Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-06 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó
älruhäs 1972. VIII. 6. 3 Számos jel arra mutat, hogy a világon csökken a feszültség. A nagyhatalmak békés úton igyekeznek megoldani a vitás kérdéseket. Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy megbékélés várható az osztályharc porondján, az ideológiai élet területén. Az ideológiában nincs és a jövőben sem lehet „együttműködés“, békés egymás mellett élés. A munkásosztály és tudományos világnézete, a marxizmus—leninizmus ma is állandóan küzd a reakció, a burzsoázia, az antikommunizmus mindenfajta megnyilvánulása ellen. A küzdelem szívós, formái különbözőek. Ellenfeleink képtelenek arra, hogy a világszerte elterjedt tudományos szocializmust, a marxizmus—leni- mzmust elfogadható érvekkel megcáfolják. A szocializmus nyílt tagadásáról ezért áttértek a szocializmus lényegének és perspektívájának a meghamisítására. Közben állandóan a bizonytalanság légkörét igyekeznek kialakítani a kommunistákkal és a szocialista országokkal szemben. Nem terveznek meg mindent előre, nem mindig tartanak próbákat. Gyakran rögtönözve lovagolják meg a kialakított antikommunista előítéleteket, amelyeket a hallgató, az olvasó vagy a néző számára ügyesen csomagolva, elfogadhatóan tálalnak. Kedvelt módszerük, hogy nemzetközi kampányokat rendeznek valamilyen körülhatárolt témáról, amelyet aztán nagy hangon hirdet egész propagandarendszerük. Legutóbb az úgynevezett „prágai perek“-bői és a szovjet katonai tanácsadóknak az Egyiptomból történt távozásából igyekeztek propagandatőkét kovácsolni. Az álruhás ellenfél, a mai antikommunizmus a sok más diverziós szándékú törekvése mellett, a nacionalizmus szítását, a nemzeti érdekeknek a túlhaugsú- lyozását tartja nagy előszeretettel napirenden. „Teoretikusai“ a módszer lényegét már a hatvanas évek elején így szövegezték meg: „Fel kell készülnünk arra, hogy kihasználjunk minden erősödő nacionalista irányzatot és a kommunisták érdekkörébe tartozó egyes kelet-európai államokat ösztönözzük a Moszkvával szemben követelt nagyobb akciószabadságra. Ez hosszantartó művelet lesz... Ha a nyugati vezetők Okosak és nem rögeszmés megszállottak, fokozatosan élesztgetik a nacionalizmus szellemét.. Mások, szintén a hatvanas évek elején, azt ajánl- gatták, hogy „A kommunizmus elleni harcban nem hidrogénbombák, nem szélesebb körű és hatékonyabb kémhálózat, nem szigorúbb állambiztonsági törvények kellenek, hanem olyan eszme vagy saját eszméink összessége, amely nagyobb jelentőséggel bírna számunkra és a világ más népei számára, beleértve azokat is, akik ma a kommunista tömbön belül vannak * RÉGI JELSZÓ — OJ KIVITELBEN Nálunk 1968—69-ben, mint új „eszmeáramlat", az úgynevezett „demokratikus szocializmus14 bírt „nagyobb jelentőséggel“. Népszerűsítésére egész programot dolgoztak ki. S mivel a jobboldali opportunisták által uralt tömegtájékoztatási eszközök gyakran népszerűsítették, a „demokratikus szocializmus" főleg az ifjúság, az értelmiség és a kispolgárság körében talált híveket. Az „új modell“ sok illúziót keltett. Terjesztői a könnyebb utat, a soha nem látott szabadságot, a gyors jólétet ígérték a kemény munka, az áldozatvállalás, az osztályharc és a társadalmi valóság törvényeinek tudomásulvétele helyett. Az említett években sokan azt hitték, hogy a „demokratikus szocializmus" a prágai reformerek találmánya, és új, az egész világnak példát mutató jelenség. Valójában azonban régi és poros fogalom. A szak- irodalom szerint a második világháború után, pontosabban a hidegháború kibontakozásának éveiben született és terjedt el. Az új kifejezést és a hangzatos jelzőt a jobboldali szociáldemokrácia igényelte. Elsősorban azért, mert a kommunistaellenes burzsoá reakcióval paktáló jobboldali szociáldemokrácia demonstratív módon is hangoztatni akarta, hogy az általa ajánlott „szocializmus" nem azonos a kommunisták céljaként kitűzött szocializmussal. A mimózalelkű vezetői azt tartották, hogy a kommunisták „diktatórikus szocializmusra“ törekednek, ők viszont a polgári demokrácia minden erényét felhasználva a „tiszta“ demokrácia hívei, és ennek -megfelelően „demokratikus szocializmusért“ küzdenek. Bár közben a hidegháborús törekvés megbukott, a „demokratikus szocializmus" — egyrészt ködös, másrészt nagyon is jól áttekinthető ellenforradalmi eszmék takarójaként — újra és újra felüti a fejét. A Szovjetunióban immár ötvenöt, a nálunk pedig huszonöt éve épülő szocializmus nemcsak, hogy demokratikus társadalmi rend, hanem minden előzőnél demokratikusabb. Lenin találó meghatározása szerint: „A proletár demokrácia milliószorta demokratikusabb minden burzsoá demokráciánál, a szovjethatalom milliószorta demokratikusabb a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságnál... Ezt csak az nem veheti észre, aki vagy tudatosan kiszolgálja a burzsoáziát, vagy... a porlepte polgári könyvek mögül nem látja a pezsgő életet...“ A „demokratikus szocializmus'" hívei túlnyomórészt elvont, tartalmilag meghatározatlan fogalomból élnek. A „szabadság“ vagy a „demokrácia" fogalmát például eleve adottnak, történelmileg örökérvényűnek tartják, ahelyett, hogy megpróbálnák a szabadságot és a demokráciát valamely történelmi helyzet keretében vizsgálni, és ennek megfelelően értelmezni. Ebben az esetben rögtön rájönnének, hogy nincs helytől és viszonyoktól független, „örök szabadság", és osztályoktól független „örök demokrácia“. Ami szabadság vagy demokrácia az egyik osztálynak vagy rétegnek, az nem biztos, hogy ugyanolyan demokrácia vagy szabadság a másiknak. Ellenkezőleg. A burzsoázia számára biztosított demokrácia a munkásosztálynak, a proletariátusnak biztosított szabadság viszont a kizsák- mányolóknak jelent elnyomást. A szabadság és a demokrácia tehát szintén nem abszolutizálható. Bármennyire is újnak tűnik és tetszetősen hangzik, a „demokratikus szocializmus“ nem új találmány, hanem a jobboldali szociáldemokraták régi elve és jelszava. Gyakorlatilag tulajdonképpen az osztályegyüttműködés politikája, elveti az osztály harcot, a szocialista forradalmat, a proletárdiktatúrát. Szerinte a szocializmus forradalmi változások nélkül, az osztályok békés együttműködésének eredményeként, az általa „osztályfelettinek“ beállított kapitalista állam vezetésével is megvalósítható. Hamisságát azért szükséges leleplezni és bírálni, mert jószándékú embereket is megtéveszt, mint ahogy 1968—1969-ben nálunk sokakat — személyes tragédiákat okozva — meg is tévesztett. A GYŰLÖLKÖDÉS ESZKÖZE Hasonló a helyzet a nacionalizmussal. A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában, amikor a burzsoázia érdekelt volt a nemzetek kialakulásában és a nemzeti államok létrehozásában, vagyis amikor forradalmi volt, a nacionalizmus haladó szerepet játszott. A gyarmati és a volt gyarmati országokban az imperializmus ellen harcoló nemzeti burzsoázia ideológiájaként és politikájaként a nemzeti mozgalmakban haladó szerepet játszhat ma is. Más vonatkozásban a nacionalizmus elvesztette haladó szerepét. Az imperializmus korszakában a nemzeti elnyomás, a kizsákmányolás, a gyűlölködés, a nagyhatalmi terjeszkedés, a gyarmatosítás, az imperialista ellenségeskedés és megkülönböztetés ideológiája és politikája. Fontos feladatunk ellene lépten-nyomon azért is küzdeni, mert az imperialisták a szocialista országok elleni harcukban mostanában a nacionalizmusnak szánják a legnagyobb szerepet. A tényleges kommunisták Leninnek ahhoz a tanításához tartják magukat, hogy „a marxizmus összeférhetetlen a nacionalizmussal, még a „legigazságosabb", „legtisztább“, legfinomabb és legcivilizáltabb naclona• lizmussal is. A marxizmus mindenfajta nacionalizmus helyébe az internacionalizmust... állítja." A klasszikusok többször hangsúlyozták: a kommunisták örökösen erősítik a nemzetközi osztályszolidaritást, a kommunista mozgalom erejének és legyőzhetetlenségének forrását, egyben kötelesek fellépni „a kis nemzetekre jellemző szűkkeblűség, elzárkózás, elkülönülés ellen, harcolni azért, hogy az egészet, az átalánosat vegyék figyelembe, azért, hogy a részérdekeket alárendeljék az általános érdeknek“. AZ EGYOLDALÚ SZEMLÉLET Előfordul, hogy egyesek a klasszikusoknak csak azokat a kijelentéseit tartják kötelezőnek, amelyek a nemzeti érdekek figyelembevételének, az állami önállóság elismerésének a szükségességét hangsúlyozzák. Illetve a komplex elméletnek csak az egyik részét nézik és alkalmazzák. Az effajta nézetek hívei gyakran azt hangsúlyozzák, hogy elsősorban a belső fejlődés problémáit kell megoldani (szerintük, mit érdekel bennünket mondjuk a gyarmati népek felszabadító harca, vagy a gyengén fejlett országok anyagi támogatása stb., stb.), s háttérbe szorítják vagy szeretnék szorítani a nemzetközi kapcsolatokat. A kérdés azonban ebben a tekintetben is elsősorban az, hogy miként ítéljük meg dialektikusán, valóban marxista—leninista értelemben a nemzeti érdekeket. Aki ezt közvetve vagy közvetlenül — akár tudatosan, akár nem —, de elszakítja a nemzetközi feladatoktól, az egyaránt árt saját országának és a népek szocialista fejlődése ügyének. Nem ritka az ellentétes irányzat sem. Az a nézet, amelyik kisebbíti a nemzeti-állami érdek szerepét, egyoldalúan csupán arra helyezi a hangsúlyt, hogy a belső fejlődés feladatait rendeljük mindenben alá a világforradalmi folyamatból adódó feladatoknak. Hivatkoznak a marxizmus—leninizmus örökségére, felhasználva belőlük azokat a tételeket, amelyekben arról van szó, hogy a kommunisták képesek és készek feláldozni a nemzeti érdekeket a nemzetközi tőke megdöntéséért folyó harcban. Ennek az álláspontnak a merev képviselői azonban gyakran megfeledkeznek arról a nagyon sokat mondó tételről, hogy a szocialista országok létének a puszta ténye és ezeknek az országoknak a gazdasági sikere „a forradalom, gigászi ereje és tényezője..A nemzeti-állami érdekek lebecsülését Lenin is gyakran ostorozta. A szocialista építésnek úgyszólván az első napjától kezdve azt hangoztatta, hogy az orosz proletariátus nemzeti érdekeinek és nemzetközi kötelezettségeinek megbonthatatlan kapcsolatban kell egymással lennie. Más szóval ez azt jelenti, hogy az állammá szerveződött proletariátus nemzetközi feladatainak lenini értelmezése korántsem korlátozódik csupán arra, hogy a proletariátus segítséget nyújt más országok forradalmi erőinek, amikor azok nehéz helyzetbe kerülnek. A marxisták—leninisták állandóan internacionalisták, a szocialista építés minden kérdését a világszocializmus fejlődésének, a forradalmi harc közös érdekeinek a figyelembevételével döntik el. A Csehszlovákiának 1988-ban nyújtott internacionalista segítség, valamint a szocialista országok részéről az azóta is megnyilvánuló minden oldalú segítség például ékes bizonyítéka az említett elvek gyakorlati megvalósításának. A nacionalizmus ellen folytatott harc sikeréhez az is hozzátartozik, hogy a nevelésnél és a propaganda- munkában azokat a történelmi anyagokat használjuk fel, amelyek a szocialista hazafiságot fejlesztik. Nem érdemes, sőt káros „szépítgetni“ azokat a történelmi személyiségeket, akiknek a neve bármilyen hangzatos volt is valamikor, a burzsoá osztúlyuralmához kötődik, akik a reakciónak tolták a szekerét. A múlt értékeit csak úgy menthetjük meg. és ápolhatjuk helyesen, a szocialista hazafiságra csak akkor nevelünk, ha a nevelés a szocialista országok és népek közös érdekét segíti elő. Ellenkező esetben a „nevelés" nacionalista törekvések hálójába kerül. A nacionalizmus és a szocialista hazafiság közötti óriási különbség az, hogy az előbbi szemben áll az osztályelvvel, a nemzeti tényezőt abszolutizálja és az osztályérdek- i'ölé helyezi, az utóbbinak viszont az osztályszemlélet a lényege, az osztály szemszögéből és érdekében ítéli meg mind a nemzeti érdeket, mind a nemzeti szemléletet és érzelmeket. KÉT SZÉLSŐSÉG A régi nézetek rejtett vagy új formában történő megjelenése ugyanolyan éberséget és küzdelmet igényel, mint mikor az ellenfél nyíltan támadott. Mozgalmunk ideológiai harcának fő területe továbbra is az antikommunizmus, a burzsoá nézetek leleplezése és legyőzése. Az ideológiai pluralizmus, valamint a revizionista és az opportunista áramlatok megtűrése nem eszménk sokféleségét, hanem világnézetünk deformá- lódását, a kommunista mozgalom szétzüllését jelentené. Pártunk vezetői ezért is utasítják el az elvi kérdésekben tett mindennemű engedélyt, ezért széliünk határozottan szembe a jobboldali és a „baloldali“ opportunizmussal, a nacionalizmussal és a többi helytelen irányzattal. A jobboldali opportunizmus reformista koncepciókkal cseréli fel a marxizmus—leninizmus alapelveit. Ilyen vagy olyan formában és mértékben, de tagadja a munkásosztálynak és pártjának a vezető szerepét, megkérdőjelezi a szocialista forradalom célját és a proletárdiktatúra szükségességét. Rendszerint megfeledkezik Marxnak arról az útmutatásáról, hogy amikor szövetségi politikáról van szó — a közös ellenség elleni akciók érdekében — köthetők egyezmények, az alapelvekről azonban a kommunisták nem mondhatnak le. A „baloldali“ opportunizmus ultraforradalmi frázisokkal leplezi magát, megpróbálja a fejlődés szakaszait átugorni, abszolutizálja a fegyveres harc formáit, támadja a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élésének politikáját, általában üres szólamokat pufogtat, a jelenségeket mereven szemléli, kalandorságokra törekszik. A jobboldali és a „baloldali" opportunizmus gyakran közös platformon áll és egymást erősíti. Többször a jobboldali opportunizmus a szektások által elkövetett hibákból táplálkozik, az ultrabaloldaliaknak viszont a jobboldali opportunizmus szolgáltatja az érveket. v A nacionalizmust a fentebb már említett negatívumai mellett mostanában még az jellemzi, hogy rendszerint lekicsinyli az adott országban folyó harc és a világméretű küzdelem közötti összefüggés jelentőségét, mesterségesen szembeállítja a nemzeti érdekeket a nemzetközi forradalmi folyamat érdekével, gyöngíti a szolidaritás érzését, elszigetelődésre, elkülönülésre, a forradalom erőinek megosztására és szét- forgácsolására vezet. A .,demokratikus szocializmus", a nacionalizmus, a jobboldali és a „baloldali" opportunizmus hívei régi lemezt forgatnak. A ténylegesen új és valóban korszerű: a szocialista demokrácia, a szocialista hazafi- ság, az alkotóan alkalmazott marxizmus—leninizmus. Ám mindezt kevés csupán felismerni, tudni. A siker kiállást, alapos felkészülést, egyben azt igényli, hogy a kész formulák ismételgetése helyett a marxizmus lényegét magyarázzuk meg, és a napi élet felvetette kérdésekbe is adjunk mindig meggyőző választ. Az új köntösbe bújt régi nézetek legyőzésének legjobb módszere a szilárd hit, és a tényekre épülő érvetés. BALÁZS BÉLA \ r'„ .» }. V. • v mm ,.Jr ' $ iff
