Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)

1972-07-16 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó

— Ebben egyetértek vele, de minden heves gesztus nélkül. Légy parasztlány a belépésnél, és maradj

az, mielőtt a máglyára vtsžneic. Ne járj se most, se később úgy, mintha jnár dicsfény ragyogna a fejed fölött. Te csak halványan sejted kiválasztottságodat, cselekedni akarsz, mert érzed, hogy valami nincsen rendben ezen az általad ismert világon. Történetesen az, hogy idegenek legyenek urai ennek a francia földnek, amelyen élsz. Valami történelmi igazságtalanságot akarsz rendbehozni, de jóformán azt se tudod, mi ez a történelmi igazságtalanság. A levegőben van, kimondatlanul ott él minden francia és minden elnyomott ember szívében. Nem tudod megmagyarázni, azért beszélsz isteni sugallatról. Így érthetőbb számodra, és még inkább értik a többiek. Képzeld el, hogyan bámulnának, ha azt mondanád Robert úrnak: azért jöttem, hogy egy történelmi igazságtalanságot jóvá tegyek.

— Tehát legyek naiv?

— Légy egyszerű és természetes. Ezzel az egyszerűséggel adod meg a modellnek azt a pluszt, ami te vagy, az ellenállhatatlan egyéniséged. Ne képedjen el a várkapitány, hogy te vagy az, aki megtanítja harcolni a katonákat, és nem számítgatni, mennyi pénzt verhetnek ki a váltságdíjakból. Ott a pompás szöveg, amivel a szíve gyökeréig megfoghatod a kapitányt: „A paradicsomba fogsz jutni, és a nevedet mindenha úgy fogják emlegetni, mint első segítőmet.“ Bármennyire boszankodik, már nem tartja Johannát zavarodottnak, nem akarja visszaküldeni apjához, hogy őrizze lakat alatt, és verje ki fejéből az őrültségeket. Ez az a pillanat, a fordulat pillanata, amikor megérzi, hogy ellenállhatatlan vagy, és

eleget kell tennie kívánságodnak Ha parancsoló

volnál, makacsul rászólnál, kinevetne.

Öröm volt így esténként, szabad óráiban együtt dolgozni vele. Vigyáztam, hogy egyetlen tanáccsal ne bolygassak bele abba, amit Bandi kívánt. „Idegened- jen el“ a szerepétől — Sztaniszlavszkij realista színjátszó módszere helyett most ennek az elidegenedésnek jött meg a divatja —, és Bandi is azt kívánta tőle: nőj jön a szerepe fölé, hűvös értelemmel bírálja el, szedje ízekre, aztán építse fel, tegye újra egésszé, teljes emberré. Én megtoldottam azzal, hogy egy lélegzetre tegye hozzá mindazt, amit női ösztöne parancsol, a küldetéshez való tudathoz azt, hogy a szépnek teremtett földön kevesen értik meg a Johannákat. Hogy az a kardja hódít, mely sohasem sújtott le.

— Így mondod az Epilógban. Ez a te máglyád értelme, mint a két évtizeddel korábban Konstanzban megégetett Húsz János máglyájának értelme: „Keresd az igazat, hallgasd meg az igazat, szeresd az igazat, mondd az igazat őrizd meg az igazat mindhalálig!“

Sylvia tévedhetetlen színjátszó ösztönnel .kitapogatta jeleneteiben azokat a döntő pillanatokat, amelyekben valami fordul és jelentős, új színt, új megvilágítást kap. Bandinak nem kellett figyelmeztetnie, én sem magyarázgattam, hol rejlik és kerül felszínre az a csaknem megfoghatatlan valami, ami a dráma lelke. Inkább az ösztönével, mint az eszével tapintotta ki és készítette elő ezt a fordulatot, az ünnepi nagy pillanatot. Lehalkított hanggal, elréve- dezéssel, mintha jelen sein volna, színtelen pont csak a színpad kopárságában, amelyben egyszerre felcsap a fény, jupiterlámpák izzása nélkül szinte szikrázó csillaggá válik, s mindent homályba borít maga körül.

Bámulatosan korán és fiatalon ért művészi karrierje csúcsára Johanna szerepében az ítélkezés nagy jelenetében, ahol az Inkvizítor meghirdeti előtte az Egyház kegyelmét, hogy bűnbánata megmentette a máglyától, de arra ítéltetett, hogy a keservek kenyerét egye és a bűnbánat vizét igya, életfogytiglan és örökös börtönben ...

