Új Szó, 1972. augusztus (25. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-27 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó
MILAN LAJČIAK: MÄRIA RÄZUSOVÄ-MARTÄKOVÄ: PARTIZÁN ÉJSZAKÁK Az átvirrasztott, végnélküli, borzalmas éjszakákra, mikor fegyvertől, árulástól hulltak a hősök, bátrak - feledés fátylát borítani hogy tudnánk? Nem lehet. A világ, amíg be nem érik, vérzik. Vére csepeg. Vonult a partizánsereg a rémes, zord hegyekben, hogy hazáját visszavegye: fasizmus, éhség vesszen! Hogy szétzúzza már bilincsét, hogyha kell, puszta kézzel. Fényszórók fénycsóvájától derengett mór az éjjel. NEGYVENÖTÖT ÍRTAK AKKOR... f ' V . 1 * _ (Z . K.-nak, a fiát kutató anyának) Az átvirrasztott éjszakákra, - toluolt szőrt az ég is - mikor a hősök sora ritkult, s együtt maradtak mégis, feledés fátylát borítani hogy tudnánk? Nem lehet. A világ, amíg be nem érik, vérzik. Vére csepeg. Villámaival a vihar, amint dúl, haragos szavokat ír a sötét égre ... A partizán-anya kereső útra indul és ajtót tár a sötétségbe. Hosszú a kálvária, állomása temérdek, az út rögös, s szívében hét seb kínja. A szél már a fák szirmait letépte. Lelkére nehezedik bánata, súlyos szikla. Ma mint tegnap - s már hosszú hetek óta -» sírtól sfrig hajtja valami őt: Kockás inget viselt szalagcsokorral és szegestalpú sportcipőt... Turičky ... Martin ... Szüntelenül keres, a jólismert arcot, nincs könnye, zokszava. Vezessetek el innen, jó emberek ... Sötétedik. Nem találok haza I ... És kora reggel megint útra kel, megkínzott hullák felett tart szemlét. Semmi. A föld szűkszavú, nem felel. Hallgat a hegy, bár tonú volt nemrég. Míg egyszer Végre választ kapott, megszűnt a gyötrő nyugtalanság! Likavkán elvonult előtte sok halott, és felismerte fiának arcát. Itt vagy, hős fiam? Ilyen végzet ért el!... Fásult szíve feléled, borzongva felzokog, A drága testhez roskad, melléje letérdel és feljajdul fájdalma: Hóhérok, gyilkosok... FÜGEDI ELEK FORDÍTÁSAI KRISTA BENDOVÄ: VIRRASZTÁS Leszáll a sötét éj a sötét hegyekre. A tűz körül ülnek halkan énekelve. Az énekük komoly, csendes, elmerengő, alig hallhatóan hordja szét a szellő, Hazagondolnak most, gyerekekre, asszonyokra, az öreganyóra, ki őket úgy várja. A tábortűz pattog, arcuk beragyogja. Kemény harc vár holnap a sok partizánra. Lehe, hogy meg kell halniok egy szálig, hogy vissza e helyre nem térnek már élve. De mielőtt ajkuk holt-némává válik, még büszkén sóhajtják: szlovák föld, teérted..* Az álommal félre! Nézz éber szemekkel! A tűz végsőt lobban. Már csak a füstje száll. Hajnalodik. Ködös, koraöszi reggel, Apa, férj és fiú a harcra készen áll ... Partizán-kezekben ott csillog a fegyver ... JÁN KOSTRA: A SÖTÉTBEN KÖLTÖ ÁLL Imát feledve nem tud visszaütni. Gubbaszt magában és az időt várja. A dac rugója csak a bosszút őrzi, s fölpattan majd egyszer ő is valahára. Elcsöndesüit most. Szent, azt mondják róla. Szükségében aluszik a féreg, tudja jól, hogy eltapostók volna, ha a szépséges vázák felé megy. A sötétben költő áll őrséget. 194? KIS KÁROLY FORDÍTÁSA JÁN PONlCAN: DÖNTJÜK A BÁLVÁNYT VOJTECH MIHALIK: ŐRSÉGEN Döntjük a bálványt, nincs benne lélek, munkánk az ima, munkánk az ének, kiknek az égben nincs pártfogója: vagyunk az újnak kenyere, sója. Vagyunk tudói már az erőknek, melyekkel jósok varázslást szőttek: borzadt lelkünk, hogy odatekintsen. De ördög sincsen, ha isten sincsen. A föld öle dús, látható, édes, cseppként ad tejet, nektárt és mézet Árnnyal az ég ezt rejteni vágynék. Miét keressük, ami csak árnyék? Világosságot és valóságot! Emberi fénybe a - másvilágot! Tévisten ellen gátat emeljünk, földhöz hajoljunk, embert szeressünk. ZALA JÓZSEF FORDÍTÁSA Köpenyemen hideg szél fütyül át, ingem alá is behatol. Fejem felett fagyos ég, némaság, derengő fény sok apró csillagtól. Lépteim a hóban mély nyomokat hagynak, a tar fák közt sötétség tanyáz. Kedve támad olykor egy-egy szélrohamnak seperni az udvart, megrázni a garázst. A kaszárnyaablakok régóta sötétek, társaim már mélyen alszanak bent. Alszanak és látnak egy boldog kort, szépet, amely álmukban is megjelent. Nagy a hideg. Szembe a tetőről havat szór az incselkedő szél, sak szórja! - Legalább - tapasztaltam többször -i éberebb leszek a raktár őrzésénél. Hadd csípjen homlokomba élesen bele, szívembe nem hatol be azért. A kuncsicei kohókig is ellátok vele, hol izzik ömlik a forró acél. Ezernyi kéz most az éjjeli műszakban szárnyakat kovácsol, hogy szárnyaljunk feljebb. S tisztán látom, bár sötét éjjel van: vörös fény viliódzik új kohóink felett. S bár a szél arcomnak vadul nekitámad, tudom, hogy előttünk egy boldog jövendő Őrző lépteimből történelem sarjad, mint az alkotó munkáskezektől. A nép gyújtotta meg a munka nagy napját, hogy éjjel is égjen, s pezsegjen az élet. S íme, lépkedek, a fagy már nem hat át, többé már nem éget... EGYKOR ITT FEGYVEREK ROPOGTAK... (E. Weiner felvétele)
