehszlovák katonai művészegyüttest, amely a II. világháború harcterein született és tevékenységének kezdete összekapcsolódott a Szovjetunióban megalakult első önnállő csehszlovák katonai egység harcos útjával. Az együttes magva eredetileg egy tizenhat tagú zenekar volt, amely állandóan bővült és 1943. októberében az 1. csehszlovák önálló dandárral együtt ment ki a frontra. Az együttes fejlődését nem állította meg Vft Nejedlý- nek, az együttes alapítójának hirtelen halála sem. A kormány 1945 áprilisában Košicén határozatot hozott, hogy az együttes a jövőben Vít Nejedlý nevét fogja viselni. E név alatt első fellépését május 20-án tartotta meg a prágai Lucernában. Azóta a szocialista országok sok-sok nézője tapsolt az együttesnek, amely ma is fáradhatatlanul járja a helyőrségeket, városokat és falvakat, dallal, tánccal szórakoztatja a lakosságot és a katonákat. Nem hiányoznak a mostani közös hadgyakorlatról sem. Megismerik őket a résztvevő hadseregek katonái is. A magyar néphadsereg Vörös Csillag érdemrenddel kitüntetett művészegyüttesét is jól ismerik hazánkban, hiszen már vendégszerepeit nálunk épp úgy, mint a Szovjetunióban, Lengyelországban, az NDK-ban, Bulgáriában, Romániában és Európa számos más országában. Most a „Pajzs“ hadgyakorlaton a magyar katonák életét ábrázoló vidám jeleneteknek, vérpezsdítő táncokban gazdag eszt- rádműsornak lehetünk szemtanúi. Az említett műsor Is — amint az már hagyomány az együttesnél — az egyszerű katonák életét hivatott szebbé, él- ménydúsabbá tenni. A műsorban felvillannak olyan emlékek is, amelyek az árvíz idején tanúsított hősiességről regélnek. A szovjet Középső Hadseregcsoport dal- és táncegyüttese internacionalista programot készített elő a „Pajzs“ gyakorlatra. Bemutatják az utóbbi hónapokban betanult számokat — például Zariski dala, A hadsereg mindig menetel, Muradelli Dal Leninről, régi katonanóta, Egri induló továbbá orosz tánc, szlovák csárdás, és egyéb. Nem hiányzik az Irány Prága című dal sem. — Mostanában művészeink minden napja alkotó munkával telik — mondotta az együttes helyettes vezetője, N. Scsetinyin főhadnagy. — Hogy katonai terminológiával éljek, a dísztó- káció helyei állandóan változni fog, tehát nem lesz könnyű a művészek feladata sem. A német nemzeti néphadsereg Erich Weinert művészegyüttesének esztrádzenekara tüzes katonanótákat, népszerű zenét és táncokat mutat be. Nagy szenvedéllyel és kedvvel játszik. Az énekesek, három nő és hét férfi, nagyon tehetségesek, jó őket hallgatni, akár népdalokat, akár slágereket énekelnek. Jól kiegészíti műsorukat a szellemes kon- feranszé, aki pillanatok alatt megtalálja a kapcsolatot a hallgatósággal. A tánccsoportnak három nő és két férfi tagja van, akik szívet-szemet gyönyörködtető számokat adnak elő. Műsoruk optimista, politikailag hatásos. Ritmusaik érzelemkelt’e- tőek, magukkal ragadják a hallgatóságot. A csoport követi Heinrich Heine alapelvét, hogy ha fiatal emberekről van szó, egyszerre kell csöndesnek és romantikusnak lenni... A csoport műsorában a testvéri szocialista országok dalai is szerepelnek, ezeket az együttes az eredeti nyelven adja elő. A lengyel központi dal- és táncegyüttes története elválaszthatatlanul összeforrott a lengyel néphadsereg keletkezésével. Az 1. lengyel hadsereg részeként született, s ez a hadsereg a második világháború idején hosszú harci utat járt be. Az együttes tagjai közvetlenül a harcvonailban léptek fel. Háború idején utolsó műsorukat a fasizmus alól felszabadított Berlinben adták elő. Az együttes később is hű maradt hagyományaihoz. Sokoldalúan fejleszti műsorát és ezzel egyidejűleg emeli a műsorok művészi színvonalát. Nemcsak a katonák között népszerű, hanem a lakosság körében is. Az együttes többféle művészeti ágban tevékenykedik, s így sokirányú művészi igény kielégítésére képes. Jelenleg az együttes a Cedy- na alatti csata ezredik évfordulójának méltó megünneplésére készül. Programjukban a szabadságharcok hagyományait mutatják be régi történelmi dalok és táncok felelevenítésével. Az együttes „Szárazföldön, tengeren és levegőben“ című műsorát hazánkban mutatják be először« N. J. 1972. IX. 12.
