Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-04 / 182. szám, péntek
A Közel-Kelet a II. világháborút követő években rendkívül bonyolult és összetett folyama, tok színterévé vált. Egyik oldalon álltak azok a független, vagy függetlenségük elnyeréséért harcoló arab népek, amelyek számára laza szövetségi rendszert biztosított az egyiptomi irányítás alatt álló Arab Liga. De mivel soraik politikailag már összekúszálódtak, következésképpen már ekkor törvényszerűen külön utakat kezdtek követni. A palesztinai háború 1948-ban igazolta, hogy e külön utakat követő arab népek nem képesek az egység kialakítására kínált újabb történelmi lehetőséget megragadni. ' Amerikai poktománia A másik oldalon álltak — mivel Közel-Kelet politikai és stratégiai fontossága nőtt — azok az imperialista nagyhatalmak, amelyek a gyarmati, majd a mandátum-rendszer politikai diszkvalifikálását követően újabb formulákat kerestek befolyásuk fenntartásához. Amíg az angolok a hasemiták közreműködésével államszövetségi tervekkel kísérleteztek, az amerikaiad a kommunista veszélyre hivatkozva s a gazdasági segély mézesmadzagjával katonai tömbök létrehozását sürgették. A briteknek Izrael állam létrejöttével kapcsolatos kétszínű magatartása, amit a gyarmati és a mandátum-korszak emléke súlyosbított, a semlegesség! politikára való törekvés, az el nem kötelezettség politikáját erősítette még azokban az arab országokban is, amelyek társadalmi berendezésüknél fogva partneri viszonyra léphettek volna a tőkés nagyhatalmakkal. Ebben az időszakban — a nyilvánvaló semlegességi törekvések ellenére — sem lehetett azonban kizártnak tekinteni, hogy az arab világ végül is a Nyugathoz, — ha úgy tetszik — a Közel-Kelet gyarmat történetében tiszta lappal induló Egyesült Államokhoz csatlakozik. Ezt a lehetőséget az alapozta meg, hogy a nemzeti burzsoázia, a nemzeti függetlenségért vívott küzdelem vezetőereje nem törekedett társadalmi változtatásra, még szűkre szabott keretek között sem. Azok a nacionalista erők viszont, amelyek éppen ennek következtében egyre inkább leváltak a forradalmi ív zenitjén túljutott burzsoáziáról — az arab gondolkodásba mélyen beleágyazott vallásosság miatt nem is kerestek közös találkozópontokat a szocializmussal. Nemkívánatos partner Ilyen körülmények közölt szinte egyetlen lehetséges külAz arab egység rögös útja (II.) NASSZER GYŐZELMÉNEK KUDARCA ső partnernek az Egyesült Államok látszott. Csakhogy Washington nem fogta fei, hogy közel-keleti politikájában — éppen az ellentétek szenvedélyes kiéleződése miatt — nem építhet egyidejűleg az arabokra és az izraeliekre. Másrészt az arab javaslatokkal szemben nem elégedett meg olyan katonai szövetségek létrehozásává), amelyekben kizárólag arab országok csoportosulnak az Egyesült Államok szövetségeseiként. Végezetül s tulajdonképpen azáltal vált nemkívánatos partnerré az arab országok túlnyomó többsége számára, nem volt ha j 1 and ó f eg y verszá 11 í tmá n yok- kai segíteni a felfegyverzeti izraeli állam sorozatos támadásainak kitett arab országokat. A nyíltan irnperialistaellenes politikai légkör kétségtelenül további ösztönzést adott a térségben bontakozó függetlenségi küzdelmeknek. Egyidejűleg nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a felszabadítást a gyarmati függőség alól össze kell kapcsolni a monarchista vezetők uralmától való megszabadulással. Mivel a nemzeti burzsoázia helyzetének konszolidálására törekedett, a helyzettel elégedetlen tömegek élére új erő: a fiatal katonatisztek csoportja állt. Az 1952-es egyiptomi forradalommal vette kezdetét a progresszív fejlődési folyamatot elindító katonai pucs- csok sorozata. Ez a periódus, noha a függetlenségért vívott liarc támogatásában az arab világ egységesnek mutatkozott, ellentétes irányú mozgásokat indított el: egyre világosabban kivehető törésvonalak támadtak az arab világban. Jóllehet Szaud-Arábia 1955 októberében már a Nasz- szer-vezette Egyiptommal írt alá kölcsönös védelmi egyezményt, s ehhez félév múlva a jemeni királyság is csatlakozott, sőt az 1956-os szuezi agresszió idején úgy