Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-06 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó

Inden ablak le volt eresztvfc, de a becsapódó levegő is meleget hozott. Az emberek hasig ki­gombolt Ingben ültek, szétterpesztett combokkal, minduntalan törülgették az arcukat. Az asszony is meglebeg­tette olykor a szoknyáját. Az ablaknál kártyáztak, unottan, megszokásból. Az aktatáskára dobott lap meg-megcsú- szott, az egyik utána kapott ilyenkor, középre tolta, és folytatták a játékot. Nemigen törődött velük senki, meg­szokták már. Csak a szélén ülő, nagy- orrú sipkás férfi figyelte a kártyajá­rást Izzadt ő is, de mintha észre sem vette volna, úgy tolta fel időnkint a sapkát, megtörülte a homlokát és új­ra visszahúzta. Mereven nézte a kár- tyázókat, az egyik lapjába bele is lá­tott — Az újság szerint hétfőn megjön az enyhülés. — De csak az újság szerint. — Itt a vonaton még hagy ján, leg­alább mozog a levegő. — Piros, száz, ulti. — Kontra. — Hogy ezek meg nem unják ezt a kártyázást?! — Unják, csak rájuk kell nézni. Körülbelül egyforma nagyságú cso­magok vannak feldobva a hálóba. Egy heti fehérnemű, papírba csomagolt, — Kontrázni kellett volna. — Meglehet. —! Biztos. Az, akinek kontrázni kellett volna lassan Összekotorja a lapokat. — Dehogyis kellett volna. így is alig lett meg a parti. A szokatlan közbeszólásra a kártyá­sok megrökönyödve néztek fel. De még a sapkás is elcsodálkozott. Az álldogáló idegen a legtermészetesebb hangon magyarázta. — Ha kontráznak, nem húzza le az adút, és a maguk piánk tízese is bele­esik. — Lehet — bólintott rá az egyik kelletlenül. Az idegen nem válaszolt, felhúztu a X szemöldökét, mintha azt mondaná, nem rám tartozik, de továbbra is ott maradt a hátuk mögött. Egyik kezé­ben a csomagját tartotta, másikkal a csomagtartó hálójába kapaszkodott. Senki sem vette észre, mikor szállt fel a vonatra, senki sem emlékezett rá, mikor állt meg a kártyások mö­gött. Nem keresett ülőhelyet, nem mozdult el mögülük, kitartóan figyelt. A kártyázók érezték a tekintetét és a bemondások előtt felpillantottak rá, a többiek hangosabban beszéltek, hogy ő is hallja. Az Idegen nem szólalt meg, még csak a szemével sem hunyo­rított, egyetlen arcizmán sem látszott, hogy törődne a többiekkel. Csak talán a negyedik osztás után, mikor a má­sik kettő már lepasszolt, szólalt meg újra. — Mondja be felesbe a durchmar- sot — és megérintette a harmadik já­tékos vállát. — Micsoda? — pislantott az fel. Helyet szorítottak és az osztó kima­radt a játékból. Az idegen hangosan és bátran ját­szott. A lapok csattogtak a keze alatt. Mikor a parti végéhez értek, felemel­te csomagját. — Ezen talán jobb lesz. Nagyobb volt az aktatáskánál, és olyan sima, mintha kártyázáshoz ké­szítették volna. Nem lehetett vissza­utasítani Az idegen osztott, messzire dobta a lapokat, de mindegyik oda esett, és ott állt meg, ahol kellett. Az asszony elmosolyodott, annyira tet­szett neki. Míg a többiek játszottak, az idegen cigarettát vett elő, és vas­tag füstön keresztül alaposan szem­ügyre vette a többieket. A sapkás fér­fira többször is odanézett. — Megemelhetnénk az alapot — mondta, mikor a talont az osztó elé tolta. — Mi már így szoktuk meg — dünnyögte az az orra alatt. — Pezsgőbb lenne a játék — pró­bálkozott az idegen. — Nem az alapon múlik. — Csak úgy megemlítettem — mondta engedékenyen és szétnyitot­ta az első öt lapot. A többit meg sem nézte, kicsit gondolkozott és csak az­tán szólalt meg. — ötből betli. — Betli? — ötből betli, azt mondtam. Meg sem rezdüit, mikor a második öt lapot is felvette. Várta, hogy túlli­citálják. De mindenki hallgatott. Az utasok is figyelni kezdték a játékot, a sapkás feállt, hogy jobban lásson. Az idegen vesztett. Albert Gófoor: vasárnapról maradt sütemény, szalon­na vagy kolbász vacsorára, meg egy kis paradicsom, paprika. Öcska akta­táskák, szíjjal átkötött, apró, elnyűtt bőröndök. Nincs sok beszélnivalójuk. Szombat-vasárnap nemigen történik semmi. Különösen Ilyen melegben. Nem érdemes kimozdulni, hisz vidé­ken még sört se lehet kapni. A kezek lustán nyúlnak a lap után, az apró­pénz éppenhogy megcsördül, mikor a tenyérbe számolják. Az asszony meg­igazítja lába alatt a füles kosarát, a sapkás megtörli a homlokát, de köz­ben le nem veszi szemét a kártyázók- ról. Szeretne játszani, de egyiket sem ismeri, és ultihoz elegen vannak hár­man. — Mielőtt kinyitod a szád, tudom már mit mondasz. — Mit? — Tök negyven-száz. — Nem. — Különleges világnap. — Nyögd már kll — Tök húsz-száz! — Na, mit mondtam? r- Kontra húsz-száz. — Durchmars, betli sose lesz már? — Kifizetem, nem érdemes lejátsza­ni. De azért játszanak tovább. Az ablak előtt fáradtan szalad el az ismert táj, a villanydrótok összekavarodnak, az­tán az egészet. hirtelen felrántja és rendbe fésüli a villanyoszlop, a fehér porcelánok. Lassan mozdul mindenki, takarékoskodnak az izzadsággal, bó­biskolnak, meg-megbillen a fejük, az ébrenlevők is félig csukva tartják a szemüket, még gondolni sem gondol­nak semmire, csak hallgatják a ke­rekek altató, egyenletes kattogását. A sapkás izzadt homlokát törülgeti, az asszony vigyázva meglebegteti a szok­nyáját, a kártyázók nyirkos tenyerü­ket a nadrághoz sikálják. — Ha így megy tovább, minden ki­ég. — A szálláson délutánonként alig van víz. — A szőlőnek viszont jó. — A dinnyének is. — Láttam előre. — Mit láttál? — Csináljuk meg felesben a durch- marsot — mondta az idegen. — Erre a lapra? — Ha veszít, az egészet állom. Szó nélkül kivette kezéből a lapot, már nyúlt is a két leborított kártyáért. A másik sután tartotta maga előtt üre­sen maradt kezét, hirtelenében nem tudott mit kezdeni vele. Az Idegen összeigazította a lapokat, majd szét­nyitotta legyezőre. Ledobta a két fölös­leges kártyát és várta, hogy lepasszol­janak. Azok még vacilláltak, számol­gatták, hogy a szokatlan lépésért ér­demes-e megsértődni. De az alkalmas pillanat már elmúlt, a kártya nélkül maradt játékos a kezét csendben a térdére fektette, mintha csak az iz­zadtságot akarta volna letörölni. Ez a mozdulat a megadást jelentette. Sor­ra lepasszoltak és az idegen már ki is dobta az első kártyát. Keményen csattant a lap, erősen odaütötte az ak­tatáskához. Mindenkinek oda kellett fi­gyelni. Kényelmetlenül, két fejen ke­resztül, a vállak fölött hajolt át, és hogy jobban odaférjen, azok kicsit összébbhúzódtak. A sapkás bosszús irigyen nézte. Elfogta előle a kilátást, ide tolakodott, pedig később jött. Már túl jutottak az első négy ütésen, de az idegen győzelme még egyáltalán nem látszott biztosnak. Most kellett dönte­nie, hogy melyik színre tart. Két piro­sat fektetett, s ha egyetlen piros is esik, biztosan nyer. Kicsit lassult a játék, meredt, hunyorított szemmel rakták a lapokat. Mindenki a másik arcából akart olvasni. A következő körben kihullott a piros. — Elfoghatatlan — dobta be az ide­gen a kártyáját. — Az elosztáson múlott. — Rámenősség kell hozzá. Az idegen mosolyogva tette zsebre az aprópénzt. — Nincs kedve beszállni negyedik­nek? — nézett fel kelletlen udvarias­sággal az egyik. — Nem akarok zavarni. — A negyedik majd sír-nevet. — Ha gondolják — és várakozóan a másik kettőre nézett. — Majd kicsit összébb húzódunk. — Kockáztatni kell, csak így megy. A következő partiban megint vesz­tett. — Emeljük meg az alapot — java­solta az idegen újra. — Idegesítő ez a sok aprópénz. — Mi már így szoktuk — mondta az egyik. — Nem pénzért játszunk. — Ügy mindjárt érdekesebb. Nem válaszolt rá senki, s az idegen nem erőszakoskodott tovább. Vakme­rőén játszott, ötből mondta be a húsz­százat, de most bejött hozzá a lap. Kelletlenül rakta zsebre a csörgő ap­rópénzt. A sapkás közvetlenül mellet­te állt, a többiek is feléjük fordulva figyelték a játékot, néhányan feláll­tak, a szomszédos pádból átkönyököl­tek. Az idegen elgondolkozva rakos­gatta a lapokat, meg sem szólalt, és megint vesztett. Mikor rá került az osztás, összecsúsztatta a lapokat, és hirtelen a fölé hajló sapkáshoz for­dult. — Nem lenne kedve játszani? — Már így is négyen vannak — mondta kicsit megzavarodva a várat­lan kérdéstől, és megtörölte a homlo­kát. — Nem lenne kedve játszani? — kérdezte meg újra. — Hát... — és felhúzta a vállát. Az idegen benyúlt a zsebébe, és egy vadonatúj kártyát húzott elő. Feltépte és az összegyűrt papírt a pad alá ha­jította. — Szeretem a szűz kártyákat. Még fel sem ocsúdtak a többiek, már kirakott a táska közepére egy száz forintost. Komótosan kiegyenget­te. — Adom a bankot. A három kártyás szóhoz sem tudott jutni. Az idegen csattogtatta a fényes lapokat, rájuk sem nézett, csak be­szélt, és mindenki elé odapöndörített egy-egy kártyát. — Itt aztán igazán nem az emberen múlik, és mindenkinek olyan alacsony az alap, ahogy éppen akarja. Nézzük meg, ki sír, ki nevet. A hölgy nem próbálja ki a szerencséjét. Az asszony nevetve húzta el a ke­zét, de látszott, hogy tetszik neki. Ez a pillanatnyi közjáték elég volt, hogy, megtörje az ellenállást. Először a sap­kás vette fel a lapot, aztán a kártyá­sok is sorjában. Az idegen kihúzta magát, a paklit könnyedén hintáztat- ta a bal tenyerében, és fölényes derű­vel várta a bemondásokat. — öt forint. — Szintén öt. — Tízes. Adott még egy lapot, csak a sapkás vacillált még. — Talán az egész maradékot meg akarja ütni, fiatalember? Erre a megszólításra visszahőkölt kicsit a sapkás, de a többiek nagyon eredetinek találták. Az asszony, mint­ha valami jő tréfát hallott volna, fel­nevetett, a kiszuperált kártya tulaj­donosa cinkos pillantásokat küldött az idegen felé és közben észrevétlenül zsebrecsúsztatta az elkoszlott paklit. — Na, mi lesz, fiatalember — biz­tatta ő is. — Húsz — bökte ki végül a sapkás. — Többre nincs mersze, fiatalem­ber? — és odadobott neki egy lapok Mind a négyen elmerültek a gusz- tálásban. Tenyerükkel eltakarták az egymásra rakott lapot, jó közel tar­tották az arcukhoz, nehogy más is be­lelásson. — Elég. — Még egyet. Tíz forint. — Maradok tíznél. Csak a „fiatalember“ gusztálta még mindig, nem szólalt meg, pedig már ■láthatta a lapot. Mindenki az arcát leste. — Na, fiatalember — szólalt meg az asszony és összenevetett az idegen­nel. — Ötven — mondta és nyúlt az új lapért. Az egyik elfuccsolta, hárman meg­álltak. A bankot adó idegen gyors egymásutánban húzott két lapot. Csak a sarkukat nézte meg, és már dobta is ki. — Húsz nyer. A „fiatalembernek“ tizenkilencese volt. A pad szélén ülők felálltak, a sap­kást előrébb tolták, az asszony is ösz- szébb szorult, izzadtak, de most senki sem panaszkodott a melegre. Rövid szavak, számok röpködlek. — Óneász. — Nem szoktam óneásszal játszani, de legyen. — Fuccs. — Ütöm a bankot. — Na, na, Fiatalember. Hallották? — Ütöm a bankot. — Tessék egy gyönyörűséges lap. — Fuccs. A sapkás szó nélkül duplázta meg a bankot. Már négyszáz forintnál is több volt az idegen előtt. — Kár volt úgy ugrálni. — Aki nem tud, minek vesz kártyát a kezébe. — Előbb kellett volna megállni —* okoskodtak a kibicek. De mikor a bankos huszonegyére a sapkás is huszonegyet mutatott fel, a kibicek is mást susogtak. — Minek játszik, akinek pechje van. — Fut a pénze után. Akkor már hatan is álltak, a szom­széd pádon térdeltek, úgy nézték a játékot. Az idegen egyre kevesebbet beszélt, apróbb tételeket vesztett, de ha nagyobb összeget ütöttek, mindig bejött a lap. Az asszonynak tetszett a magabiztossága. — Még hogy ez a fiatalember kezd ki magával. Az idegen ránézett, és az asszony ezt biztatásnak vette. — Hát nincs igazam? Mit akar egy ilyen zöldfülű. A „zöldfülű“ kétszázat tartott és új­ra vesztett. — Nem megmondtam! — hangosko­dott az asszony. — Szóljon már rá, minek ilyennel játszani. Az idegen nem akarta észrevenni, de az asszony kedélyesen megbökte a karját. — Hagyjon már békén, mit szóra­kozik velem! — robbant ki belőle az idegesség. Az asszony durcásan fordult el, a sapkás a homlokát törülgette. Már mindenki állt körülöttük, a szomszé­dos padoknál is abbahagyták a be­szélgetést, egy fényes szemű, fiús fri- zurájú barna lány izgalmában nyitva felejtette a száját. Csak a játékosok ültek, és a sértődötten félreforduló asszony. De ő sem bírta sokáig. Iga­zított valamit a kosarán és visszafor­dult. Éppen a sapkás arcába látott. Csak neki volt kártya a kezében. — Kétszáz forint — mondta a má­sodik lap után. — Tegye ki a pénzt. Talán nincs is 1972. VIII. 6. S' 1 Jól

Next

/
Oldalképek
Tartalom