Új Szó, 1972. július (25. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-02 / 26. szám, Vasárnapi Új Szó
Újból megnyílt a francia művészet pavilonja a prágai Nemzeti Galériában resszionizmus, amely a valóság leghívebb áb rázolására való törekvésekből jött létre, első kánt szakított a festészet közel ötszázéves ha gyományaival, és hívei az örökkévalóságra való törekvés helyett a múló pillanat, a fény káp ráztató, tovasuhanó változatainak lerögzítésén fáradoztak, ez azonban mit sem vonhat le értékéből, nagyszerűségéből. A fiatal Eduard Manet-nak, aki akarata ellenért. le‘t az impresszionisták vezére, egy nagyszerű Antoin Proust-ot ábrázoló portréját csodálhatjuk meg. S noha ez az arckép még nem tipikuson Manet-kép, mégis remekmű, akárcsak Claude Monet festménye, az „Asszonyok a virágok között“, ami viszont jellegzetes imp resszionista alkotás, mégpedig a legkiválóbbak egyike. Ez a kép csak alátámasztja a festő egyik óiéltatójának megállapítását, hogy „Cl. Monet a pillanatnyi tünemények csodáinak a festője!’' Nem kevésbé elragadó Camille Pissarro két vászna, a „Pontoise“, melyen még fellelhetjük Courbet hatását, és a „Val Hermé-i kertek“, amely viszont már tökéletes impresszionista alkotás, akárcsak A. Sisley-nek a Sévresi híd című vászna. És mélyen meg kell hajolnunk Pierre Auguste Renoir Szerelmesek című képe előtt, amely a festő úgynevezett zöld korszakából származik, és a galéria impresszionista kollekciójának kétségtelenül legszebb darabja. Mi, magyarok pedig büszkék lehetünk arra, hogy Szinyei Merse Pál, távol Párizstól, a rideg magyar Ugaron, mit sem tudván az impresszionizmusról, megfestette Renoir képének nagyszerű pendantját a „Majális“-t. Míg Degas-t csupán a „Nagy Arabeszk“ című kisebb plasztikája képviseli, a neoimpresszio- nista, illetve pointillista G. Seurat a Honfleuri kikötő című vásznával van képviselve a galé riában. Helyszűke miatt, sajnos, csupán távirati stílusban emlékezhetek meg a továbbiakról, így a posztimpresszionistákról is, noha külön és hosszú fejezetet érdemelnének meg. Ök is az impresszionizmusból indultak ki (hiszen Cézanne részben Pissarro tanítványa volt, és nemegyszer állított ki közösen az impresszionistákkal), de a végén akarva-akaratlan, ellenük fordultak. Sokan voltak. Csupán négyet akarok közülük megemlíteni. Elsősorban Vincent van Gogh-ot, ezt a tragikus lángészt és igaz embert, akinek itt látható képe, a „Zöld búzamező“ kincseket ér. Utána Paul Gauguin-ről szólnék, az egykori tőzsdeügynökről, aki otthagyott csa pót, papot, családot és jólétet, akit az „ördög sarkantyúja“ űzött a távoli csendes-óceáni szigetekre, hogy ott végezze nyomorultul kalandos életét. Három vásznával találkozhatunk ezen a helyen, melyek közül a „Jónapot Monsieur Gauguin“ a festő legértékesebb alkotásai közé tartozik. Harmadiknak (ez azonban nem jelent ranglétrát!) talán az elbukottak halhatatlan krónikását, Henri de Toulouse-Lautrec-ot említeném, akinek nagyságát az itt látható Moulin Rouge című alkotása teljes mértékben bizonyítja. A negyedik, és köztük talán (a festészet további fejlődésének a szempontjából határozottan) a legjelentősebb Paul Cézanne, az aix-i remete, aki az impresszionizmusból „szolid és maradandó művészetet“ akart létrehozni, és az itt található három képén is („Ház Aix ben“, „Csendélet almával“, „J. Gasquet portré ja") követhetjük törekvését, ahogyan „színfoltjaival, mint téglákkal építi fel a maga vilá gát“. A fauveistákat Henri Matisse, M. Vlaminck és André Derain képviselik. És itt van Utrillo, Suzanne Valadon, G. Rouault, R. Dufy, P. Bonnard, Othon Friesz, és világhírű önarcképével büszkélkedik Henri Rousseau, a vámos, a naiv festészet és a