Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-30 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó
A NEMZETISÉGI iskola hatékony ESZKÖZEAKOMMUNISTA NEVELÉSNEK A műveltség megszerzéséhez az állam minden lakosának — demokráciánk lényegének értelmében — joga van. Ez a műveltség azonban csak akkor lehet igazán értékes, ha lehetővé teszi a közösségi életbe való beilleszkedést és a közösség céljainak vállalását. Ez azt is jelenti, hogy a gazdasági és társadalmi életünk tervszerű megszervezésével fellépő új célok a nemzetiségi iskolákra ugyanolyan feladatot hárítanak, mint a cseh vagy a szlovák nyelvű iskolákra. S ha ez így van, az iskolai oktató-nevelő munkában országszerte biztosítani kell a lehető legnagyobb tartalmi és formai egységet. Ezért a magyar tannyelvű iskolákban — kivéve a magyar, a szlovák, az orosz nyelvet, az irodalmat, a történelmet és a zenei nevelést — ugyanazon tantervek szerint tanítunk, ugyanazokból a magyarra fordított tankönyvekből, tehát lényegében ugyanazokkal az ismeretekkel vértezzük fel a tanulókat, mint az ország többi — a cseh és a szlovák, az ukrán és a lengyel tanítási nyelvű — iskolája. E mellett természetesen anyanyelvűkkel is megismerkednek a magyar tanítási nyelvű iskolák tanulói, s a legtöbb iskolában — ha valóban jó a nemzetiségi iskola és lelki- ismeretesek pedagógusaik — tanulóink szlovák nyelvből is alapos ismereteket szereznek. Ez a legbiztosabb záloga, hogy hazánk minden tanulója — szocialista társadalmi rendszerünk demokratizmusának megfelelően — egyenlő értékű tudást szerezzen. Tehát a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolákban a tanulók olyan ismeretekre és készségekre, szokásokra és erkölcsi magatartásra tehetnek szert, mely bizonyos érvényesülést, boldog életet biztosít számukra. Sokan kérdezték már tőlem: ml a különbség a régi és az új iskola között? Nehéz válaszolni ilyen „köny- nyű“ kérdésre. A válasz tömören azonban — úgy vélem — csak így szólhatna: a régi iskola általában száraz ismerethalmazt nyújtott, míg az új iskola a gyermeki gondolkodás hajlékonyságát fejleszti, érdeklődést felkeltő, lebilincselően érdekes oktatóinevelői tevékenységgel. (Persz§, ezen az sem változtat, hogy régen is voltak „új“, s ma is akadnak „régi“ iskolák.) Ez pedig nemcsak új tanítási módszereket, hanem a tanítás tartalmi és formai elemeinek lényeges megváltoztatását is megkövetelt. Nem csupán arról van szó, hogy egyes tantárgyakat megszabadítsunk az elavult elemektől és összhangba hozzuk a korszerű követelményekkel; ez szükség- szerű folyamat — melynek nyomon kell követnie az emberi tudás fejlődését. Korunk jelentősen meggyorsult tudományos és társadalmi változásai az iskolaügy minőségi változását is megkövetelik. Az iskola ma már nem nyújthat lezárt ismereteket, hiszen az ember semmilyen iskola elvégzésével nem szűnik meg tanulni, új ismereteket szerezni. Éppen ezért a modern kor hatalmas és egyre növekvő tudásmennyisége mellett az iskolai oktatásnak és nevelésnek ma még inkább mint a múltban, nagymértékben a gondolkodó képesség fejlesztése, a tudomány, a gyakorlat és a mii vészét világában való tájékozódás eszközeinek az ismertetésére kell törekednie. Hogyan tükröződött mindez az 1972- es érettségi vizsgákon? Ahol a tanító megértette e gondolatok lényegét, ott pl. az irodalmi ismeretek vizsgáin nem csupán az életrajzi adatokat, a művek felsorolását, esetleg rövid tartalmat „mondtak fel“ a tanulók; ezeket az adatokat ugyanis az élet gond- jei csakhamar úgyis kiszorítják a tanulók fejéből. Ott, ahol a pedagógusok az irodalmi művek értését-szere- tetét, a „benedekmarcell“ értelemben vett „olvasás művészetét“ kérték számon az érettségizőtől, ott a tanuló megértette: az Irodalom művészet, művészi varázsával, élményi erejével mozgatja meg értelmünket, telíti érzelmeinket, és lendíti cselekvésre akaratunkat. Hallottunk olyan feleletet irodalomból, melyből éreztük: a pedagógus célja, hogy tanítványaiból műértő és műélvező