tűnt, hogy az arab világ egységesen fordul szembe az imperializmussal, de már e körülmények sem tudták fékezni, megakadályozni az arab világ politikai polarizálódását. Az arab világ polarizálódása Az ideológiai-politikai frontok kialakulása az arab világban ismét napirendre hozta a szövetségi rendszerek kiépítése mellett az egyes országok közti szövetség igényét. Első ilyen jellegű kísérletnek 1958 tavaszán Szíria és Egyiptom politikai uniója tekinthető. Jelentőségét még Izrael is kénytelen volt elismerni. Elie- zer Beeri, tekintélyes izraeli szakíró „Katonatisztek az arab politikában és társadalomban“ című könyvében a következőket jelentette ki: „Nasszer arab filozófiája 1958. ban aratta nagy győzelmét Egyiptom és Szíria uniójának megalakulásával. A két ország önként egyesült, a kezdeményezés a kisebb féltől indult ki. Az Egyesült Arab Köztársaság megszületésében sok millió ember az ősi ábránd megvalósulását látta. Az arab világban mindenütt egekig csapott az a reménység és hit, hogy az Egyesüli Arab Köztársaság az arabok teljes összefogásának magja lesz.“ Egyiptom és Szíria tárgyalásaival párhuzamosan az imperialista hatalmak is előkészületet tettek egy Nyugat-barát csoportosulás létrehozására. Ennek eredményeképpen 1958. február 14-én, egy héttel az Egyesült Arab Köztársaság hivatalos kikiáltása előtt jelentették be az iraki—Jordániái föderáció megalakulását. Az úgynevezett Arab Szövetség feje, Fejszal iraki király azonnal tárgyalásokat kezdett a csatlakozásról Szaud-Ará- biával, Libanonnal és Kuwait- tel. Ezek a kísérletek azonban kevés visszhangot keltettek éppen úgy, mint ahogy Bagdadban is a tömegek körében népszerűt, lennek bizonyult a szövetség gondolata, hiszen az arab egység eszméje és politikája ebben a formájában reakciós tartalmat kapott. Az iraki és a jordán mo. narchák politikai uniója nem is bizonyult életképesnek. Néhány hónap múlva, 1958. július 14-én katonatiszti csoport döntötte meg Fejszal uralmát, saz új kormány már másnap bejelentette, hogy Irak kilép az Arab Szövetségből. Visszatérve, Szíria és Egyiptom uniójához, az egyesülési ceremóniát követő hétköznapok mind világosabbá tették, hogy az arab egységtörekvések első diadala nem olyan felhőtlen, mint feltételezték. Terjeszkedési lehetőség? „Az egyiptomi burzsoázia, a felsőbb hivatalnoki és tisztikar bizonyos elemei terjeszkedési lehetőséget láttak a két ország uniójában és ennek megfelelő politikát folytattak az egyesülés után — jegyzi meg Olga Tu- ganova, szovjet szakíró. — Szíria vezetői pedig arra számítottak, hogy Egyiptomhoz való csatlakozás után erősen jobbra fordíthatják a kormánykereket. A burzsoázia ugyanakkor azt várta, hogy az egyesülés folytán szélesebb piacokhoz jut. A Baath-párt jobboldali vezetői pedig feltételezték, hogy az Egyesült Arab Köztársaság keretében is megőrzik irányító szerepüket.“ Ez a sok hátsó szándék, hatalmi törekvés törvényszerűen kiélezte az ellentéteket. A New York Herald Tribune szavaival: „Csalódás érte azokat a túlságosan magabiztos szíreket, akik azt gondolták, hogy Egyiptom úgy táncol majd, ahogy Szíria fütyül. Más részről viszont hamarosan véget ért az a folyamat, amely egyidőben arra mutatott, hogy az EAK északi körzete lassan egyiptomivá alakuljon.“ A szír katonai hatalomátvétel a baathisták támogatásával végül is az unió felbomlásához vezetett. A Damaszkuszban hatalomra került jobboldali kormányzat a társadalmi és gazdasági reformok teljes felszámolására törekedett. E tendencia a belső ellentétek Éleződését vonta maga után. Szíria — ennek megfelelően — visszasüppedt egyesülés előtti jellegébe: a puccsok és ellenpuccsok követték egymást. Ebben a bizonytalan politikai atmoszférában óhatatlanul szinte valamennyi politikai vezető újra és újra lelkiismeret-vizsgálatra kényszerült: helyes volt-e az unió szétbomlasztása. A föderációsterv felmelegítése 1963 márciusában — s ez ugyancsak történelmi fordulópontként értékelhető — a Baath párt hatalomra jutott Szíriában. Az a Baath párt, amely tető alá hozta, majd szétbomlasztotta az első Egyesült Arab Köztársaságot. Figyelemre méltó, hogy egy hónap óta Irakban ugyanannak a pártnak a bagdadi test- vérszervezete tartotta kezében a vezetést. Mivel a baathisták nem rendelkeztek tömegbázissal, hatalmuk biztosítása és nép. szerűvé tétele érdekében felmelegítették a föderáció létrehozásának gondolatát. A kezde? ményezően fellépő szír vezetők ezúttal Jemen helyett, amely csendes és passzív társként vett részt az első szövetségben, természetesen Irakot vonták be tárgyalásaikba. Az iraki baathisták csatlakozásának okát a Vjesnyik című jugoszláv lap rendkívül frappánsan a következőképpen körvonalazza: Irak azért csatlakozott az 1963. április 17-én létrehozott második Egyesült Arab Köztársasághoz, „hogy a súlyos helyzetben támaszt nyújtson Szíriának a nasszeristák elleni harcban“. Nem meglepő tehát, hogy az 1963 áprilisában tető alá hozott újabb szövetség a hivatalos nyilatkozatok és közös közlemények kibocsátásán túl semmiféle konkrét eredményt nem mutathatott fel. A két jobboldali baathista rezsim viszont fokozatosan közeledett egymáshoz s ennek betetőzéseként október 9-én egyezményt írt alá Szíria és Irak fegyveres erőinek egye- sítéséről. De mint a fejleményekből ismert, a Baath pártok állandósult frankcióharcai következtében ez a szövetség ép- penúgy életképtelennek blzo* nyúlt akárcsak a baathisták közeledése a nasszerizmushoz. A belső reakció utóvédharca A kapcsolatok rendeződésének, az arab világon belüli szövetségi rendszerek felemelkedésének és szétbomlásának hosz- szú időszaka következett. Ám ebben a katonai államcsínyekkel, puccsokkal kívülről szervezett összeesküvésekkel terhes politikai atmoszférában, amelynek jellegét a belső reakció utóvédharca adta, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az abszolút semlegességi politika a Közel-Kelet térségében illúzió, irrealitás. Következésképpen azok az országok, amelyek a nagyarányú társadalmi-politikai polarizálód dást gátolni igyekeztek, bizonyos fokig Anglia felé közeledtek, de a brit kapcsolatok rovására egyre többször és egyre inkább az Egyesült Államok felé nyitottak. Azok az országok pedig, amelyek programjukba vettek a gazdasági felemelkedéssel együtt bizonyos társadalmi és szociális reformokat is, egyre szélesebb köríj kapcsolatokat teremtettek a szocialista világgal. S tulajdonképpen ez a körülmény tette lehetővé ám majd egy évtizeddel később egy újtípusú szövetségi rendszer megteremtését. ÓNODY GYÖRGY KLOSS KAPITÁNY KALANDOS TÖRTÉNETE Reil arra gondolt, hogy ez a gestapós gazember. Arra akart hivatkozni, hogy neki teljhatalma van, de lemondott erről. Csak azt kérdezte meg, hogy mit szándékoznak tenni Pulkoujskival. Brunner kissé gúnyosan mosolygott és kertelés nélkül kijelentette: Elintézzük! Túl sokat tud. — És mi lesz a feleségével? kérdezte Reil. — Érezte, hogy kiszáradt a torka, teletöltötte poharát. — Nekem is tölthet — mondta Brunner. — különben a tudós felesége néhány hete már nem él. Reil undorral nézett Brunnerre. Jobban szerette volna, ha erről semmit sem tud. Hirtelen eszébe jutott, hogy nagyon sok olyan dolog van, amiről nem szeretne tudni. Mindenki végezze a maga dolgát és idegen ügyekbe ne ártsa magát. Ügy vélte, hogy a beszélgetés befejeződött, de kiderült, hogy Brunner a legrosszabb hirt a végére tartogatta. — Hol ismerte meg a titkárnőjét? — kérdezte. — Kérem, hagyja békén! — vágott vissza Reil. Teljesen elvesztette önuralmát, nem volt szándékában Pulkowskit védeni, de úgy vélte, hogy Danka a salát tulajdona. — Nyugalom, igazgató úr — Brunner továbbra is ironikusan mosolygott. — Kérem, válaszoljon a kérdésemre. — Az Arbeitsamt irányította ide — válaszolta Reil, s ő, oki még a Führer dolgozószobájában sem vesztette el magabiztosságát, most nem merte ezt Fordította: Bába Mihály a gestapóst kidobni az ajtón. Érezte, hogy fél. A félelem eluralkodott rajta. Védekezni próbált. — Még a gyárrobbantókat sem lep lezték le! — kiáltotta. — Már a kezünkben vannak — válaszolt Brunner. — Az ön titkárnője kapcsolatban volt az egyikkel, Kizimierz Okonnal. Reil emlékezett erre a névre. Bankától hallotta tegnap este, vacsora közben. Azt mondta, hogy szerette volna meglátogatni régi kollégáját, de nem találta otthon. Brunner meghallgatta magyarázkódását és nem rejtette el meglepetését. — Valóban? — dörmögte. Most már Reil támadott. — Belekötne egy ártatlan kislányba! — kiáltotta. — Ha valóban együtt dolgozott volna azzal az emberrel, akkor biztosan nem árulja el a nevét! — Folytatni akarta, de Brunner hideg tekintete hallgatást parancsolt. — Ön nagyon ideges — mondta Brunner. — Mi nem szeretjük a nagyon ideges embereket; az ilyenekben nem lehet bízni. A birodalmi miniszter ezt gyakran hangsúlyozta. Felállt és az ajtó felé indult. — Önt nagyon köze1*, kapcsolat fűzt ehhez a lengyel nőhöz? Igaz? Kérem, azonnal telefonáljon, ha valami érdekes történik! Megértette uram? Reil nem válaszolt. Később nagyon sajnálta, hogy hallgatott. Tulajdonkép- pen azonnal telefonálnia kellene Berlinbe, le kellene menni a körzetveze- tőhöz, hogy móresre tanítsa ezt az ostoba fajankót. Ismét teleöntötte poharát konyakkal és behívta Lankát. — Danka. most iszunk! — mondta ingerülten. Danka hűvösen tekintett Reilre, nem értette, hogy mi történt vele, de felemelte a poharát. Reil szerette volna megmagyarázni Dankának, hogy számára roppant fontos, hogy nagyon szeretné. ha vele maradna. De hallgatott. Felhajtotta az első pohár konyakot, aztán a másodikat. — Minden, ami van, disznóság — állapította meg — és ami nem disznó- ság... Rioletto pontosan érkezett. Egy hatalmas virágcsokorral állt meg a küszöbön, biztosan arra gondolt, hogy a lakásban már ott lesznek a vendégek, akikről Danka beszélt, de a szobában rajta kívül nem volt senki, és az asztalon csak két pohár és két csésze állt. — Kettesben leszünk — mondta Danka — talán csak nem fél? — Nem, természetesen, hogy nem — mondta Rioletto, de alig bírta legyőzni csodálkozását. — Kisasszony, ön még vem is tudja, mennyire örülök. — De előbb egy kis munka vár önre — mosolygott Danka. Kinyitotta a fiókot és egy kártyacsomót dobott az asztalra. — Szeretnék valamit hallani magamról. Danka feszülten figyelte, hogyan játszik Rioletto a kártyákkal. Semmit sem sejtett abból, hogy a bűvész egészen másra koncentrál. Arra kérte, hogy húzzon ki egy lapot. Danka a pikk-királyt húzta ki, Rioletto úgy tett, mintha nagyon meglepődne. Ďanka azonnal Reilre gondolt. Ma este, amikor elhagyta az irodát, Reil már semmit nem mondott, még azt sem kérdezte meg, hova megy. Danka megsajnálta és szégyenkezést érzett, pedig rém, nem szabad sajnálnia. — Pikk-király — mondta Riolettö', Szétterítette a kártyát és a király mellett egy dáma hevert. — Ön nagyon érdekes lány, nagyon kockázatos játékot folytat. Azt hiszem, nem tévedek. De nincs teljesen befüggönyözve az ablak — jegyezze meg, — az utcára kiszűrődik a fény. Nem fél? Danka csak erre várt. Odafutott az ablakhoz, Odakint már sötét volt, de még így is észrevette, hogy az utca túlsó oldalán három férfi álldogál. Már itt vannak! — Most jó — mondta Rioletto és tovább játszott a kártyákkal. — Tulajdonképpen kártyából csak öregasszonyok jósolnak, nekem elegendő a tenyér, a szem, néha valami tárgy. .. — Milyen tárgy? — Valami, amit nagyon szeret, ami az ön számára nagyon értékes. .. Ebben a pillanatban élesen fnlberre- gett a csengő. — Tehát mégsem leszünk egyedül —■ állapította meg Rioletto. Danka kinyitotta az ajtót. A szobába három férfi robbant be. Mielőtt Rioletto hátraszökkent volna, hogy előkapja fegyverét, a padlóra teperték. Az egyiknek cvikkere volt, a másiknak kék folt volt a szeme körül, a harmadiknak meg sebhelyes volt az arca. Olyanok voltak, mint a színészek, akiknek megparancsolták, hogy sminkeljék ki magukat. A cvikkeres ártalmatlanná tette Dankát, a hév erőre dobta, összekötözte a kezét, betömte a száját. — Te német szajha — sziszegte. A másik férfi Riolettot tette ártalmatlanná. — Velünk jösz, — mondta a sebhelyes arcú, aki elvette Riolettótól a pisztolyt. — De uraim — magyarázkodott Rio letto —, én olasz vagyok, bűvész, semmi közöm a maguk ügyéhez. — De fegyvered van, te gestapós spicli. (Folytatjuk) ÚJ síi 1972. VIII. 4. Andrzej Zbych:
