Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-25 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó
ttesiink. Rendszeresen láto- iz esztendőben, április 30-án ek körében is. Felvételünk )zeive/ 1 telített müveket választ- >sanak előadásra. Az előző szónkét év alatt kiadott műjegyzékekben például 240, ísz estét betöltő színdarab repel. Műkedvelő színját- inknak tehát van miből vá- ztaniok, ezért nem engedhe- meg az olyan jelenségek, ikor egy-egy csoport a má- í semmit nem mondó daratűz műsorára. L CSEMADOK KB-nak a pftrt- ározatokból kiinduló, terv- rű s az ideológiai célkitűzést szem előtt tartó irányítá- iak hatása napjainkban fő- a CSEMADOK járási bizott- ainak rendezvényeiben mu- ■cozik meg. Szinte valaineny- járási dal- és táncünnepély során folklór szerepel. En- ; jelentősége abban rejlik, ;y reneszánszát éli a nép- vészét, mely évszázadokon észtül felhalmozott kulturá- értékeket nyújt az emberek- Műkedvelő együtteseink lek ápolásával és továbbfej- stésével tehát teljesítik küí- ésüket. i folklór és az időszerű blémákkal foglalkozó kul- i térhódítását tapasztaltuk idei Jókai-napokon is. A s- és prózamondók versp- in nagy számban szerepeltek i szerzők művei. Az irodaiszínpadok többsége folklór- zeállítással lépett fel, s a íjátszók fesztiválján két lia- szerző műve szerepelt, i szocialista népművelés eme ;y vonalakban vázolt főbb zzanatai azt igazolják, hogy úton haladunk. A továbbiak- i csupán arra kell ügyelik, hogy az ideológiai neve- melynek át kell hatnia művelési tevékenységünket, vetlenül és hatásosabban ér- tyesüljön. TÖZSÉR LAJOS A HALADÓ HAGYOMÁNYOKHOZ HÍVEN Pártunk XIV. kongresszusának határozata egyértelműen megállapítja: a művészet küldetése, hogy gazdagítsa szocialista valóságunkat, és formálja a szocialista társadalom új típusú építőinek arculatát. A filmművészet szerepének, küldetésének fontosságát e tekintetben aligha kell különösebben hangsúlyozni, hiszen a gyakran idézett Lenin-nion- dás arról, hogy „minden művészet közöt! számunkra legfontosabb a film“, a humanizmust hirdető, a szocialista embert formáló, a tudatra, az értelemre ható filmekre vonatkozik. Az utóbbi években gyakran hallhattunk filmgyártásunk válságáról, majd egyre többet hangoztatták, hogy meg kell őt ettől a betegségtől menteni; filmgyártásunk azóta már elhagyta a betegágyat, s túljutott a lábadozás időszakán is, bár talán még nem egészen gyógyult ki abból a kórból, melybe a nehéz és ellentmondásokkal terhes időszak következtében jutott. A CSKP XIV. kongresz szusa pontosan meghatározta filmművészetünk fő vonulatának jellegét és körvonalait, s jóllehet, filmgyártásunk ezt követően ö] úton halad, némi fellendülés szemtanúi is lehetünk, az eredmény még nem egészen kielégítő. Az első kisebb-nagyobb sikerek azonban már világosan jelzik, hogy filmgyártásunk az egyetlen járható utat választotta, azon az úton indult el, melynek legnagyobb értéke a szocialista elkötelezettség. A szocialista kultúra szolgálatába szegődött alkotók tudatosították, hogy a filmművészetnek tartalmában és stílusában egyaránt a nép művészetének kell lennie. Nem volt ez sehol és soha másképp, ahol maradandót teremtettek a filmművészet történetében. Eizenstein, Pudovkin, Dovzsenko műveit áthatja a jellegzetes orosz líra és drámaiság, a neorealistákéit az oly sajátos olasz hétköznapiság — s így sorolhatnánk tovább a példákat —, de a nép, az egyszerű dolgozó ember sohasem szorult ki eme alkotásokból. A nemzeti, a népi jelleg azonban nem csupán a formai jegyekre vo natkozik; a nemzeti jelleget a nemzeti problémáknak a kor szintjén álló feldolgozása hitelesítheti, azon küzdelmek ábrázolása, amelyeket társadalmunk a szocializmus programjának igaz megvalósításáért, a jobb világért folytat. Az alkotók társadalmi elkötelezettségének, pártosságának abban kell kifejezésre jutnia, hogy szocialista felelősséggel elemezzék valóságunkat, vizsgálják mai életünket, a közelmúltat, vagy a régebbi történelmet, s a hibák, a visszásságok feltárásával és bírálatával a szocializmus kibontakozásának ügyét szolgálják. Fontos hangsúlyozni és tudatosítani ezeket a tényeket, hiszen a válságos években a hazai film egyre inkább elvesztette nemzeti értékeit és arculatát, elrugaszkodott a valóságtól, a haladó forradalmi hagyományoktól, s a di vatirányok utánzásával teljesen deformálta nemcsak profilját, de mondanivalóját is. Ha zánk filmtermésének tartalmi és eszmei el- sivárpsodása a haladó művészekben igényt ébresztett arra, hogy a kérdéseket nem a tár sadalmon kívülre rekedt ember szemszögéből tegyék fel, hanem a cselekvés, az alkotás módjait keresve azt kutassák, melyek a sze mélyiség kibontakozásának útjai, az egyéni aktivitás és felelősség új lehetőségei s a még meglevő korlátai, hogy az emberiségei tiszta gondolkodásra, őszinte cselekvésre ősz tönözzék. Ebben a realizmusban ott tükröző A szlovák—szovjet koprodukcióban készülő, Nálepka kapitány című film egyik jelenete. (Z. Mináčová felvétele) dik annak a kibontakozó politikai realizmus nak a légköre is, amely társadalmunkban egyre inkább érvényesül, s amely szükségessé teszi életünk és korunk elvi kérdéseinek művészi megfogalmazását. De ezzel az alkotók még adósak. Az új úton megtett első lépéseket, a pozitív eredményeket a cseh és a szlovák filmek plzeňi seregszemléjén mérhettük le. A fesztiválon kiváltképp a kolibai filmstúdió aratott sikert, hiszen olyan filmekkel mutatkozott be, melyek eleget tettek a szocialista filmművészettel szemben támasztott igényeknek és követelményeknek. A bratislavai stúdióban a múlt évben olyan filmek keletkeztek, melyek arról győznek meg bennünket: az alkotok elkötelezetten, a szocializmus iránti elkötelezettséggel vállalják a mai valóságot, a köznapi problémákban keresik a jót és a rosszat, társadalmunk szószólói lettek, a társadalmi haladás és az igazság igényeit szolgáló művészetet tűzték zászlajukra. Az elmondottak igazolására elegendő, ha megemlítjük Jozef Režucha új filmjét, az Elég jó férfiak at, amely kétségkívül a „születő új“ előhírnöke. Az alkotó nem félt. nem vi- szolygott a mai valóság ábrázolásától, a problémák nyílt és bátor feltárásától, a „munkás- témától“. A Ján Solovič forgatókönyve alapján készült film ugyanis munkáskörnyezetben játszódik, s arra keres választ, milyen erkölcsi normák szerint éljünk, s mi határozza meg az emberi tettek értékét. S ha a korunk sürgető problémáit feszegető alkotás, az időszerű mondanivaló minden esetben nem is párosul a megvalósulás, a feldolgozás igényességével — még nem jogosít fel bennünket türelmetlenségre, vagy az alkotó elmarasztalására. Kivezető utat keresni abból a kátyúból, amelyben filmművészetünk a válságos években megfeneklett — nem könnyű! Ám említhetnénk más rendezőket is, mint például Martin Ťapákot. Paľo Bieliket, Vladimír Balinát, Ján Lackót vagy Martin Hollýf. Egy részük a nemzeti kultúra, a nép haladó hagyományaihoz nyúlt, hogy témát merítsen e kiapadhatatlan forrásból. Ezek egyike Martin Ťapák is, aki a szovjet Alekszander J, Karpnv rendezővel együttműködve filmre viszi Ján Nálepka kapitány élettörténetét. A Szovjetunió Hőse, Csehszlovákia nemzeti hőse emlékének szentelt film a bratislavai- kolibai filmstúdió és a minszki Bielorusz- filmstúdió együttes vállalkozása, s célja, hogy életközeibe hozza Nálepka kapitányt, aki az ukrajnai hegyekben a szovjet partizánokkal a fasiszták, a náci betolakodók ellen harcolt. Bemutatja, hogy az egyszerű szlovák tanítóból lett katonatiszt hogyan került kapcsolatba a megszállt fehérorosz lakossággal, miként vált aktív fasisztaellenes harcossá. A film tehát a két nép történelméből egy fejezetet kira- gadva megmutatja, múltunkban mi a közös, mi köti össze a két nemzetet. Koprodukcióról lévén szó, mi sem természetesebb, minthogy az alkotócsoport és a szereplőgárda is szovjet és hazai művészekből áll. A forgatókönyv Anatnlij Gyelengyik és Miloš Krno munkája, a főszerepet Milan Kňažko alakítja, női partnere Zenya Vetlova. A kolibai stúdióban újonnan készült és készülő filmek a hazai irodalom és művészet haladó és forradalmi hagyományainak ápolására törekszenek s a művészet népi-realista ereiből táplálkoznak, száműzve ezzel a film- művészetből a vad túlzásokat és a kétes értékeket. Meggyőződésünk,, hogy a hazai film az elkövetkező hónapokban újabb filmalkotásokkal — nemzeti és egyben a szó jó értelmében vett nemzetközi, vagyis internacionalista filmekkel — gazdagodva folytatja a megkezdett művet, és további eredményeket ér el. Az új, mélyen elkötelezett művészi alkotásokat látva, ez nem is lehet kétséges. TÖLGYESSY MÁRIA Az idei színházi évad margójára NÉZZÜNK VISSZA, HOCY ELŐRE LASSÚNK! Színházaink műsorait hirdető táblákon néhány nap múlva megjelenik az évenként ismétlődő felirat: Nyári szünet. Persze ez csupán amolyan „hivatalos“ uborkaszezont jelent, hiszen az igazi művész, rendező és más vezető színházi dolgozó ilyenkor sem tud teljesen kikapcsolódni. Ezekben a hetekben jut idő arra, hogy részletesen értékeljék az elmúlt évadot, s konkrét terveket készítsenek a jövőt illetően. Nem a mi feladatunk részletesen elemezni színházaink idei bemutatóinak színvonalát. Ez az illetékes szervek, intézmények kötelessége. Mi ezúttal a rendelkezésünkre álló helyhez alkalmazkodva mutatunk rá néhány olyan jelenségre, amely véleményünk szerint befolyásolta és befolyásolja színházaink művészi munkáját, eredményeit. Számtalanszor leírták már előttünk mások is, és mégis továbbra is úgy érezzük, hogy nem lehet elégszer hangsúlyozni pártunk XIV. kongresszusának eredményeit. Ismételten fel kell lapozni a kongresszus határozatát, amely többek között megszabja szocialista művészetünk sajátos feladatait és helyét társadalmi életünk mechanizmusában. Elsősorban a kultúra és a művelődés területén dolgozókra várt az a feladat, hogy „aprópénzre“ váltsák, vagyis a körülményekhez és egyéb adottságokhoz konkretizálják a határozatban rögzített általános elveket. Színházainkban erre a lépésre egy esztendővel ezelőtt került sor, amikor az előző esztendők tapasztalatait is szem előtt tartva, az illetékesek hozzáláttak az idei dramaturgiai tervek kidolgozásához és egy hosszabb távú műsorpolitika alapjainak építéséhez. Színházaink legfontosabb feladata, hogy sajátos eszközeivel, sajátos művészi értékekkel gazdagítsák a széles tömegeket, a közönséget. Sok feltétel — személyi, anyagi stb. — kell ahhoz, hogy a színház és közönségének a kapcsolata lényegében gyümölcsöző legyen (a zavaró, gátló momentumok teljesen sohasem küszöbölhetők ki). Ezek közül az egyik legfontosabb a színház rugalmas és igényes dramaturgiai munkája, valamint a művelődés- politikai, gazdasági és egyéb fontos elveket megfelelően szintetizálni tudó művészeti vezetés, s természetesen a felkészült művészi gárda. E látszólag egyszerű felsorolás mögött sok-sok probléma, kérdés húzódik meg, amelyet most nem részletezhetünk. Mielőtt értékelnénk az idei évadot, látnunk kell azt is, hogy az elmúlt szezon egy hosz szabb időt igénylő kibontakozási folyamat része, újabb lépcsőfok a fentebb említett feltételek megvalósításához. E szempontokat figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a legszámottevőbb változást a Szlovák Nemzeti Színház társulata érte el. Bemutatóinak többsége esemény volt, komoly figyelmet érdemelt, még akkor is, ha a számos siker, elismerés mellett a bemutatók során gyengébb teljesítményt, rendezői „bakit“ is észleltünk, de enélkül egyetlen színház működése sem képzelhető el. A legnagyobb pozitívumnak a színház dramaturgiai munkáját tartom, beleértve a rendezők kísérletező, kutató kedvét, melynek eredményeképpen igényes bemutatókat, felújításokat láthattunk. Két ősbemutatóra került sor (BukovCan: A karnevál első napján/ Záhradník: Szóló ütőhangszerekre}, továbbá két, más-más hangvételű felújításnak, már- már átírásnak tapsolhattunk (J. Budský Gorkij Jegor Bulicsovját vitte színpadra úgy, hogy a Dosztigajev néhány motívumát is felhasználta, Tibor Rakovský pedig Chalúpka két egyfelvonásosát „porolta le“ s korszerű elemekkel megtűzdelve kreálta színpadra). P. Haspra rendező fedezte fel és vitte nagy sikerrel színpadra F. Crommelynck vígjátékát. Ízelítőt kaptunk a kortárs szovjet drámairodalomból is, amikor megtekinthettük Vainpi- lov Búcsú júniusban című színművét. Ha bemutatókhoz soroljuk a korábbi premiérek |s azóta is műsoron levő) listáját — Don Carlos, Az ember tragédiája, Tévedések vígjátéka, Mielőtt a kakas megszólal, Kolduskaland stb. — akkor túlzás nélkül állapíthatjuk meg, hogy a Szlovák Nemzeti Színház művészgárdája jó úton halad: sokféle formában, igényes művészi eszközökkel keres választ időszerű dilemmákra, problémákra. Nem „szappanbuborékokat“, hanem komoly érté keket csillogtat, s így neveli és vonzza az elmúlt években kétes értékű „szenzációhoz" szokott közönséget. Ezen keresztül válik a színház egyre inkább maivá, vonzóvá, és elkötelezetté, a szavak nemes értelmében. Hozzá kell még tennünk, hogy a Szlovák Nemzeti Színház társulata az elmúlt esztendőkben komoly helyiséghiánnyal is küzdött. Ez a probléma az újjáépült létesítmény átadásával most megoldódott, s többek között ezért is várjuk még nagyobb érdeklődéssel — ás igénnyel — a színház következő évadját. A többi szlovák színházzal kapcsolatban — személyes tapasztalatok és a tudósítások alapján — már csupán néhány pozitív példáról számolhatunk be, mert itt még jórészt adósak a céltudatos és a rendszeres művészi munkával. E színházakban kevés a kísérletező, vállalkozó kedv, a valóban figyelmet érdemlő tett. Könnyű megszámolni például, hány ősbemutatót tartottak. Még mindig sok a rutinmunka, a „langyos“ előadás, amelynek ugyan nincsenek kirívó negatívumai, de számottevőbb pozitíruínai sem. Ezt észleltük az Oj Színpad Feydau Az ütődött című darabjának bemutatóján is, amely csupán olcsó ötletekkel, olykor ízléstelenségekkel tűnik ki, s nehéz rájönni, miért kellett ezt a vérszegény, elkoptatott darabot előadni. E hibák és fogyatékosságok is azt bizonyítják, hogy az átgondolt és helyes elvektől olykor hosszú út vezet a megfelelő gyakorlatig. Felkészült és odaadó emberek kellenek a célkitűzések realizálásához, s — ne feledjük — idő is, de még ennek tudatában, s a biztató jelek ellenére sem lehetünk teljesen elégedettek színházaink művészi munkájával. A Magyar Területi Színház tevékenységét egy hosszabb lélegzetű írásban értékeljük majd, ezért most csupán annyit említünk meg, hogy a szlovák színházakhoz hasonlóan, az elmúlt évadokhoz képest határozott fejlődésről számolhatunk be. Darvas József Kormos ég című drámája nemcsak az időszerű téma miatt aratott országos feltűnést. Igényes vállalkozás volt, és megérdemelt siker koronázta Osztrovszkij Vihar című drámáját, valamint Vörösmarty Csongor és Tündéjenek színpadra vitelét (néhány hiba ellenére is) a MATESZ Thália Színpadán. Néhány kimagasló színészi teljesítményről is beszámoltunk az évad folyamán. Tenni- és javítanivaló is akad még bőven, a következő jubileumi évadban. Továbbra sem kielégítő a színház dramaturgiai munkája, s már évek óta hiányoljuk hazai szerzők színműveinek bemutatását is. {Ez utóbbi fogyatékosság természetesen nemcsak a színház „számlájára“ írható.) Néhány fiatal sikeres bemutatkozása ellenére továbbra is nagy figyelmet kell szentelni a színészi utánpótlás kérdésének. A jó gazda nemcsak felméri a tapasztalatokat, hanem okul is belőlük. Színházaink vezetőire s az illetékes irányító szervekre az elkövetkező hetekben hasonló feladat vár. SZILVÁSSY JÓZSEF Bácskái Béla: GYÁRI MOTÍVUM (fametszet)
