Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-02 / 26. szám, Vasárnapi Új Szó
nakjára. Méghozzá erőset, így hát Saskin jól előttem járt. Én a sarkában, de nem értem utol. Motoroztam Saskin nyomában egy kis deszkastég felé. Körös-körül magasan benőtte a rózsaszínű virágú erdei beréce, ezért nem tűnt föl azelőtt: A stég mögött, a meredek homokos parton sűrű erdő, tie nem lehetett látni semmiféle faházat. Fölkapaszkodtam Saskin mögött a meredeken, csak akkor tűnt elő a bozóttal körülnőtt, bokrok takarta épület. Be volt szögezve; nyitott tornácán a korlátról bolyhos törülköző lógott le. — Ogy látszik, még nem jött meg a mi muzsikusunk — szólt Saskin. — Magával hozza a hangszerét is. A faház, mondhatni, kacsalábon forgó vár, nézze csak az ajtaját, milyen széles. Azért, hogy be lehessen vinni a hangszert. Saskin megtapogatta a törülközőt. — Ősszel felejthették itt. Ni, hogy kifakult a színe az esőtől, meg a naptól. Igazán nem tudta, hogy muzsikus lakik itt mifelénk? Jólelkü egy ember! De nem szereti, ha zavarják zongorázás közben. A mi falunk itt van, az erdőn túl. Nincs több oda öt kilométernél. A falunkbeliek értelmes, tisztességtudó népek, szeretik is a muzsikát. Elkerülik a házat, de ha eljönnek muzsikát hallgatni, a cserjésben rejtőznek el, vagy a folyóról hallgatják. Előfordul, hogy amikor befejezték munkájukat a kolhozban, otthon várják ki az estét, aztán idelopakodnak, mert kedvük kerekedik muzsikát hallgatni. Megmondom önnek kereken: én sehogy sem értettem. Mi lehet ebben a muzsikálásban? Hát a harmonika, azt persze megszokta az ember. De a zongora?! Soha életemben nem hallgattam. Csak a rádióból, ámbár a miénk serceg. És tessék, mindenki tisztelettel emlegeti a zongorát. Következésképp kel! benne valaminek lenni! Ok nélkül az emberek nem volnának úgy oda a muzsikáért, mint a mi fiataljaink. És hol tartunk már? Mindennap leskelödnek, kiváltképp a lányok: mikor kezd Richter játszani. Aztán meg, képzelje csak, arról vitatkoznak egymás közt, mit zongorázott. Egyikük mondja, hogy ezt; másikuk meg, hogy azt. Most pedig tessék meghallgatni, miként jutottam odáig, hogy én is értsem ezt a muzsikát. Puszta véletlen szerencse volt. Egy éjszaka evezek a folyón, a varsákat ellenőriztem. Június volt, épp mint most, elégé világos éjszaka, s a hajnalcsillag sehogyan sem akart kialudni, egyre csak pillogott szelíden a látóhatár fölött. A kanyaron túl, a meredek parton föltűnt az erdő, ez itt ni. Sűrű, sok benno a hársfa, az ilyen a legritkább fajtája az erdőknek. Belepte a félhomály, a harmat, a csönd. Én persze elengedtem •az evezőt, s rágyújtottam. A csónak csurgott lefelé a vízen. Hiszi, nem hiszi, egyszer csak összerezzentem, szinte elállt bennem a verő! Zongoraszó. Az erdőből, a homályból, a csöndből hirtelen mintha száz meg száz csengettyű szólalt volna meg. Amolyan könnyű futamokban, tetszik tudni. Aztán szétrepült a fák között, akár a galambsereg a zivatarfelhőben. És oly hangos dalra gyújtott az erdő, mint egy ember, aki messzi tájról érkezett, és így akarja tudtul adni valakinek, asszonynak tán vagy szép lánynak, hogy közeledik hazafelé. Érthető, hogy annyi gondolatom támadt, és úgy éreztem, az egész erdő, meg az Oka vize, le, a fenékig, az ég, a lombok: minden énekel. Szíven markolt a muzsika, és vitt-vi11, nem is tudom, hova. Röstellem bevallani, ön az első, akinek megmondom: sírva fakadtam, és végiggondoltam az egész életemet, hogy: volt benne rossz is, meg jó is. A könnyektől mintha könnyebb lett volna a szívem. Éreztem, hogy van szívem: a mellemben dobog. Azóta, ha megérkezik a muzsikus, szinte mindennap idesompolygok és várok. Hát így vagyunk! És elfog a vágy, hogy legalább egyszer Moszkvába utazhassak, hadd hallgassam meg az ottani muzsikát is. Akik megfordultak Moszkvában, beszélik, hogy itt csak egyetlen hangszer van, de ott egész zenekar, tíz hangszerrel, meg hússzal is. Az ember lelke el sem bírja azt a muzsikát. Saskin elhallgatott, zavartan megtörölte homlokát, majd fölnézett az égre. Mintha odébb húzódna. Én, kérem, megyek is. Hát ön miként szándékozik? — Én maradok ... Saskin elmotorozott. Lementem a partra, hogy megnézzem, merre vonul a zivatar. Úgy látszott, egyenesen neki az erdőnek, Richter háza fölé. Saskin eltűnt a kanyarban. Ki kellett böjtölni a zivatart. Visz- szamentem a házhoz, leültem a tornác padlójára, hátam nekivetettem a be- szögelt ajtónak. Fölkészültem rá, hogy ott maradok, hadd lássam szemtől szembe a zivatart, arra gondoltam, így a legjobb. Ha Saskin itt maradt volna, okvetlenül tovább beszélgetünk, s egyáltalán semmit sem láthatnék. Pedig végig akartam követni a zivatart kitörésétől elvonulásáig, nehogy elszalasszam egyetlen mozzanatát is. És a zivatar, ahogy a gyerkőcök mondják, farkasszemet nézett velem, teljes pompájában és szépségében. Sötét lett. Közel a földhöz riadt rikoltozással röpültek az ijedt madarak az erdő sűrűjébe. Hirtelen villám hasította végig az eget, ekkor megpillantottam az Oka fölött azt a füstölgő, gomolygó felhőcsapatot, amely mindig ott hömpölyög lassan a fergeteges zivatarok előtt. Megint sötét lett, méghozzá oly sűrű, hogy lebarnult kezemen a körmök fehéren csillogtak, akárcsak éjszaka. Az égbolt a világűr metsző hidegét árasztotta. Távolról, majd mindjobban közeledve, mintha útjában mindent eldöntött volna maga előtt, lassan és súlyosan dörögni kezdeit. Ereje megrázta a földet. Sötét árnyként felhők forgataga ereszkedett alá a földig. És hirtelen csoda született: napsugár tört át a felhőn, ferdén hullott az erdőre, fényében látszott, hogyan szakad le ugyancsak rézsútos pászmákban, bőven, a villámok ostromolta zápor. Esett, vígan ömölött, az esőéseppek ritmust kopogtak a lombokon s a virágokon; egyre jobban zuhogott, mintha azon igyekeznék, hogy minduntalan túltegyen önmagán. Boldogságában csillogott és párállott .az erdő. Miután elvonult a zivatar, kimertem csónakomból a vizet és hazamotoroztam. Esteledett, s az esőt követő nedves hűvösségben egyszerre csak meg- éreztem, hogyan árad a folyó mentén a virágzó hársak mámorltó, csodálatos illata. Mintha valahol a közelben száz meg száz kilométeren át hársfaiigeiek, hársfaerdők virágoznának. Ebben az illatban az éjszaka fris- sesége érzett, üde leánykezek jó szaga, valami szűzies tisztaság és gyöngédség. Ekkor megértettem, ahogy Saskin is megértette a zenét, milyen drága nekünk ez a föld, s milyen szegényes is a nyelvünk, hogy gyönyörűségét szavakba foglalja. DALOS LÁSZLÓ fordítása »ßv ■ ajtói' nomály lebegett. Az eget kékesszürke, ködös pára fedte oly sűrűn, hogy rajta keresztül nem is lehetett látni a gomolygó sötét viharfellegeket, a tepett szélű, sárga sörényű jellegzetes felhőcsapatokat, amelyek szinte a földet súrolták. Emiatt aztán a part alatt, a „kőnél“ horgonyzó tapasztalt halászok nemigen bízták magukat a szemükre, füleltek inkább. Egy öreg bójaőr, furcsa csúfnevén „Ellopták-a-bójákat“, mondogatta is mindig, hogy a hallásunk megbízhatóbb a látásunknál. Az öreg már nyugdíjba készült. Panaszkodott, hogy gyönge a szeme. „Ogy lehet — mondotta —, a napsütötte víz fodrozódásától. Egész nap nézzük a folyót, mert ez a kötelességünk, de a szemünk: nem kincstári tárgy. Lám csak, már fekete pontok szökdösnek benne“ Említettem a bójaőr gyúnynevét, de igazándiból Zahar Saskinnak hívták. Nyilván tisztázni illenék, hogyan tett szert a ragadványnévre. Tíz évvel ezelőtt esett meg Zahar Saskinnal a szégyen. Fia lakodalmán leitta magát, mint mondani szokás, a sárga földig, és ilyen állapotban ment ki napnyugtakor, hogy meggyújtsa a bóják jelzőlámpásait. Mindössze hét volt belőlük Saskin szakaszán: három fehér, négy vörös. Az órházban még sze senki sem gondolt: miféle tolvajnak van szüksége bójára. Végül is rendbe jött minden. Ott voltak a bóják a helyükön. Saskin részeg fővel egyszerűen nem vette észre őket. Alkonyaikor az árnyék kifelé osztja a folyót, s előfordul, hogy egyáltalán nem lehet észrevenni a bóját, úgy az árnyékba rejtőzik. Azóta panaszkodik Saskin a 4ársai előtt meggyöngült szemére, persze óvatosan teszi, nehogy felettesei fülébe jusson. A füzesnél horgonyoztam, amikor hirtelen mellettem terem Saskin. — Jön a zivatar — kiáltja —, szélle] jön! Kössön ki az erdős parton, amott a fok mögött. Van egy faház az erdőben, magam is odatartok fedél alá. — Kié az a ház? — kérdem. Eddig még nem tudtam létezéséről. — Szvjatoszlav Richteré, a muzsikusé. Tán bizony nem ismeri? Moszkvai muzsikus. A felesége énekesnő. De a családi nevére nem fordul rá a nyelvem, nehéz kiejteni. Erről nem tudtam, sőt, fel sem tételeztem, hogy híres zongoraművészünk ilyen isten háta mögötti, lakatlan helyen ütött tanyát. Fölszedtem a vasmacskát, és megindultam Saskin után. Elfelejtettem megemlíteni, hogy néhány esztendeje minden bójaőr kincstári motort kapott a csóA zt tartják, nincs nagyobb dicsérete a függő csónakmotornak, mintha elmondhatjuk róla: jár, akár a motolUi. Nem tudom, miként van másutt, de minálunk, az Oka felső szakaszán ez a kedvelt kifejezés járja mindenfajta víziemberek: bójaőrök, halászok, vadászok, révészek között. Egyébként is kevés a szavuk a dicséretre. Bezzeg, ha ócsároljuk a motort, akad rengeteg: spirituszmasina, vekkeróra-, füstfúvó, konzervdoboz, végül a legsértőbb: a görény. Az én motorom egyelőre járt, mint a motolla s csak ritkán szeszélyeske- dett. Még arra is kedvem támadt, hogy elpöfögjek vele a folyón lefelé, hazulról jő messzire. Ritka motoros vállalta ezt a kockázatot. Senkinek sem volt kedve hozzá, hogy árral szemben evezzen vissza, ha csődöt mond a motor. Némelyik szakaszon az Oka sodrása oiy sebes volt, hogy csak egy pillantás a vízre, máris szédül az ember. A sekély részeken úgy folyt az apró szemű homok a csónak alatt, akár a víz. Egyszer igen messzire merészkedtem, ismeretlen, festői részre. A bal pa'-ton erdő húzódott ,a jobb partot sű- parton erdő húzódott, a jobb partot sűrű szederindával behálózott bozótos Forrón sütött a nap. Óriási fehér gomoly felhők tornyosultak az égen. Úgy látszott, mozdulatlanok a felhők; csak ha sokáig néztem rájuk, akkor vettem észre, hogy lassan változtatjuk alakjukat, szinte belemagasodtak a végtelenbe. Vakító tömör csúcsúk mind följebb szállt a zenit felé. E nőttön-növekvő felhők felől néha valami tompa, elnyújtott hang terjedt szét, mintha nagyon messze mennydörgőit 'volna, vagy mintha valahol a szédítő magasban léglökéses repülőgép zúgott volna. A vizen mindig mindenféle zajra oda kell figyelni. Ráadásul még zivataros volt a nyár. Alattomban, orvul, hirtelen támadt a zivatar a magas, meredek partok, a folyókanyarok felöl. Rekkenő napokon a messziség fölött eliddogáltak, elnótáztak a vendégek, a szomszéd faluból jött barátok, rokonok, valamennyi víziember saját csónakján érkezett a lagziba. Zahar lement, de nem telt bele öt perc, látják ám, hogy jön vissza, és magánkívül kiabál. A vendégek ki a tornácra, és hallják, hogy valami föl- foghatatlant és rémeset ordít Zahar: — Ellopták a bójákat! Nincsenek meg a bóják! Üvölt, sír, törli arcát szürke sapkájába. A vendégek persze mind csónakba ugranak, és teljes sebességgel indulás a bóják felé. Mert ugye köztudott dolog, mit jelent, ha mondjuk, eiilopják a bójákat, vagy ha nem ég rajtuk a jelzőlámpa? Főbenjáró vétek az ilyesmi. Érthető, ha kitört a riadalom: lármáztak, ordibáltak, arra per1972. VII. 2. 'O 10 II X L* . Hortobágyi motívum «'Jv*