mágikus realizmus óriása. S jelen van Szerelmesek című képével Fér. Léger is, valamint Marc Chagall, az álmok lirikusa („Cirkusz“). Ám a prágai Nemzeti Galériában fellelhetjük a századelő modern szobrászatának a színe- javát is, ígv Auguste Rodin „Irisz“-ét, „Bal- zac“-ját, a „Keresztelő Szent János“-t, az „Érc- kor“-t... Itt pompázik A. Maillol „Pomoná“- ja, amelyet a Krompachyról elszármazott Hon ty Tibor az „Ének,. Pomonáról“ című lírikus fényképsorozatában megénekelt. A kertben E A. Bourdelle „íjásző Heraklész“-e és Joseph Bemard szobra, a „Kancsős leány“ jelentkezik néma ékesszőlással, bent a teremben pedig Barye, Despiau, Rude és Henri Laurens meg Archipenko plasztikái remekelnek. Ez azonban nem minden! Az impresszionis ták mellett a képgyűjtemény legértékesebb ré szét a XX. század legnagyobb forradalmát meg valósító kubizmus két legkiválőbbjánnk, Pablo Picassonak és Georges Braque-nak a művei (festmények, rajzok, grafikák és plasztikák) alkotják. Valamennyit felsorolni külön cikket igényelne, egyet-kettőt kiemelni közülük pedig a teljesség megbontását jelentené. A kubistákkal kapcsolatban meg kell emlékezzem dr. Vincent Kramárról, a Nemzeti Galéria egykori igazgatójáról, aki az első világháború előtt (s részben utána is) nemcsak Picassónak és Braque-nak, hanem a kubisták mecénásának, D. H. Kahnweilernek, a nagyhírű képkereskedőnek is meghitt barátja volt. S éppen dr. V. Kramáf kezdeményezésének, és részben nagylelkűségének köszönhető (ő adományozta ugyanis a galériának Picasso Braque és Derain itt látható műveinek javarészét), hogy ez a világviszonylatban is nagy értékű kollekció ma Prágában van ... A Nemzeti Galéria bűbájos kertjének tőszomszédságában, az ablakaival kertbe néző pavilonban a festő Henri Rousseau ismét fogadja hódolóit... BARSI IMRE HENRI ROUSSEAU ismEt fogad... P rága legszebb kertjében, az ősrégi Stera- berk-palota, illetve a cseh Nemzeti Galéria kertjében ülök. Az üde tavaszi pázsiton egy gálába öltözött énekes, egy fekete rigó trilláz merészen, majd játszi könnyedséggel telepszik le Joseph Bernard elbűvölő szobrára, a „Kancsócs leány“-ra. Nem messzi tőlem, egy már a nyárról álmodó platán tövében E. A. Bourdelle „íjászó Heraklész“-ének bronza csillan fel. Lehet, hogy éppen néhány pillanattal ezelőtt lőtte el nyílvesszőjét. Arcán már ugyan felengedett a feszültség, izmai azonban még nem ernyedtek el... Egy pillanatnyi örökkévalósággal állok szemben, és akaratlanul is Ileraklész már láthatatlan nyílvesszőjének útját kémlelem, amikor nagyhirtelen vasrudak durva csörömpölése riaszt fel álmodozásomból. Kőművesek fáradoznak egy csőállvány felállításán, s nyomban ráeszmélek, hogy a prágai Nemzeti Galéria renoválása még nem fejező dött be. Ám a francia művészet pavilonja, amely a tatarozás következtében két éven át zárva volt, a tavasz eljöttével megnyitotta kapuit. És a közönség jön, tódul. Fiatalok és öregek, prágaiak és vidékiek, csehek, németek, magyarok és franciák jönnek és jönnek. Ami érthető is. Hiszen ma, a XX. század utolsó harmadában már bátran állíthatjuk, hogy a XIX. és a XX. század francia képzőművészete, elsősorban festészete, az egyetemes művészettörténet egyik legnagyszerűbb fejezetét képezi. S tegyük menten hozzá, hogy a francia szobrászat semmivel sem marad el mögötte. A prágai Nemzeti Galéria gyűjteménye pedig ezt a tételt teljes egészében nemcsak hogy igazolja, hanem egyben a francia géniusz hű tükre is, amelyben Delacroix-tól Picassóig és Chagallig felvonulnak a született franciák és a Párizsban franciákká vált idegenek, a mai, még mindig az első hegedűt játszó École de Paris híres mestereinek halhatatlan elődei. Sajnos, az ismert prágai lakásínség a renoválás után sem oldódott meg teljesen, ezért a nagyszerű gyűjteménynek csupán a felét tekintheti meg a néző. Igaz, az elrendezés, a jelenlegi tárlat koncepciója, amely dr. J. Kota- líkot dicséri, a teljesség illúzióját kelti a látogatóban. A sor Eugéne Delacroix-val, a francia romantikus festészet fejedelmével kezdődik. Nyolc vásznával találkozhatunk, s Frederic Villot-t ábrázoló portréja (1832), azt bizonyítja, hogy a „Dante bárkája“ és a „Sardanapal halála“ című vásznak festője mint portrétista is kiváló volt, míg a Tanulmány a chiosi mészárláshoz címet viselő képe (1824), valamint az „A jaguár megtámadja a lovast“ és az „Oroszlán és Tigris“ a festő barátját és méltatóját, Theophile Silvestre-t igazolják, aki azt írta Delacroix-ról, hogy „festő volt, aki fejében hordta a napot, szívében pedig a viharokat“. A műteremfestészet napja azonban a 19. század közepén lassan, de biztosan lealkonyult, és a legtehetségesebb francia festők egy csoportja kiadja a jelszót: vissza a természethez, vissza a való élethez, ahol az ember, az állat, a fű, a fa és a hegy meg a tó, meg az erdő — létező valóságok. S Barbizonban, a fontainebleaui erdő egyik falucskájában telepednek le. Ott jön létre az úgynevezett barbizoni iskola, melynek legkiválóbbjait a prágai galériában is megtalálhatjuk. így Theodore Rousseau-tól a Szivárvá- nyos táj (1835), és a- Meudoni híd (1833) meg a Halászfalu (1810) című vásznakat láthatjuk, míg Charles F. Daubigny-nak a Kérity le Vareck című festményét nézhetjük meg. Az érdekesség kedvéért szeretném itt megjégyezni, hogy a magyar Paál László is a barbizoniak közé tartozott! A provenQáli iskolát viszont a mar seille-i A. J. T. Monticelli három képe képviseli. Általában a barbizoni festők közé sorolják ■ Camille Corot-t is, aki ugyan sokat járt közéjük, és festett is velük gyakran, de Corot sokkal nagyobb művész volt, mint barbizoni társai. Igaz, az itt látható két képe, a „Fontainebleaui erdő“ és a „Malom az erdőben“ nem jellegzetes Corot-alkotások. Ennek ellenére érezhetjük rajtuk a XIX. század legkiválóbb tájfestőjének „oroszlánkörmeit“, akinek későbbi képein ezüstös, gyöngyházszínű ködfátyolba öltöznek tájai, és édes-bús hangulatot ébresztenek nézőben és kritikusban egyaránt. És máris Gustave Courbet három vásznában gyönyörködhetünk („Erdőben“, .Hegyi táj“ ás „Tanulmány a Szajna parti kisasszonyokhoz“), s ugyanakkor elgondolkodhatunk a realizmus zászlóvivőjének és legnagyobb festőjének, az „ornainsi parasztnak“ nagyszerű festészete és tragikus élete felett. Courbet visszautasította a császár kegyét, hogy az igazat festhesse, csak az igazat, mert republikánus volt és szocialista. És művészete éppen azokban az idők ben érte el a legnagyobb nemzetközi sikereket, amikor a művészt börtönbe zárták, majd üldözték — olyannyira, hogy életét mint politikai menekült Svájcban végezte be, koldusszegényen. Courbet mellett méltó helyet foglal el Honoré Daumier nek, a marselle-i üveges fiának két, valóban remekműve, a „Teher“ és a „Család a barikádon 1848-ban“ Ezt a festményt sok európai galéria és képtár irigyli Prágától, mivel a kérlelhetetlen társadalombírálónak, aki éppen úgy, mint Courbet, megjárta a párizsi Sainte Pelagie börtön celláit, e két vászna valóban igazgyöngy! Dauinier után pedig a legfestőibb festészet képviselői, az impresszionisták következnek. Érdekes, hogy ez a festői irányzat, amely a reneszánsz beteljesedése után az európai festészet második, s valószínűleg legmagasabb csöcsfokát jelenti, nemcsak a maradi kortársakkal szemben, hanem a XX. század közepén is, számos meg nem értője és elferdítője ellen volt kénytelen védekezni. Igaz, hogy az imp■«--'vv < iiíué.'' ’*■ ■' •*