olvasót neveljen, az irodalmi művek olvasását, az irodalmat megszerettesse. Az ilyen irodalomtanár tekintet nélkül arra, hogy a 6. vagy a 12. osztályban tanított, arra törekedett, fejlessze a tanulók világnézeti és művészi ítélőképességét, mely lehetővé teszi az olvasásra érdemes művek megválasztását akkor is, amikor már az iskola irányítóként nem állhat mögöttük. Az ilyen pedagógus a tanítási órákon olyan élményt biztosított, melynek hatására a növendékek egész életükön át igénylik majd az értékes művek olvasását. Mert értékesebb az egész életre szóló irodalomszeretet, az irodalmi művek értését megkönnyítő aranykulcsot adni a tanulóifjúság kezébe, mint holmi száraz adathalmazt. Ezeken a vizsgákon irodalmi műveket elemeztek, az egyes művek szereplőit jellemezték és a figurák „önmozgásáról“ beszéltek. De hasonlók a problémák a történelem, a szlovák, a matematika és más tantárgyak tanításában is. A nehéz az, hogy sokszor a tanítónak kell megállapítania: milyen konkrét anyagnak van döntő szerepe az adott tárgyra vonatkozó ismeretek, készségek elsajátításában. Melyek azok az ismeretek, amelyeket még a tantárgy lelkiismeretes tanulása esetén is elfelejt a tanulók többsége és mit nyújt az elfelejtett anyag tanulása, az adott tárgy, a gyermek általános értelmi fejlődéséhez. Mert mindnyájunk előtt világos: az olyan részismeret, amelyet a tanuló az iskolában kap és gyakran szinte teljesen kihull a fejéből, még nem „fölösleges tananyag“. Ha azonban ezen ismeretek elsajátítása semmiféle szerepet nem játszik a gyermek értelmi képességeinek fejlesztésében, nyilvánvaló , hogy az ilyenfajta ismeretek tanítása teljesen fölösleges. Az elmúlt évek egyik jelentős eredménye, hogy a tanítók széles tömegei tudatosították ezt a követelményt. Igaz ugyan, hogy ezen a téren még csak az empíriánál tartunk és a cél megvalósítása érdekében még sok a tennivalónk. De felismerni a fejlődés szabta utat — már ez is jelentős lépés előre. S hogy milyen jelentős lépés, bizonyságul hadd idézzük éppen a komárnói (komáromi) iskola eredményeit. Ebben az iskolában a pedagógusok elhatározták: mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a diákok tanulásának ösztönzője ne a külső kényszer legyen, hanem a belső, pszichikai motívumok játsszanak ebben egyre nagyobb szerepet, melyek felkeltik érdeklődésüket és ezzel a tanulást intenzívebbé teszik. Céljuk, hogy a tanulás a tanulók belső szükségletéből, érdeklődéséből. a tudás kiegészítésének vágyából, kötelességtudásból fakadjon és ne a fenyegető körülmények — a rossz érdemjegy, a blikás — nyomasztó hatásából. S az eredmény: az iskola szinte valamennyi tanítványa javított évvégi bizonyítványán. Persze, az ilyen eredményes iskolai tevékenység egyik alapfeltétele a szülői ház és az iskola jó kapcsolata. Iskoláink többsége az elmúlt tanévben jelentős eredményeket ért el. Ismét a komárnói (komáromi) példát idézzük: a rendszeres szülői értekezleteken a sok egyéb nevelési probléma megvitatása mellett a tanítói kar mindent elkövetett, hogy a szülők megismerjék az iskola munkáját. Követésre méltó p^lda: az egyik tanuló egy alkalommal a szülői munkaszövetség gyűlésén Krista Bendová versét szavalta szlovákul és rögtön elmondta a költemény tartalmát magyarul is. A szülök bizalma a magyar tanítási nyelvű iskolák munkája iránt erősödött, mert látták, hogy a tanítók az életre nevelnek, alapos általános ismeretek mellett biztos szlovák nyelvtudást nyújtanak gyermekeiknek. Egy másik osztályban viszont a tanulók szlovák nyelvi ismeretei gyengék voltak. A szülői munkaközösség — az osztályfőnök kezdeményezésére — elhatározta, hogy a nyári szünetben a tanulókat két-három hétre Észak-Szlovákiába küldi „szlovák szóra“. Biztos, hogy az eredmény nem marad el, mert a gyermekek érdeklődése, tudásvágya — s ez minden tudás alapja — hatványo- zódik majd. Az iskola és a család kapcsolatát igen sok iskolában ma már helyesen értelmezik. Podunajské Biskupicén (Pozsonypüspöki) például néhány