Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-04 / 155. szám, kedd
PILLANTÁS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKRA I. Választók és elektorok A május tizenötödikéi revolverlövések, a George Wallace elleni merénylet megzavarta az elnökválasztási kampány menetét. Mégis, mielőtt esélyekről, lehetőségekről és jóslatokról szó esnék az amerikai elnökválasztás világszerte sokoldalúan tárgyalt témakörében, magáról az előválasztási rendszerről is kell beszélni, hogy választ kapjunk arra az egyáltalán nem egyszerű kérdésre, hogy tulajdonképpen miként is választanak elnököt az Egyesült Államokban? November hetedikén az USA harmincnyolcadik elnökét kell majd megválasztania a szavazópolgároknak és az elektoroknak. A választások során általában az a jelölt győz, aki több szavazatot kap — és itt egyáltalán nem fölösleges az „általában“ szó, ugyanis az igazi döntés nem a szavazópolgárok, hanem az úgynevezett elektori kollégium kezében van. Az elektori kollégiumnak ötszáz- harmincnyolc tagja van és az egyes államok lakosságszámuk arányában küldenek tagokat a testületbe. 1968-ban például a legtöbb tagot Kalifornia küldte; dr* az akkori 45 kaliforniai elektor helyett az idén már 50 lesz, ugyanis ennek az államnak a lélekszáma növekszik a leggyorsabban. 1968-ban például a következőképpen alakult a választási eredmény: Richard Nixon, a republikánus jelölt 31 785 480 szavazatot kapott, Humphrey, a demokraták jelöltje 31 275 165 szavazatot és a most, az ellene elkövetett merénylet kapcsán az érdeklődés középpontjába került George Wallace „független“ jelölt 9 906 473 szavazatot kapott — az elektori kollégium azonban más arányokban szavazott, így: Nixon 301, Humphrey 191, Wallace 46 elektori szavazat. Az elektori szavazatok azonban egyáltalán nem az elektorok akaratától függenek: a választási rendszer egyik leglényegesebb eleme az, hogy ha e><y jelölt vagy egy párt valamelyik államban megkapja a szavazatok többségét (elegendő a szavazatok fele plusz egy szavazat!) már az övének tekintendő az adott állam összes elektori szavazata. Az előválasztások jellegzetesen amerikai intézménye Itmye- gében semmire sem kötelező, de milliókat felemésztő és propagandaelőnyöket nyújtó, több hónapon át tartó csata. A szokások és rendelkezések szövevényes előírásai szerint tizenhat—huszonnégy államban lehet úgynevezett primary, azaz előválasztás. Az idén huszonhárom államban kerül sor ilyen választási előcirkuszra és mint mindig, az idén is New Hampshire államban volt az első próbaválasztás. Itt a demokraták 48 százaléka Muskie szenátor, 38 százaléka McGovern szenátor elnökjelöltségére szavazott, a republikánus szavazat- arány: Nixon 69, McCloskey 20, Ashbrook 10 százalék. Nem sokkal később került sor a floridai előválasztásra, amely rendkívüli meglepetéssel szolgált, a demokratáknál George Wallace 41, Humphrey 19, Muskie pedig 9 százalékot kapott. A legutóbbi előválasztások egyike, Óhio államban a demokraták számára igen tanulságos volt. Itt a két viszonylag haladónak számító jelölt Humphrey és McGovern fej-fej mellett haladtak, a jobboldali Henry Jackson 9 százalékot kapott. Egy májusi előválasztáson, Indiaimban McGovern nem Indult és itt Humphreynak George Wallace alabamai kormányzóval kellett megmérkőznie. Itt is igen jelentős eredményt ért el Wallace: 42 százalékkal alig maradt el a 46 százalékot szerző Humphrey mögött. Azóta már McGovern a legesélyesebb demokrata induló. Az elnökjelölt-jelöltekből az úgynevezett pártkonvenciókon választják meg a demokrata, illetve a republikánus párt elnök- és alelnök jelöltjeit. Először a demokraták találkoznak: július 10—14. között lesz a párt tanácskozása, Miami Reach luxusvillái között az egyik elegáns szállóban. Több mint egy hónappal később, augusztus 21-én ülnek össze négynapos tanácskozásukra a Kalifornia állambeli San Diegoban Nixon elnök pártjának, a republikánusoknak küldöttei. A