Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-04 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó
M ár gyermekkorom óta félve tisztelem a juhászokat, mert ök egy fejjel mindig magasabbak voltak az átlcgembernél. Díszes tarisznyájuk, súlyos botjuk, hetyke kalapjuk mind-mind mesebeli szépnek tűnt fel előttem. A lámpagyújtás előtti téli estéken is sok juhász históriát hallottam. Gyönyörű borzongással ittam magamba minden színes történetet. És most, hogy az Idő már lehántotta az emlékekről az aranyos zománcot, felkerestem néhány gömöri juhászt, s megnéztem: Hogyan is élnek a mai juhászok? Most lépett hatvanadik esztendejébe, de járása, mozgása még most is fiatalos. Nemcsak ő, hanem a felesége is juhászdinasztiából származik. így vall magáról: — Itt születtem, itt cseperedtem fel. Egy ideig csordás is voltam, de úgy van az. hogy útjaink előbb-utóbb visz- szavezetnek oda, ahonnan elindultunk ... Mindig boldog vagyok, ha a nyáj szépen gyarapszik. Most nem kell tilosban legeltetnem, mert van jó legelőnk, de azért olykor-olykor meg- kapatom a tilosat is ... — Megvan-e még a réztrombitája? — Eladtam, pedig sok szép emlékem fűződött hozzá ... Hamiskásan mosolyog, és elkezdi: — Reggelente szívesen fújtam. Cifráztam a dallamokat. Még a madarak is odafigyeltek. Egyszer elémbe siet egy idősebb gazda, és rámszól: Gyere csak be, hisz ez az én nótám! Bementem, háromszor koccintottunk, aztán még egyszer el fújtam. Más alkalommal éppen én is szerelmes voltam, hát na gyón szívből fújtam. Utánam lopakodott egy csinos lány: Jaj, drága Bar- nuskám, hát aranyból van-e az a trombita, hogy a hangjától majd meghasad a szívem? És egy kis üveget a tarisznyámba dugott. Múltak az évek, és én ismertem az egész falu nótáját. — És most? — Már csak az asszonynak dalolga- tok, ha a hideg őszi eső beszorít a szobába. Ilyenkor lehunyom a szemem, mert érzem, hogy könny bugy- gyan ki. A második nótánál pedig a feleségem tesz úgy, mint aki szundikál, hogy ne lássa azokat a gyöngyöket. Ilyenkor egyszerre fáj is, meg örül is a szívünk. Persze ezt nem mindenki érti... Talán maga,... maga ... megérti... Nem szólok, csak bólintok. Még Bojár, a terelő kutya is lehunyt szemmel hallgat. Síz Ferenc Alacsony a zaharovcei (Zeherje) juhásztanya szemöldökfája. A belépőnek meg kell hajolni. Itt él Ríz Ferenc meg a felesége. A tiszta szobában hellyel kínálnak. Édes sajt kerül az asztalra. Falatozunk, beszélgetünk. — Juhászélet, vándorélet — mondja sommás bevezetőként. — Az apám is juhász volt, én is az lettem. Azután arról szól, hogy naponta 115 juhot fej. Ennyi a „meddelék" is. Munkájában sokat segít az okos kutya, a Csupi. — Ö tudja legjobban — magyarázza —, hogy a juhász egy esztendőben 730 napot dolgozik. Nálunk egy esztendő duplán számít, mint a mesében. Nekünk nincs se vasárnapunk, se ünnepnapunk. A szabad szombatot is csak mások szavaiból ismerjük. Néha fáj az ujjunk és a csuklónk a sok fejőstől, de azért van mii aprítani a tejbe. Igaz, néha sajog a szívünk, amikor az országúton vidám kirándulókat látunk a fényes autókban. De hát mit tehet ilyenkor a juhász? Fordít egyet a kalapján meg a nyáján, és máris megbékél sorsával. Mihály István Két hűséges puli leste kézfogásunkat Rimavská Sobota (Rimaszombat) mellett, a cukorgyár tövében. — Kevés a legelő — kezdte. — minden helyet meg kell becsülni. Darabonként 6 kg sajtot szeretnék leadni. Akkor a szövetkezet is elé gedett lesz. Mosolyog, ha valaki a nyolcórai munkaidőt emle geti. A juhász napi 16 órát dolgozik. Ö még éjjel is felkel, benéz az állatokra: nincs-e valami baj? Gyermekkora óta juhász. Család jukban apáról fiúra szállt ez a szép, de nehéz foglalko zás. Tekintetem megakad a díszes juhászboton. — Saját készítésű — mondja. — Ez a mi jelvényünk, munkaeszközünk és Svmvec Rózsika Most van a legszebb leánykorban, és ha hiszik, ha nem, máris úgy beszél a szakmai fogásokról, mint egy ősz juhászgazda. Panaszkodik a szárazságra. Elégedetlenkedik a feiéssel fegyverünk. Fiatal koromban volt ettől még díszesebb botom is, de egy átkozott nyúl miatt eltörtem. Felugrott előttem, utánavágtam és el is találtam a nyavajást, de a botom is kétfelé tört. Finom a vadhús, de akkor nekem mégsem ízlett a nyúlpecsenye. Gál István — Mikor gépesítik a juhok fejését? — teszi fel a figyelemre méltó kérdést. Édesapja és testvérei is mind juhászok. Behynce (Beje) községben laknak. Mindannyian a Šafarikovói (Tornaija) Efsz juhállományát kezelik. A család napkeltekor indul munkába, kiki más irányba, a maga nyá- ia felé. Rózsika egész nap csak a madarakkal és a felhőkkel tud beszélgetni. Szerencsére ott van mellette Majzi is, a kutya, aki szorgalmasan fut kns a" nyáj körül. Beszélgetünk. Lelkesen be szél munkájáról és megem líti, hogy esténként már fé nyesen ragyog a vacsora csillag, amikor újból találko zik édesapjával, édesanyjá val. Közben odasomfordál hozzá kedvenc báránykája Nem cukrot, nem sót vár a kezéből. Valami mást. Rózsika le is hajol hozzá, meg is cirógatja, anyáskodva meg is öleli. Már erősen alkonyodott, amikor Kečovo (Kecső) község határában, a legelőn utolértem. Mesziről csak a kolompszót hallottam, de amikor kőhajitásnyira megközelítettem, már a nótázását is megértettem. — Krasznahorka büszke vára... — dalolta csak úgy magának, meg a hazafelé ballagó nyájnak. Közben a nap még egyszer beragyogja a tájat. Köböl van itt minden: a hegyek, a házak. Keményen meg kell küzdeni a természettel. — Már az édesapám is juhász volt — magyarázza — de ő már kiöregedett, így én folytatom az ősi mesterséget. Lógó nyelvvel, okos szemmel ott liheg sarkában a „hajcs-kutya“. Több mint ötszáz darab a nyáj létszáma. Egymaga nem volna képes terelni. Különben nagyon értik egymást. Talán egymás gondolatából is olvasnak. Szinte irigylem a juhász és a kutya közötti őszinte kapcso latot... A juhász napi ke resete 4 munkaegy ségnyi érték: 80 ko róna. Ehhez még hoz zájárul a természet beni járandóság is Panaszra nincsen ok Mire elbúcsúzunk bealkonyodik. Vak kant a kutya, fel jaj dúl a kolomp. Majd a vályú körül vidám bé getés veszi kezdetét. Csúnya Sándor Szálas termete beleillik a táj összhangjába. Éppen Dlhá Ves (Hosszúszó) határában, a mészköves domb«k tövében találtam rá, amikor befejezte sajtból, szalonnából és hagymából álló ebédjét. Kutyája egyik szemével a juhászt, másik szemével a nyájat fürkészte. — Nehéz volt a puli betanítása? — Bizony. De egy év kitartó és türelmes munka árán a jó fajta kutyából végül nagyszerű segítőtárs válik. Ha megvertem is, érezte hogy szeretem. Az ennivalómat mindig testvériesen megosztom vele. Még az almából is mindig övé a fele. — Mennyit ér egy ilyen kutya? — Mennyit? Hát megér annyit, mint amott az országúton az a szürke személykocsi. A nyáj nyomába ballagva beszélgetünk. Elmondja, hogy közel 500 darab juh van a gondjaira bízva. Darabonként 8 kg sajtot terveztek, de a száraz nyár miatt jó lesz, ha 6 kg-ra sikerül a tervezett hozam. Elpanaszolja, hogy sok juh alól elpusztul a bárány. Oka: a gyenge téli takarmányozás. Hegedűs Lajos Ahogy végignéztem rajta, mindjárt észrevettem, hogy hajlott kora ellenére is kezdő lehet még a juhász szakmában. — Tavaly értem el a nyugdíjazás korhatárát. Addig mint famúnkás dolgoztam. Egy éve őrzöm a háztáji gazdaságok juhait. Azóta nagyon megszerettem a pásztoréletet. — Miért? — Az ember egész nap gyönyörködhet a természet szépségében. Itt egy lombos fa. Amott egy sziklaszirt fürdik az alkonyi fényben. Nézze milyen csodálatos! Mindketten a Nap felé nézünk. Lábunkhoz heveredik Csiba, a kutya. Már nekem is megengedi, hogy megsimogassam. Lengedezni kezd a szél. Tejszaggal mosakszik az estében. A Herczef testvéri Közel 700 juhot legeltet a baracai (Barca) dombokon a Herczeg-testvérpár. Már húsz éve juhászok. Ismerik a mesterség minden csinját- binját. Herczeg József és Herczeg István éppen fejősre indultak, amikor találkoztunk. Kissé csalódottan állapítottam meg, hogy se kampós bot, se tarisznya, se egyéb, szokásos juhászfelszerelés nem díszítette őket. Mindketten Pionír motorkerékpárra ültek, és a kutyák csaholva szaladtak utánuk. Esténként 200 anyajuhot fejnek. Egy fejős myajuh után 7 kg sajtot terveztek. Kielégítő volt a gyapjúhozam. Juhonként 435 dkg első osztályú gyapjút nyírtak le. Elgondolkodva néztem a motoros juhászok után. Alakjukat elnyelte az útkanyarulat. Már csak a kutya, Bogár lihegését véltem hallani,- amint erejét megfeszítve rohan utánuk. Bizony, változnak az idők! írta és a felvételeket készítette KOVÁCS ISTVÁN
