Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-07 / 184. szám, hétfő
E gy tízéves kisfiú odalépett a kapushoz. — Hol van kérem az illetékosztály? — Harmadik emélet, 578. — Köszönöm szépen — mondta a kisfiú. Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival úgy terjengett körötte, mint ismeretlen világ. Iramodott a különböző lépcsőkön, hármasával hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre. Itt ide-oda bolyongott. Nem találta az 578. ajtót. A számozás a 411-ig haladt, aztán elakadt, s hiába járta végig a folyosót többször is, az 578. ajtónak nem volt se híre, se hamva. Amikor már percekig tévede- zett, szembe jött vele egy testes, őszbe csavarodott öregúr, iratokkal hóna alatt. A kisfiú tisztességtudóan leemelte sipkáját. — Kezét csókolom, Szász bácsi. Nem tetszik megismerni? Takács Pista vagyok. — Pista — ámuldozott az öregúr —, jaj. de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista? — Édesapámat keresem. — No várj — szólt az öregúr. — Majd odavezetlekAz öregúr megindult lassan, súlyos elefántlépteivel. A fiúcs- ka hajadonfőit követte, s oldalról rásandított, kíváncsian. Szász bácsi gondokba merülve ballagott. Többé egy árva szót se szólt. Ö is a 411. ajtóig ment, de ott benyitott, áthaladt egy irodán, ahol álló-íróasztalnál hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három rozoga falépcsőn, egy fából eszkabált, homályos villanynyal világított átjáróra ért, mely a törzsépületet az új épületszárnnyal ragasztotta össze, s ezen a hosszú, poros, döngő átjárón bandukolt sokáig, mintha a világ végére igyekeznék, majd miután fölmászott három rozoga falépcsőn, kijutott egy szőkébb, de tisztább és világosabb folyosóra. Ennek végén egy aftóra mutatott, mely szemöldökfáján három számot visel: 576. 577, 578. — Itt van — mondta. — Szervusz. Pista megvárta, míg eltűnik szerne elől szótlan, de készséges kalauza, aki elefántlépteivel visszafelé gurult azon a végeérhetetlennek tetsző úton, melyet az imént együtt tettek meg. Aztán szemügyre vette magát egy nyitott ablak üvegén. Nyá- lazta tenyerét, simította vele szőke haját. Harisnyája lógott, nem takarta el a rövid nadrág, ezért harisnyáját fölfelé húzogatta, nadrágját lefelé. Harisnyája egy helyütt foltos is volt, egy helyütt lyukas. CipőKosztolányi Dezső; je pedig poros. Ezt zsebkendőjével törülgette. Még nem járt itt. A hivatalról otthon sokat hallott. Apja mindig azt hajtogatta: „a hivatal, a hivatal, a hivatal.“ Anya is: „szegény apid a hivatalban, a hivatalban, a hivatalért.“ A hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság. De eddig nem látta. Semmiféle ürügyön nem juthatott ide, mert apja minden próbálkozása e'öl kitért „nem gyermeknek való“, és „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való.“ Vele különben se lehetett tréfázni. Izgatottan nyitott be az 576, 577. és 578. ajtón. Egy teremben ember ember hátán szorongott, várakozók nyája, s hátul a farács mögött hivatalnokok görnyedeztek, bezárva, mint a rabok. Pista nyújtogatta a nyakát. Jobbra egy kisebb szoba volt, melynek ajtaját nyitva hagyták. Ide lépett be. — Takács István urat keresem — fordult egy fiatalemberhez, aki tízóraizott. — Balra — utasította a fiatalember, s anélkül hogy rátekintene, beleharapott kolbászába. Pista a terem közepén átfurakodva, a bal szobába tartott, mely pontról pontra hasonlított az előbbihez. Itt egy nagy íróasztalt látott. Annál se apja ült, hanem egy nyakig Kopasz úr. De már megismerte apja szőke-deres haját, izmos