két nagy színtér, Miami Beach és San Dego szereplői a pártkonvenciókon részt vevő delegátusokat háromféleképpen választják, egy részüket a már említett előválasztásokon a szavazók választják meg, másik részéről az illető párt államonként megrendezett kongresszusai döntenek, végül pedig több államban a párt vezető bizottságai jelölik ki a konvenciódelegátusok személyét. Még mielőtt más kérdésekről egyáltalán szót ejtenénk, érdemes megemlíteni, hogy az elmúlt esztendőkben óriási mértékben növekedtek a választások költségei. Az 1964-es választások idején, amikor a republikánusok jelöltje Barry M. Goldwater szenátor volt, a párt jelölő hadjáratának költségei meghaladták a 20 millió dollárt, 1968-ban Hubert Humphrey demokrata jelölt költségei 24 millió dolláron felül voltak; a Demokrata Párt még mindig adós néhány hitelezőjének ... Az igazi választási kampány nem az előválasztások idején van; a pénz legnagyobb részét is akkor kezdik elkölteni majd a pártok pénztárosai, amikor a konvenciók eldöntötték, ki lesz a demokrata,, illetve republikánus elnökjelölt. Számokról beszéltünk eddig is és érdemes most még néhány számot idézni. Az idén november hetedikén a választás napján körülbelül 140 millió amerikai állampolgár lesz jogosult a szavazásra. Természetesen soha nem szavaz az Egyesült Államokban minden szavazásra jogosult, 1948-ban nem egészen negyvenkilenc millió, 1952-ben hatvanegy és fél millió, 1956- ban valamivel több, mint hatvankét millió, 1960-ban közel ha tvan kilenc millió, 1964-ben több mint hetven és fél millió és 1968-ban 73 212 065 választó járult az urnákhoz. A Newsweek egyik legutóbbi száma szerint körülbelül huszonötmillióra tehető a fiatal szavazók, azoknak a 18—21 év közötti állampolgároknak a száma, akik az alkotmánymódosítás szerint most először szavazhatnak elnökválasztáson. A Newsweek a számok után a következő meglepően érdekes mondatot közli: „A szavazók 90 százaléka fehérbőrű, legtöbbjük a középosztályhoz tartozik.“ Ezt a mondatot ki kell egészíteni a Bureau of the Zensus, azaz a népszámlálási hivatal 1968 júliusi adatával, amely szerint az Egyesült Államoknak akkor 199 017 000 lakosából 22 354 000 volt feketebőrű... GÁRDOS MIKLÓS A jogtudatfejlesztés feladatai A szocialista társadalomban a közérdek és egyéni érdek iránya rendszerint azonos, a kettő között soha nem keletkezhetnek feloldhatatlan ellentétek, tehát a társadalom, a közösség érdekeinek a védelme magában foglalja az egyes állampolgár személyének és jogainak hatékony oltalmazását is. Ezt szolgálják törvényeink, amelyek védik az ország állami, társadalmi és gazdasági rendjét, az állampolgárok személyét és jogait, de a védelemmel szinte egyenrangú funkciójuk a nevelés is. Ugyanis a társadalom védelme és a társadalom tagjainak a nevelése tulajdonképpen a cél és- eszköz viszonyában van egymással. A törvény azáltal védi a társadalmat, hogy annak tagjait a szocialista társadalmi együttélés szabályainak a megtartására, a törvények tiszteletben tartására, vagyis az állam- polgári fegyelemre neveli. Ezzel összefüggésben kell hangsúlyozni a nemzeti bizottságok — mint alapfokú közigazgatási-néphatalmi szervek — jogalkalmazó tevékenységének a jelentőségét, valamint a társadalom jogtudatfejlesztésének fontosságát. B’okozott mértékben idősze- rüsíti ezeket a feladatokat az a tagadhatatlan tény, hogy állandóan nő a szabálysértések, vétségek, kihágások száma, de a nemzeti bizottságok nem minden esetben alkalmazzák a rendelkezésükre álló, hatáskörüket megillető jogi szankciókat. Bizonyos mértékű liberális tolerancia érvényesül ezen a területen és ez ellen éppen az újonnan megválasztott képviselőknek kell harcolniuk. Ugyanis „a regresszió ilyen esetekben nevelő-megelőző hatású, figyelmezteti a jogszabálysértő állampolgárt és visszariasztja a további — immár közvádas cselekmények — elkövetésétől. Természetesen a képviselők ezt a feladatot csak akkor teljesíthetik, ha saját maguk is rendelkeznek egy bizonyos mennyiségű „jogismereti minimummal“, tehát az illetékes szervek nem feledkezhetnek meg az ilyen irányú oktatásról, jogismereti alapképzésről sem. A másik feladat az állampolgárok jogi tudatának fejlesztése. Jogalkotó, jogkibocsátó és felső fokú jogértelmező rendszerünk szinte tökéletesnek mondható, viszont az állampolgárok jogtudata nagyon alacsony színvonalú. Magánjellegű beszélgetések alkalmával állapítottam meg, hogy nagyon sokan még az olyan alapvető fogalmakat sem ismerik, mint magánlaksértés, birtokháborítás, becsületsértés, nem tudják milyen cselekedet minősíthető közbotrányokozásnak, a köztulajdon megrongálásának stb. Mivel nem tudják, hogy egyik vagy másik cselekedet szabálysértés, vétség, kihágás, vagy bűntett, könnyebben hajlamosak ilyen tettek elkövetésére. Ugyancsak a nemzeti bizottságok képviselőire vár az a munka, hogy a törvényeket és a rendeleteket necsak ismertessék, hanem meg is magyarázzák választóiknak. Ez már csak azért is szükséges, mert a jogi szaknyelv igen gyakran bonyolult, a törvények, rendeletek szövege számos, a tömegek előtt ismeretlen fogalmakat zsúfol. Ezeket kell lebontani, közérthetővé tenni, természetesen erősen hangsúlyozva a taxációt, a cselekmény várható büntetését is. A cselekvési szabadság elsősorban a mérlegelés, a döntés szabadságát jelenti: az egyénnek joga van elutasítani a rosszat és azt választani, ami jó, ami helyes. Amíg azonban ez a tétel nem általános és következetesen érvényesülő gyakorlat, addig szükség van az elriasztásra, a rossz pönalizálására is — tehát a törvényre. De a törvény tisztelete feltételezi a törvény ismeretét is! PÉTERFI GYULA — Tegyétek már el azt vacak koltot. — Kloss hangjában nem volt félelem, csak düh. — Ostobák vagytok, átkozott ostobák. Ez a ti tiszti összeesküvéstek gyermekes játék, cukorka a Gest apó számára... Ogy viselkedtek, mint a pojácák ... Azt gondolod, Schultz, hogy nem biztosítottam magamat! Abban az esetben, ha meghalok, a Kirsthovenhez írt levél megfelelő kézbe kerül — vágta ki az aduját. Kénytelen volt. Hogy egy kicsit blöffölt hozzá ... — Te tudod! — kiáltott Schultz. — Tudom... és még többet is. Meg akarlak menteni benneteket, hülyék, most az eqy szer még... T eqy étek már el azt a pisztolyt.. .1 Schultz a pisztolytartóba dugta fegyverét. Stolp egy pillanatnyi töprengés után ugyanezt cselekedte. — Szeretnélek, Hans, mint szövetségest tisztelni — mondta. — Ahogy akarod — vont vállat Kloss. Majd később fogja ezt az ügyet ki- •bogozni és véqiq játszani. Most más érdekelte: hány órakor szökött meq Inqrid, és mennyi idejük van méq? Az Albertstrassei ház lépcsőjén qyor- san felsurrant. Ügy gondolta, hogy Ingrid kétféleképpen cselekedhetett: vagy hazatér és felhívja Müllert vagy Boldt villájából egyenesen a Gestapóra megy és Müllerrel jön ide a csomagjaiért. Ilyen későn eljutni a központba az legalább eqy óra. Az állomáson reggel két órakor kell lennie, hogy a Párizsból érkező összekötőt a Gestapo kezére adja. A vonat Stockholmba két órával később indul. Tehát feltételezheti, hogy ezt a két órát az állomáson tölti. Az órára tekintett: egy óra múlt öt perccel. Ha Ingrid el akarja vinni a holmiját, akkor legkésőbb húsz perc múlva érte kell jönnie. De váratlanul egy ötlet jutott eszébe: és ha kockáztatna? A lakásajtó kulcsra volt zárva. Kloss sokáiq hallqatózott, bent teljes csend volt, aztán elővette naqyszerű zsebkését. A zár uqyanolyan könnyen enqe- dett, mint korábban. A lakásban semmi változás nem történt; ugyanaz a ren- detlenséq uralkodott. Kloss a telefonhoz lépett és feltárcsázta Müller számát. Biztos volt benne, hoqy Müllert a Gestapón találja. Várja a jelentést, mozqócsoportja most kutatja át Pots- damot. Kattanás , Müller méq a telefonba is üvöltött. Kloss elváltoztatott han- qon azt mondta a kagylóba: — Kiéld kisasszony a lakásán van! — Ki beszél? — kérdezte