Kint állok az expressz folyosólyán, anyám elpilledt az augusztusi melegtől, a fülke sarkába húzódva bóbiskol, és én a kerekek ütemes csattogásában Sylvia elfojtott sírását hallom, és érzem a torkába csorgó könnyeket, ahogy kínlódva és nyögve, előbb halkan,

mintha egy szakadék mélyén, minden égi fényességtől megfosztva, kicsorbult körmökkel, véresre horzsolt térdein csúszna, majd megemelve hangját, de sohasem kiáltva, inkább zokogva törne ki belőle a vallomás: nem nélkülözés vizet inni, csak tiszta legyen a víz... és a kenyér nem a keservek kenyere!

Hanga elveszti a magára hagyottságnak, a kétség- beesésnek sötét színét:

„De* hogy ne láthassam többé az égi világosságot, a mezőket, meg a virágokat; hogy láncokat hordjak, és ne nyargalgassak a katonákkal... hogy a sötétben tengődjek, s romlott levegőt szívjak, hogy ne legyen semmim a világon, ami. visszatéríthessen isten iránt való szeretetemhez ... mindez rosszabb, mint a bibliai kemence, amelybe hétszer gyújtottak be “

Mormolom magam elé Johanna jajongását, s bele- borzongok a nyári melegben. Ott látom magam előtt Sylviát a színpadon, amit én terveztem hamuszín kopárrá, hogy a lélekkúfárok ostoba sivárságát még erősebben kiemeljem. Feszes, fekete apt’ódruhában áll bírái előtt, oly védtelen -és kiszolgáltatott, arcán a halál sápadtsága, csak a szeme tüzel, a gyönyörű sötét szeme, és szíven üt, ahogy tággá mered a rémülettől.

Hangja felcsap, vádol és ostromol. Most felér a csúcsra, ez a színészi „mennybemenetel“ ellenállhatatlan, lenyűgöző nagy pillanata, amelyben megszűnik az ész hatalma, a színész körül elmerül a reális világ, s nincs már szerep, nincs alakítás, a lebegő képzelet angyalszárnyon viszi a valóság, a világ fölé, és szárnyat kap a szó, amelyet egy szabadszájű költő önmagát, csúfolódó énjét megtagadva adott máglyára hurcolt szentje ajkára:

— Meglehetnék a harci paripám nélkül is: vonszolhatnám az életemet egy szál ingben is; nézhetném, hogy vonulnak el a zászlók meg a harsonák, a lovagok meg a katonák, s én visszamaradnék mögöttük, mint a többi asszony, csak hallgathatnám továbbra is a szél zúgását a fák között, a pacsirtaszót a verőfényben, a kis bárányok bégetését az üdítő fagyban, és az áldott, áldott templomi harangokat, amelyek angyali szózatokat lengetnek hozzám a szelek szárnyán.

Én vezettem rá erre a bensőségre, én értettem meg vele, hogy itt hagyjon fel minden teatralitással, ne is mozduljon, csak a fejét és a derekát ingassa, a keze halk mozdulata jelezze, hogy egész lelke kitárul és nemet mond; imaként peregjen ajkáról a tiltakozás, hittel és tűzhalálra elszántan, mert érzi, hogy az ítéletmondók, a beauvais-i Cauchon és Warwick grófja, a konok fejű angol káplán, a kanokokok és püspöki ülnökök nem méltók arra, hogy közöttük éljen.

Nehéz lett egyszerre a szívem; sajogva, nyilalló fájdalommal dobbant a mellkasomban. Ha anyám most kijönne a folyosóra, pontosan tudom, hogy mindent leolvasna az arcomról, és aggódva-félve megkérdezné:

— Mi van veled, fiam? Még mindig nem tudod elfelejteni.

— Nem tudom, mama — felelem, és elfordulok, hogy ne lássa gyöngeségemet. Talán ez az út teszi, hogy olyan elevenen visszatér minden emlék.

Hány éve már, hogy útjaink elváltak? Idestova hat lesz, és eggyel több, hogy Moszkvában jártunk. Ott kezdődött, vagy talán már folytatódott az a kétszínű játék, amely éginek hitt szerelmembe beoltotta a méreg első cseppjeit, és lerántott a földre, a mélyére taposott durván és kegyetlenül, hogy azt hittem, nem élem túl, belehalok ...

Én korábban jöttem Valérral, az asszisztensemmel, és az útra kiszemelt díszletmunkásokkal. A Pe- kinben szállásoltak el, de jobbnak láttam, hogy embereimmel lakjak az osztankinovói szakszervezeti üdülőben, ahol egész moszkvai vendégjátékunk alatt tanyáztunk.

Bár ne tettem volna! De talán így kellett történnie ...

Harmadnap megjött az egész együttes, és mind a Pekinben kaptak helyet, Sylvia a számunkra fenntartott kétágyas szobában.

1972. VII. 16.

t*

1 'S

i g

n

jkremrég találkoztam Pi1\ rikével, aki az autóbuszra várt. Vidám arccal üdvözölt. Autóbuszunk megérkezett, fölszálltunk. Csak a rokkantak helye volt üres. Kis lelkiismeret furdalást

éreztünk ugyan, de leültünk a „fenntartott“ helyre. Megrakott szatyrainkat ölünkbe tettük, és folytattuk a beszélgetést. Jobban mondva csak Piriké beszélt. En néha bólintottam, jelez ve, hogy figyelek.

Ügy beszélt, mintha konferált volna. Magabiztosan, mosolygós arccal. Szeme kigyulladt, látszott rajta, hogy boldog, mindennel elégedett: a házasságával, a munkahelyével, az élettel.

— Tudja — kezdte a beszélgetést —, mostanában rengeteg a munkám. Egyrészt a munkahelyemen előre kell dolgoznom a szabadságom miatt, másrészt most odahaza is dupla háztartást vezetek. Az anyósom már három hete gyógyfürdőn van. Minden nap ki kell mennem Zabosba, főzni az apósomnak meg a kisfiamnak. Egyébként a kisfiam állandóan náluk van, ott is jár iskolába. De ha az anyósom hazajön, mi is elmegyünk a férjemmel három hétre Romániába, a tenger mellé. Amióta autónk van, a szabadságunkat minden évben külföldön töltjük. Szeretek napozni, fürödni. No és persze megnézzük egy-egy város nevezetességeit. Nagyon jó dolog az autó. Nyugodtan beleülök, kényelmesen elhelyezkedem' és a férjem oda visz, ahová én akarom. Mert bíz én megmondtam a férjemnek: —

Fiam, én egész évben dolgozom, mint egy motolla, a szabadságom alatt pihenni akarok. Azért is megyünk el itthonról, mert itt olyan az ember, mint az ördög, mindig talál valami munkát. Például ma is. A munkából is „elszöktem“, rengeteg üzletet bejártam, míg végre kaptam műanyag kefét. Az én dróthajamhoz csak ez jó. Különösen ha feltupírozom, kontyot csinálok, minden más fésű vagy kefe eltörik, csak ez nem. Márpedig a tengernél nem hagyhatom így a hajam. Mielőtt elutazunk, csináltatok egy szép kontyot, jó erőset, hogy sokáig tartson. Éjjelre hálót teszek a fejemre, és óvatosan alszom majd, hogy ne menjen szét a hajam.

— Most gyorsan vacsorát készítek — folytatta —, mert még ma a varrónőm- höz is szeretnék elmenni. A barátnőm visz ki kocsin. Kétrészes fürdőruhát csináltatok, fehér frottír anyagból, fürdőköpenyt és egy nagy karimájú kalapot. A kalapnak örülök a legjobban, nagyon illik az én fekete bőrömhöz. Kitűnő varrónőm van, nem panaszkodhatom. Pontosan, gyorsan és szépen dolgozik. Ma, ahogy az üzletekben futkostam, találtam két szép ruhaanyagot. Az egyik tiszta selyem, jó lesz estére, a másik vászon, az meg délutánra. Megtetszettek, hát megvettem. Ma még ezt akarom kivinni, már megbeszéltem vele telefonon. Jó borravalóval mindent elér az ember. A ba- rátnőmék Lengyelországba mennek, szintén kocsin, egy másik barátnőm pedig Jugoszláviába megy. Ha valamennyien megjöttünk, rendezünk egy jó házibulit, ahol beszámolunk éleményeink- ről.

— Magát is, mint jó ismerősömet, meghívom.

— Köszönöm. Nem tudom elmehetek-e, mert engem valóban minden nap vár a második műszak. *

DUDÁS TEREZ

A tudomány sokféle mániát tartott eddig nyilván. Volt pirománia, amikor valaki felgyújtotta a szalmakazlat; aztán kleptomániásnak hívták finoman a „szajrés“ pacákokat, s ha túl goromba kezdett velünk lenni a hnb funkciós, arra azt mondtuk, hogy cezaromániás... és így tovább, és így tovább.

De most legújabban egy új mánia van terjedőben, s nem is a legveszélytelenebb formában, amit úgy hívunk, hogy autómánia.

Magában a szó nem is rejtene semmi visz- szataszítót, hisz azt magyarázza, hogy az tl- lető szereti, vagy mondjuk úgy: bolondja az autónak. S ha valaki valamit szeret, hát oda se neki, csak szeresse... de ne így — s ne a mások kárára! Mert az autómániában éppen ez a veszélyes, hogy a másik húzza belőle a rövidebbet.

Ügy kezdődik, hogy valaki meglátja, hogy a szomszédja vesz egy szép kocsit. Ekkor eluralkodik benne egy olthatatlan irigység, amit még csak növel benne a felesége sug- dosása is, hogy „aszondja“:

— Látod, te milyen mafla 'vagy?! A Krumpholcz szomszédnak milyen szép autója van, s te még egy motorbiciklit sem tudsz összeteremteni nekünk...! Te is kezdj „fájront“ után „fusizni“, és akkor nekünk is lesz autónk!

S az emberben valóban feltámad az olthatatlan vágy, hogy neki is legyen kocsija, azaz beleeszi magát az emberbe az autómánia baktériuma. S kész a fertőzés. Először csak elképzeli, hogy milyen szép is lesz ha ő egy fehér Simcával jár majd munkába, vagy egy Opellal hajt át a szomszéd faluba, a futballmeccsre. Arról nem is beszélve, hogy ha átmegy a sógorhoz Magyarországra, hát az ottani rokonságot egyből kitöri a nyavalya az irigységtől, ha meglátják őt egy F ord-C or tinóban.

S a baktérium annyira elterjed a testben, hogy végül megveszi az ember az álmai autóját. Lehetőleg olyant, amilyen még senkinek sincs, s ha van is, akkor aztán következik a cifrázás.

Hogy ez miből áll? Hát először is körberagasztja az ember a kocsit pepita csíkokkal, és lehetőleg minél több reflektort szereltet az elejére. A Tuzexben vesz sikkes visszapillantó tükröket, amelyek úgy néznek ki, mint egy radarteleszkóp. Aztán különböző állatbőrökkel teríti le az üléseket és két „dunyhányi“ vánkost tesz a hátsó ablakba. Közéje persze dukál egy bólintgató kutya, lehetőleg akkora, mint egy bulldog hogy tőlük ne lehessen kilátni az ablakon, ha hátrafelé tolat az ember. Mert így sikkes a hátsó ablak. Előre viszont látásrontó- nak két-három „ugrómajom“ kell, vagy maréknyi színes zászló, végig az ablakon, hogy így előre se legyen nagy a kilátás. Persze ezzel még nincs kimerítve a cifrázási lehetőség, mert a kormánykereket be lehet vonni színes bőrrel vagy szőrrel, esetleg szivaccsal, s a műszerfalra is lehet szerelni különböző „mütyürkéket“, mondjuk kis au tót, zsiráfot vagy csontvázat, de lehet egész kis állatkertet is. Láttam már olyan kollek ciót is, hogy egy bábszínház kitelt volna belőle. Végül pedig kell egy hosszú rádió antenna, végén egy libegő rókafarokkal.

Az öltözködésben is ki kell fejezni, hogy az autós másféle teremtmény, mint a többi. Fekete, szűk nadrágot kell csináltatni, a hátsózsebet nagy tárcával kitömni, amiből az sejlik ki, hogy tömött az illető bukszája. Aztán fehér sziloning legyen rajta, és lyukacsos autóskesztyű s akkora napszemüveg, mint egy bagolynak a mesekönyvek ben. S kész az autómániás. Már ami a kül sejét illeti. Mert most /ön a belseje.

Amikor kihajt az útra, vegye fel az úgy nevezett autóspofát! Ez egy olyan blazirt, gúnyos és öntelt nézés, amivel ha kinéz a kocsijából, amikor elmegy mellette egy gyalogos, szinte le lehet olvasni az arcáról azt: ... „hogy mik vannak?!!!...“ Indítás kor bőgetni kell a motort, hogy mindenki odafigyeljen, viszont megállás után két uj jal illik bevágni az ajtót, lehetőleg úgy, hogy azért nagyot durranjon. A kocsiban ilyenkor illik ott hagyni táskarádiót, fényképezőgépet, összecsukható ernyőt és magnetofont, aminek persze leginkább az autó tolvajok örülnek. Persze, a forgalmi szabá lyokat nem kell komolyan betartani, hisz azt csak a közönséges halandóknak találták ki, s lehet inni is, hisz az is sikkes ha „so- förmólés“. S mi ennek a vége? Azt is elmondom. Láttam egy ilyen elegáns kocsit a múltkor összetörve, amikor nekiment egy távolról sem elegáns akácfának. Az autómániás pacák szomorúan ült az árokparton, és bólogatott. Viszont az összetört hátsó ablakban szinte kárörvendően ült a kutya. Az meg talán annak örült, hogy többet már nem kell bólogatnia.

SIPOSS ERNŐ