évvel ezelőtt 400 szülő jelenlétében a kultúrházban mutatták be, hogyan tanítják a gyermekeket írni, olvasni, milyen laboratóriumi munkát végeznek a kémia politechnizációja keretében a 8. osztályos tanulók, illetve a 7. osztályban mennyire tudnak szlovákul a gyermekek. A tanteremmé varázsolt színpadot* végzett „produkciót“ óriási érdeklődéssel, néma csendben figyelték a szülők. Egy másik iskolában bemutatták, hogy az első osztályban a szép kiállítású képes nyelvkönyvből milyen lelkesedéssel tanulnak a -gyermekek szlovákul. Általában: az elmúlt iskolai évben a pedagógusok első ízben avatták be a szülőket a nemzetiségi iskolák szakmai gondjaiba. Sok szó hangzott el az anyanyelvi tanítás fogalom-alkotó, a kétnyelvűséget is elbíró, logikus gondolkodást fejlesztő szerepéről, meg a szlovák nyelv tanításáról is. Például arról, hogy az első osztálytól intenzíven tanított szlovák nyelvet tanulóink túlnyomó többsége elsajátítja, hiszen már a hetedik osztálytól két nyelven tanítják a szakterminológiát és az anyanyelven alaposan megértett tananyag szlovák nyelvű rekapitulációját is megkövetelik pedagógusaink. A bizalmatlanság, hogy a „magyar iskolák nem nyújtanak szlovák nyelvből biztos ismereteket“ — ma már általában nem helytálló. A szülői munka- közösségek fórumán első alkalommal esett szó a matematika tanítása-tanu- lása jelentőségéről is, arról, hogy a természettudományok „anyanyelvének“ elsajátítása a magyar Ifjúság számára is megnyitja a kapukat a nagy lehetőséget jelentő műszaki pályák felé. A matematikának és az anya,nyelvnek hovatovább eszközjellege lesz az oktató-nevelő munkában; éppen ezért ezen a téren kell majd a jövőben lényegesen többet tennünk, mert ez a kulcsa a fizika értésének és az ismeretek életben való felhasználásának, valamint a helyesen és értelmesen szlovákul szólni tudásnak is. S jó, ha minderről a szülők is tudnak. Ezért üdvözöltük oly örömmel a pedagógiai propagandának ezeket az új formáit... Nem célunk „rózsaszínűbb“ képet festeni a valóságnál — hiszen sok, nagyon sok a megoldatlan kérdés, sok még a gond —, csak a pedagógusi és a szülői munkaközösségek tevékenysége egy részének a bemutatásával érzékeltetni akartuk: a nemzetiségi iskola hatékony eszköze a kommunista nevelésnek, s ezzel párhuzamosan eszköze a nemzetiség öneszmélésének és önmegfogalmazásának is. A helyes korszerű fogalmak, kategóriák és elvek közvetítésével az „állandó“ és a „változó“ nemzetiségi reáliákat is a nemzetiségi iskola tudatosíthatja a nemzetiségi' if júsággal a legjobban. A gyermek vagy az ifjú számára a tanulás ebben az iskolában a legtermészetesebb, mert a közeliről halad a távolabbi, a könnyebbről a nehezebb felé, mert Itt a feladat megoldása számára nem „egyenlet két Ismeretlennel“. Előre mutató tendenciákról szerettünk volna szólni, arról például, hogy az elmúlt iskolai évben hatalmasat nőtt a továbbtanulás iránti igény s ez akkor is pozitívum, ha a társadalom még nem mindig tudja kellően irányítani és ennek eredményeként „közmegelégedésre“ kielégíteni főleg a „divatos szakmák“ iránti igényt. Biztatóan előre mutató tendencia tapasztalható az iskola és a család kapcsolatának elmélyülésében is, melynek értékmérője nem valami formális és elvont szempont, nem is a szülői munkaközösség gyűlésén elhangzott hangzatos szónoklat, hanem a szülőknek a tanítók munkája iránti bizalma. S ennek forrása az az igen konkrétan felmérhető tény, hogy a nemzetiségi iskola növendékei hogyan állják meg a helyüket a VI. osztályban, illetve a középiskolákban és a főiskolákon, hogyan állják meg helyüket a munkahelyen, az életben. Ez a legszilárdabb alapja az Iskola és a család jó kapcsolatának. Erről beszélni a jövőben, ezeket a kérdéseket vizsgálni pedagógiai hozzáértéssel még elmélyültebben legyen majd a jövő évek feladata, mert ez a kulcsa az élet és az iskola még szorosabb kapcsolata megteremtésének, s minden iskola, tehát a nemzetiségi iskolák jövojenek is. MÖZSI FERENC G. SKOUMALOVA felvétele