tarkóját. Háttal ült neki, egy falhoz támasztott kis íróasztalnál a sarokban. Lábujjhegyen közeledett feléje. Az íróasztalnál nem tudott tovább jutni a könyvek fölpolcolt halmától. Mélyen meghajolt. Apja nem vette észre. Zavarában köhögött. — Kezedet csókolom, édesAKULCS apa. — Mit akarsz? Takács. kérdezte — Anya küldött. — Miért? — A kulcsért. — Miféle kulcsért? — A kamrakulcsért. Azt hiszi, magaddal hoztad, tévedésből. — Mindig zavartok — fakadt ki Takács, 3s fölkelt. Turkált a zsebeiben. Az asztalra csapott egy cigarettatárcát. egy papírba csomagolt vajas zsömlét, egy szemüvegtokot, egy jegyzőkönyvet, meg egy zsebkendőt. — Nincs — állapította meg dühösen , nincs. Keressétek otthon. Pista lesütötte szemét. Az íróasztalt nézte, a kis, nyomorék, hektikás íróasztalt. Nagyobbnak képzelte. Legalább akkorának, mint a másikat, amelyiknél a kopasz írt. Takács egymás után forgatta ki zsebeit is, s közben hogy haragját hűtse, pirongatta fiát. — Aztán hogy jössz ide, tisztességes emberek közé? Csupa piszok vagy. Meg se mosdottál. A cipőd, a harisnyád. Mint egy csavargó. Nem szégyelled magad? — Ez a fiad? — kérdezte a kopasz. — Az — dörmögte Takács. — Haszontalan. Mindig kódorog. A labdán jár az esze, nem a könyvön. — De most szünidő van — jegyezte meg a kopasz. — Vagy tán megbukott? — Majdnem — sóhajott Takács. Ekkor a nadrágzsebéből a padlóra hullt a kamrakulcs. — Ott van — szólt Takács. Pista a kulcs után ugrott, fölemelte s indult. Künn azonban a teremben, egyszerre többen kiáltották: — Takács, Takács. Olyan izgalom támadt, mintha tűz ütött volna ki. Sokan megjelentek az ajtóban is, s a csoportban végre feltűnt az izgalom okozója és magja: egy fürge, incifinci úr. Takács, aki éppen visszádugdosta kifordított zsebeit, a földig bőkolt. — Parancsoljon, méltóságos uram. A kis ideges emberke átnyújtott neki egy papírlapot, melyre kék irónnal néhány szám volt írva. — Takács — rendelkezett —, gyorsan hozza át nekem ezeket az iktatóból. — Azonnal, méltóságos uram — olvadozott Takács. Máris rohant, úgy, ahogy volt, kalap nélkül. A szobában csönd volt. Az a csoport, mely a főnököt idáig kísérte mint testőrsége, szétoszlott. Mindenki buzgón dolgozott. A főnök le-í'öl sétált csikorgó gomboscipőjében. Várta vissza Takácsot, az okmányokat az iktatóból. Unalmában egy képet nézegetett a falon. Fölvett egy könyvet az állványról, kinyitotta, nagy zajjal visszadobta. Érzett, hogy itt ő a házigazda, az úr. Pista, aki a főnök érkezésekor a zűrzavarban nem tudott kijutni az ajtón, itt rekedt. Egy darabig az íróasztal mellé lapult, majd letelepedett az ott púposodó könyvhalomra, s harangozott lábaival. Figyelte a főnököt. Ez az apró emberke egy furcsa madárhoz hasonlított. Mozgékony orrán erősen villogott a csíptető. Kis feje volt, középütt elválasztott, gyér ezüsthajjal. Kezeit összedörzsölte, s ekkor száraz, idegesítő, érdes hang hallatszott, mint amikor üvegpapírral sikálnak valamit. Egyszerre megállt a kopasz íróasztala előtt, s ezt kérdezte: — Ki itt ez a gyerek? — Takács kartárs fia — felelte a kopasz. A főnök hallgatott. Tovább folytatta sétáját. Amikor Pista elé ért, megszólította: — Hogy hívnak? — Takács Istvánnak — felel- t:; csengő hangon és bátran (Könözsi felvétele) Pista, aki már talpra ugrott, s feszesen kihúzta magát. — Hányadikba jársz? — Második gimnáziumba. — Milyen a bizonyítvány? — Nem valami fényes. — Hogyhogy? — Van egy elégséges is. — Miből? — Latinból. — És a többi? — Jeles. De van egy jó is. Számtanból. — Mi akarsz