Müller. Kloss letette a telefonkagylót. A Gestapo főnöknek legkésőbb tizenkét perc múlva itt kell lennie. Kloss kinyitotta fekete táskáját és a plasztik „játékot" egy óra harmincöt percre beállította. Az alacsony asztalon egy naqy vázát látott Nagyszerű hely a robbanóanyaq számára. Ebből a szobából senki nem jut ki élve! Amikor már minden kész volt, elindult az ajtó felé. de abban a pillanat ban megcsikordult a zár. Alig maradt annyi ideje, hogy a balkonajtót eltakaró színes függöny mögé rejtőzzön. Ingrid Kiéld lépett be. Kloss a függöny nyílásán át látta őt. Órájára nézett: tizenöt perc maradt az életéből. Es neki? Csak most gondolt saját magára. Hiszen ő sem tudja elhagyni a szobát... Arra gondolt, hogy Ingrid odamegy a telefonhoz, de ehelyett leült a székre. Kiéld kisasszony sírt. Kloss megsajnálta; megmagyarázhatatlanul feleslegesen. Ismét az órájára nézett: tizennégy perc múlva felrobban a „játék”. Lelövi ezt a lányt és kimegy a lakásból, mielőtt Müller megérkezne. Kibiztosította fegyverét. Késő! A lépcsőházból hangokat, lépéseket hallott. Ingrid nem zárta kulcsra az ajtói. A szobában Müller jelent meg. — Végre! — kiáltotta. — Mi történt itt? Hol volt? Ki telefonált hozzám néhány perccel előbb? — Leült a székre, háttal a balkonajtónak. — Méq van eqy kevés időnk. Válaszoljon. — Nincs mit mondanom — mondta nyuqodtan Ingrid. — Hogyhogy? Nem értem. Nem ismerek Önre. — Hagyjon békén! — Mit jelent ez? Hamarosan indulunk az állomásra. Magammal kell vinnem. Fritznek megparancsoltam, hogy vegyen három szál szegfűt. Ma óvatosabbak leszünk. — Rám ne számítson — szólt ugyanolyan nyugodtan Ingrid, mint az előbb. — Sehova sem megyek és önnek senkit sem adok ki. Befejeztem. — Mit mondott? — üvöltött Müller. Felugrott. — Azt mondtam, hogy többé nem dolgozom önnel együtt. Ön gyilkolta meg Heinit. Még tíz perc! A lépcsőházban gesta- pösok vannak, a folyosón Schabe áll. Csak egy lehetőség maradt: a balkonon át kijutni. De ezt csak az utolsó pillanatban teheti meq, harminc másodperccel a robbanás előtt. Ss ö lány?! Gyűlöletből lett áruló — qondolta Kloss. — Az öreg porosz megmondta neki... — Ezért megfizet! — hallotta Ingrid hangját. Müller a vázára tette kezét. — Gondolja, hogy olyan könnyű velünk szakítani? — Mindegy! — Nincs képzelőtehetsége. Nem tudja mi vár magára. — Müllernek minden erejét össze kellett szedni, hogy megpróbálja szelíd hangon megnyugtatni. — Nyugodjon meg, kisasszony. Három percet adok önnek. Öltözzön át és megyünk az állomásra ... Kiment a szobából és kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót. Kloss hallotta, hogy Müller Schabeval beszél. Még öt perc! Széthúzta a függönyt és pisztoly- lyal a kezében megállt Ingrid előtt. Ingrid nem kiáltott fel. Ez a lány tudott uralkodni magán. — Halkan — súgta Kloss és kinyitotta a balkonajtót. — Megszökünk. — Ön ... — Igen. Egyike vagyok azoknak, akiket elárultál. Gyorsan! — Nem. — Három perc múlva elpusztulsz. A robbanószerkezet ... Müller léptei. Kloss a balkonra ug- rótt. Amikor Müller belépett a szobába, látta, amint Ingrid bezárja a bab konajtót. — Kellett egy kis friss levegő — mondta. — Még nem öltözött át?! — kiáltott Müller. Mellette Schabe állt. Leült az asztalhoz. — Méq nem öltöztem át — jelentette ki Ingrid, — és úgy gondolom, hogy arra már nem is lesz időm. —• Még egyszer az órájára pillantott. Kloss a szomszédos lakás balkonjára ugrott át. A balkonajtó nyitva volt. Nagyon halkan, lábujjheqyen bement egy hálószobába, egy férfi hortyoqott az ágyon. Kloss kiment az előszobába és kinyitotta a bejárati ajtót... Az óra mutatója pontosan egy óra harmincöt percet mutatott, amikor az Albertstrasséra kijutott. A hatalmas robbanás megrázta a levegőt. Egy pillanattal később szirénázva száguldottak a Gestapo autók. Kloss lassította lépteit . .. Lassan ment a csendes utcán. Már sehova sem sietett. (Folytatjuk) 1972. VII. 4. 4 I Andrzej Z b y c h:
