Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-25 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó
enki sem tudta, honnan telepedett ide. Egyszerre csak a szomszédunk lett, méghozzá az e\őkelő földszinti lakásba költözött. És mindannyian köszöntöttük: jó reggelt! Nem annyira szokatlanul idétlen alakja tűnt fel nekünk, egy barátságos város szorgalmas és mértéktartó polgárainak, egy csöndes utcában fekvő nyugodalmas bérház lakóinak — hanem a járása. Mert noha öles léptekkel, fesztelenül járt, mégis mintha macskatalpon, nesztelenül lopakodott volna, és valami jól olajozott, de pattanásig feszített rugó- zatú gépezetre emlékeztetett. Zöld kalapot viselt. De leginkább izgatott, mondhatni felkavart bennünket a kíváncsiság, hogy miként juthatott ilyen előkelő lakáshoz? Összeköttetései révén? Kapcsolatai vannak felsőbb hatóságokkal? Erre vallott bizalmas, szinte bensőséges viszonya a folyosó túlsó sarkán lakó magas rangú személyiség fiatal feleségével. Avagy csupán véletlen volt, valami régebbi ismeretség? Talán valamikor szolgálatot tett a fiatalasszonynak, kisegítette valami kínos helyzetből? Valóban, el lehetett képzelni hirtelen felbukkanó mentőangyalnak, de éppúgy félelmetes bosszúállónak is. Mindez azonban ellentmondott nyilvánvalóan szerény származásának, amiről néhány nappal beköltözése után már meggyőződhettünk. Egy falusi szekérről került le meglepően szegényes cókmókja: durván ácsolt nehéz asztal, magas támlájú karosszék, amilyet manapság már csak ősrégi keleti templomokban látni, egy hatalmas rostély, különféle nyársak, kötegnyi szőrme. Szekrénynek, szőnyegnek, képnek nyoma sem volt. Mindez erdővidéki származásáról vallott, és megerősítette azoknak a véleményét, akik szerint csupán alacsony szintű, de jelentős és hatékony kapcsolatai vannak. Megjelenése senkit sem zavart. Ogy látszott, a magas rangú személyiség családján kívül a mi békés városunk egyetlen lakosát sem ismeri. Sose láthattuk emberek társaságában, szórakozóhelyeken, az utcán vagy moziban. Látszólag semmivel sem foglalkozott, csak éppen jelen volt. De mindennél jobban nyugtalanított bennünket, hogy érzékeltük jelenlétét. Mióta beköltözött, még ha napokig sem láttuk, ajtaja előtt lábujjhegyen jártunk, és lehalkítottuk hangunkat. És még valami: minden pénteken óriási mennyiségű húst kapott. A házgondnok lányától tudtuk meg, hogy Hubertus a neve. így írta be apja a lakók névjegyzékébe. De valóban ez volt a neve? Egy új lakó valamelyik délután vele együtt lépett be a kapun, és véletlenül nekiütődött, mire udvariasan bocsánatot kért és bemutatkozott. Hubertus szórakozott pillantást vetett reá, észre sem vette üdvözlésre nyújtott kezét, csupán egy szót mormolt: Krakatau. Ez a szó jó időre felcsigázta érdeklődésünket, és újabb nyugtalanságot keltett bennünk. Egymást követték a kérdések és magyarázatok. A harmadik emeleten lakó tanár szerint Krakatau valami vulkán neve, valahol az óceán végtelen világában. Évekkel ezelőtt kitört és elnyelt egy szigetet. A világ minden táján jelezték a készülékek a szörnyű rengést, amelynek nyomán még évek múltán is porfelhők zúdultak a nagyvárosokra. De annak idején más jelenség is rémületet keltett az emberekben: a sziget egész állatvilága — vad- és háziállat egyaránt — már napokkal a vulkán kitörése előtt felbolydult, és iszonyú üvöltéssel elmenekült a szárazföldről, inkább a tengerbe pusztult, semhogy az izzó lávafolyamban leije halálát. Mire célzott Hubertus? Talán rosszul értette az új lakó? Vagy Hubertus véletlenül éppen ezt a szörnyű eseményt idézte fel gondolataiban, és önmagába merülve, szórakozottan mormolta maga elé ezt a szót? Vagy figyelmeztetésnek szánta? De mitől óvott volna? önmagától? Ilyesmi képtelenség lenne, ha valóban pusztító terveket forgatna a fejében. Valami elkövetkező eseménytől óvott volna? Miféle katasztrófától? Békés volt a világ, semmiféle csapás nem fenyegette városunk falait, a Föld rengése elcsitult, és a járványokat már rég óta lebírtuk. Vagy ez lett volna az igazi neve, amit büszkén ejtett ki, hangsúlyozva, hogy ő egy alvó vulkán, de bensője vészesen fortyog, és ha ártatlan barmok lennénk, ösztönösen megéreznénk a veszélyt? Akkoriban történt, hogy Hubertus eljegyezte házgondnokunk lányát. Az esküvő után eltűnt a menyecske, senki sem látta többé ezt a különös teremtést, pedig azelőtt unos-untalan találkoztunk vele a lépcsőházban vagy az udvaron. Hubertus változatlanul folytatta láthatatlan, izgalmat keltő életét, szótlanul jött- ment, soha semmiféle hang nem szűrődött ki lakása ajtaján. Csupán egy ízben láthattuk feleségét. Egy pénteki napon, mikor két legény becipelte a lakásba a hatalmas húsosszatyrokat, a félig nyitva maradt ajtón át megpillanthattuk az asszonyt: a konyhában matatott. Nyilván javára vált a tömény vadászkoszt, mert mintha megnőtt volna, keskeny válla hajlatában duzzadó keble látszott, az arca is kipirult. Egy júniusi napon, mintegy fél évvel Hubertus beköltözése után, láttuk, hogy lakásának erkélyén kivirágzott a borostyán. Gyors növekedését már hetek óta egyfajta helyesléssel szemléltük, mert friss zöldje egy asszonyi lélek szelíd serénykedéséről tanúskodott. De éppen ez a virágzás kavarta fel ismét már-már megnyugodott kedélyünket: szokatlan, meghökkentő virágok voltak, szélesre tárult sárga kelyhükből lila és sárga erezetű termők csüngtek le. Senki közülünk, még a harmadik emeleten lakó halk szavú tanár sem látott valaha Is ilyen borostyánt. Az éles elméjű tudós úgy vélte, hogy a szóban forgó borostyánt Hubertus nyilván valamelyik távoli vadászkirándulásáról hozta magával, valami isten háta mögötti völgyből. A ta- nar naphosszat az erkély alatt sztrázsált, míg aztán egy reggel talált is egy porcos magot: az éjjel pottyant le az erkélyről. Felszedte, hazavitte, és noha nem sikerült felismernie a különös növény nevét és eredetét, elültette a muskátli mellé. Már * Romániai német író néhány nap múltán a muskátli barátságos fehérpiros színe sárgáslila zagyvalékká torzult, a kihajtott borostyán pedig elborította az erkély falát, majd ellepte a szomszédos ablakokat és felkúszott a következő emeletre is. A ház lakói különös módon nem érzékelték a borostyán elburjánzásának nyomsztó voltát, hanem éppenséggel türelmetlenül lesték, hogy a sárgáslila áradat elérjen az ablakukhoz, elborítsa erkélyüket, sőt a szobák falát is belepje: Házunk az egész negyed látványossága lett, naphosszat kíváncsiak őgyelegtek körülötte és irigykedve bámulták a rikító borostyánfalat. Egy vasárnap délelőtt a magas rangú személyiség felesége egy nyelves virágot tűzött a blúzára, úgy indult sétálni. Városunkat még az ősz beállta előtt belepte a borostyán, és szemmel láthatóan elfajúltak az erkölcsök. Rohamosan elharapózott a nyelves virág divatja, már a nyakkendők és függönyök mintáját is kisajátította, sőt egy agyondicsőített parfüm címkéje lett. Ezt még bocsánatos hóbortnak tekintettem, mert az erkölcsök elvadulása egyelőre csak a húsfogyasztás mértéktelen megnövekedésében mutatkozott meg. De hamarosan már nem tudták ellátni városunkat a mészárosok: a piacokra távoli falvakból egyre özönlöttek a parasztok tyúkok, kacsák, libák, pulykák, gyöngytyúkok, nyulak és disznók ezreivel, de a vásárlók még a vadászok friss zsákmányát is elkapkodták. Élelmes fickók megorrontották az idők szelét, és lacikonyhákat rögtönöztek. A deszkákból ösz- szetákolt, hosszú asztaloknál tülekedő polgárok tömege zabálta a sült vagy nyárson pirított húsok irdatlan mennyiségét. Az asztalok mentén a rostélyok parazsa fölött szüntelenül forogtak a nyársra tűzött húskoloncok, és vastag, párolgó szeleteket hasítottak le belőlük a zöld vadászruhát és virágdíszes kalapot viselő szakácsok. Karácsony előtt feltűntek a piacokon az első vadasketrecek. Most már senki sem volt hajlandó lőtt vadat vásárolni. A háziasszonyok szakértő szemmel becsülték fel a ketrecekbe zsúfolt őzek, vadkacsák, foglyok, vaddisznók minőségét, sőt, valóságos árverésen kelt el egy-egy medve is. Hivatásos bőllérek ajánlották fel szolgálataikat, és ott helyben, vagy a vásárlók házában ölték le az állatokat. Rövidesen meghonosodott az úgynevezett vadviadal divatja. A régóta elhagyatott sportpályákon kiéhezett farkasok és szarvasbikák, medvék és vadkanok páros viadalát, vagy egész falkák harcát rendezték meg. A tomboló nézők fogadásokat kötöttek: óriási összegeket tettek fel esélyesnek vélt állataik győzelmére. Este pedig összegyűltek az ünnepeit nyertesek, és borostyánkoszorúval a nyakukban hatalmas tábortűz lángjainál sütötték meg és falták fel a szétmarcangolt állatokat. Annak is híre kelt, hogy egyletbe tömörültek a nyershús hívei, és azon melegében habzsolták be a még vérző vadat, persze erős fűszerekkel meghintve. Így telt el az első év. Ma már szinte felismerhetetlen a városunk. A borostyán sűrűjében elmerültek a templomok tornyai, a színház cirádál, a középületek és a lakóházak tetői. Ebben az áthatolhatatlan szövevényben ismeretlen madarak fészkelnek, és a zöldbe süly- lyedt város fölött röpdösnek, az utcákon őzek kószálnak, az elvadult kertekben medvék caplat- nak, a csatornában vaddisznók turkálnak. Éjjel a rókák éles vonítása süvít végig az utcákon és riaszt fel bennünket nyugtalan álmunkból. Gyakran kürtök harsognak, szerencsés vadászatot hirdetve. Naphosszat vadászok lesik borostyán-rej- tekükből a zsákmányt. Sokan vadászfalkákba verődve már idegen városokban portyáznak. Éjjeleinket mind gyakrabban világítják meg távoli, rőt tüzek. A harmadik emeleti halk szavú professzor még ma sem tudta felkutatni a különös fajta borostyán nevét és származását. Hubertus némán jár-kel, senki sem ismeri közelebbről, senki sem tudja, mit művel. Felesége hármas ikreket szült, három óriási csecsemőt. Éhes üvöltésük felveri az egész házat. Az új lakó annak idején nyilván félreértette Hubertus monnogását. Nem vulkánt emlegetett, hanem valami rossz nyavalyát, ami ellepett bennünket. Vagy csupán a tapasztalt vadász cselvetése volt? Ma már senki sem hiszi, hogy ő a vétkes mindezekért. Ki hát a vétkes? Ferencz László fordítása 1972. VI. 25. PIHENŐ ERDÉSZ (Prandl Sándor felvétele) KLAUS KESSLER-