lenni? — Még nem- tudom — mondta Pista szünet után, vállát vo- nogatva, szemérmesen. — No mégis? — Repülő — vallotta be Pista, halkan. — Repülő — kérdezte a főnök hangosan és csodálkozva. — Miért éppen repülő? Pista válaszolni készült erre a nagy és nehéz kérdésre, amikor lélekszakadva jött vissza apja. Fakó homloka verejtékezett. Néhány zsineggel összekötött ívet nyújtott át a főnöknek: — Méltóztassék parancsolna — Köszönöm — szólt a főnök, de nem rá tekintett, hanem erre a lelkes, piros arcú kisfiúra. — Elbeszélgettünk a fiával — újságolta Takácsnak, mosolyogva. — Kedves, értelmes fiúcska. Ügy látszik, jó tanuló is. — Igen, méltóságos uram — lelkendezett Takács —, iparkodó, szorgalmas gyermek — és fiára pillantott. — Most siess haza, fiacskám, édesanyád vár — és átöleltev megcsókolta. — Szervusz, Pistu- kám. Pista fülig vörösödött, meghajolt mindenki előtt, de előbb édesapja előtt, s már ment visz- szafelé a hosszú úton, az új épületszárnyon, a homályos átjárón, a zegzugos folyosókon, a kanyargó lépcsőkön.’ „Pistu- kám“ — tűnődött. — „Miért hívott így? Otthon sohasem nevez így.“ Aztán arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban, s olyan kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb. Ezek a gondolatok összeku- szálódtak. Arca, füle égett. Szorongatta izzadt kezében a kulcsot. Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt. Amint ment, ment azon a döngő át* járón, a sóhajok hídján, ajtókat nyitogatva és csukogatva, eltévedt. Egy negyedórába telt, míg kiért a széles főlépcsőre, s megpillantotta a főkaput a tűző, nyári napfényben s a kapus aranypaszományos sapkáját. A kapus megállította. — Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? — vallatta. — Senki — szipogta, és az utcára szaladt. A sarkon megtörölte könnyek, tői csorgó arcát. Aztán szaladt, a kulccsal a kezében, hazáig. KLOSS KAPITÁNY KALANDOS TÖRTÉNETE A játék fordulóponthoz ért. A lapokat már szétosztották. Kloss tudta, hogy ha sikerült is neki két kört nyerni, a harmadik mindkettőnél nehezebb lesz. Vajon sikerül-e Brunnert a kísérleti telepre kivinni? Vajon elhiszi-e, hogy az ellenfele ebben a játékban Puschke úr, a kövér német? Brunner olyan ütőkártyákat tart a kezében, amelyeket nem szabad fiqyelmen kívül hagyni. Kezében Edward és Kazik. Kloss tudta, hogy továbbra is léteznek csapdák. A lakásán eddig méq senki sem jelent meg. Edward és Kazik hallgattak. Az is igaz, hoqy a Gestapo méq nem kezdte meg a tulajdonképpeni kihallgatásukat. Kloss különböző következtetéseket mérlegelt. Azonban mindenekelőtt arra kellett gondolnia, hoqy Pulkowskit kiszabadítsa a fogságból. Május 10-én reggel Pulkowski és Reil a kísérleti telepre mennek, tehát ekkorra elő kell Készíteni az akciót és ugyanezen a napon likvidálni kell Puschke urat. Kloss nagyon féltette Dankát, akinek május 9-én, vaqyis az utolsó pillanatban el kell tűnnie. Riolettonak az volt a véleménye, hoqy korábban kell megszöknie, hiszen nem tudták, hoqy mit tud Brunner. Május 9-én Kloss telefonált Brunner- hez. Amikor meghallotta rekedtes hangját, minden bevezető nélkül közölte, hogy találkozniuk kell, mert nagyon Fordította: Bába Mihály fontos mondanivalója van a számára. — Valóban, Hans? — mondta Brunner. — Valóban beszélni akarsz velem? Amikor Kloss a gestapófőnök dolgozószobájába belépett, Brunnert nem találta egyedül. Mellette ült Glaubel is. Mindketten figyelmesen néztek rá. — Mondd el, amit tudsz — mondta Brunner. — Csak lassan a testtel, Otto! Mi fő a fazekadban? — Mondtam ■— szakította félbe Glaubel —, hogy méq várni kell. Ez az Okon elmondott volna mindent. » — Ostobmáq — prüszkölt Brunner. — Ott szakemberek vannak! Elkaptuk ezt az Okont és kész. Még néhány napot várunk, és lekapjuk a leányzót is. — Brunner továbbra is figyelmesen nézett Klossra, de semmit sem tudott leolvasni az arcáról. — Lefoghatjátok — jelentette ki nyugodtan Kloss. — Ez balfogás lesz. — Balfoglis?! — ugrott fel Brunner. — És hol vannak a nagyhalak? Hans, te jártál azzal a kislánnyal, ne hamu- kázz, mondd, mit tudsz? Kloss szivarra gyújtott. — Látod, Brunner, — mondta — garanciát szerettem volna kérni, hogy ezt nem csak a te sikerednek könyveled el. — Elő akarsz lépni? — Lehetséges — válaszolta Kloss. — Szeretnélek óva inteni, — Brunner hangja nagyon keményen hangzott — Glaubel barátunknak van eqy bizonyos koncepciója, amely különösen érdekelhet téged. — Tréfáltok? — kérdezte Kloss. Nyugtalan volt. Sosem szabad lebecsülni az ellenfelet. — Mi a véleményed — folytatta tovább nyugodtan — egy bizonyos Puschke úrról? — Puschke? — csodálkozott Brunner, és Glaubelre pillantott. — Mit szólsz ehhez? Glaubel vállat vont. Puschke soha nem érdekelte őt. — Nagyon érdekes dokumentum van a birtokomban — mondta Kloss. — Ahhoz semmi kétség sem fér, hogy Puschke egy idegen kémszervezetnek juttat el információkat Reil üzeméről. Tegnap megpróbált beszervezni egy olaszt, egy bizonyos Riolettot. Amikor beszélt, szüntelenül a két qestapós arcát figyelte. Mindketten meglepődtek és mindketten úgy érezték, mintha becsapták volna őket. Va jón hoqyan reagálnak erre? Vajon rögtön letartóztatják Puschke urat? Kloss órájára lesett. — Letartóztatod Puschkét? — kérdezte. — Ezen még gondolkozom — dörmögte Brunner. — Nem szeretek elhamarkodva dönteni. Kloss zsebébe dugta kezét, tenyere nedves volt. A falon függő órára pillantott. Riolettonak már Puschke lakásán kell lennie. Otthagy néhány kompromittáló dokumentumot, például eqy jelentést arról, hoqy Reil mikor megy a kísérleti telepre és az üzem tervrajzát ,..-- Azt javaslom, azonnal tartóztasd le ezt az embert — mondta. — A te tanácsod mindig nagyon értékes, Hans — mosolygott Brunner. — Sohasem felejtem el, hogy segítettél rajtam. — Köszönöm — mondta Kloss — megengeded, hoqy jelentést tegyek ü főnökömnek. nun Kloss a Gestapo épületét este hagyta el. Még találkoznia kellett Dankával. Az akció előtti utolsó éjszaka várt rá. Nem szerette az ilyen éjszakákat. A Bástya utcán megpillantotta Riolettot. Egy virágüzlet kirakata előtt várt rá. — Minden rendben? — kérdezté Kloss. — Undorító munka volt — válaszolt az olasz. — Puschke néhány perccel korábban tért haza ... Jobb szerettem volna, ha védekezik, de csak kétségbeesetten üvöltött. — Valóban undorító munka — állapította meg Kloss is. — Készüljön fel a Brunnerrel való beszélgetésre, nem lesz könnyű! — Tudom — jegyezte meg Rioletto. — Hozzá vagyok szokva. Mikor fejeződik be már a háború? — Majd csak véget ér eqyszer — válaszolta Kloss. — Tulajdonképpen kémikus vagyok — mondta Rioletto — és ismét csak kémikus szeretnék: lenni. Az este hirtelen szállt le. A külváros néptelen volt, errefelé még a járőrök is ritkán tűntek fel. Kloss az el- haqyott műhelybe néhány perccel korábban érkezett. Egy ócska vastraverzre ült le pihenni. Milyen jó, hoqy végre eljött ez az utolsó este. Danka visszatér a partizánosztagba ... Csak még a holnapi akciót fejezzék be. Remélem sikerülni fog. Sikerülnie kell! (Folytatjuk.) »972. VIII. 7. Andrzej Zbych:
