Új Szó, 1972. június (25. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-18 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó
futtatva, le is van ellenőrizve. Egyik kollégámat kértem meg, használja egy-két hónapig. Tudod, én már nemigen vezethetek a .szemem miatt. — Tudom apa. Köszönöm! Nagyon körültekintően Intéztél mindent. Karcsi óvatosan vezetett. Mögötte bosszankodtak Is néhányan. A város felé vette először az irányt. Eszébe jutott, hogy még van valami megbeszélni valójuk. Keresett egy parkolóhelyet, és meghívta a társaságot a közeli csendes kis kávéházba egy feketére. Vidáman beszélgettek, meséltek, csak Viola volt hallgatag. Remegett a bizonytalanságtól: „Hogyan akarja Karcsi megmondani? Mit fog szólni az anyja?“ — Nem megyünk még? Anyukám már biztosan nagyon vár. — Mindjárt Viola, csak még valamit megbeszélek apával — kettesben. Apa, légy szíves egy pillanatra! . Bocsássatok meg! A két férfi kiment. — Apa, nagyon kérlek, ne haragudj. Amit most akarunk anyával megbeszélni, Violának nagyon kínos lenne, ha te is ott lennél. Tudom, hogy te megérted, de anyával ezt most kell tudatni, még mielőtt elmegyünk Violáékhoz. Nem vagyok benne bizonyos, hogyan fog reagálni, ha csak ott tudja meg. Félek, hogy elromlana az ünnepi hangulat. Ugye megérted, apa? — Meg, fiam. De mi az a nagy titok? — Majd neked elmondom később. Várj meg, kérlek. a kocsiban. Izgatottan lőtt vissza Karcsi. Már elhatározta, mit fog mondani. Amikor az asztalhoz ért, anyja és Viola kedvesen beszélgettek. Ez meglepte. Leült és kortyintott a feketéjéből. — Anya ... — szólt közbe, gondolván, jó pillanatot fogott ki, az anyjának nincs rossz kedve. — Tessék, fiam! Viola elpirult. — . . Semmi, semmi Csak meg akartam kérdezni, neked hogy tetszik az autó. fa, és apa kiment megnézni — Nekem nagyon. Hiszen én választottam. Ismét zsákutcába jutott a beszélgetés. Most Viola távozott egy pár percre az asztaltól. — Régóta ismeritek egymást? — kérdezte Novákné. — Egy éve voltunk gyakorlaton azon a klinikán, ahol Viola ápolónő. Azóta csaknem mindennap találkozunk. Viola hamar visszajött. — Most már igazán menjünk! Anyuka nagyon vár. Most beszéltem vele telefonon. — Jó, indulhatunk. Karcsi fizetett. Beszálltak az autóba. Viola most már Karcsi mellé Olt, mert Novák mérnök a hátulsó ülésen elbóbiskolt, amíg ők megérkeztek. Útközben jelentéktelen dolgokról beszélgettek. Aztán Novákné váratlanul odahajolt Violához, úgy, hogy a férje ne hallja: — Viola kedves, hány hónapos vagy? — kérdezte félreérthetetlenül. Vio áriak az arcúba szökött a vér. Karcsi is meghallotta. ő is elvörösödött. Egyikük sem tudta, hányadán vannak. Viola úgy gondolta, Karcsi mindent elmondott. amíg ő távol volt. Karcsi pedig ugyanezt Violáról — Négy — felelte némi habozás után Viola. — Igazán, fiam, mint jövendőbeli nőgyógyász, segíthettél volna Violán, addig amíg lehetett — szólt az anyai iótanács Karcsinak. — De anyám! Mit képzelsz?! — tört ki az emberi, apai és orvosi felháborodás Karcsiból, és egy pillanatra hátranézett. Éppen a hídhoz közeledtek. Az a másodpeiLtöredék, amíg Karcsi hátranézett, elég volt ahhoz, hogy elveszítse uralmát a kocsi felett Jobbra, a lárda felé tartott az egyébként nem túl gyorsan haladó piros Moszkvics. Karcsi megijedt, pánikba esett. Visszarántotta a kormánykereket, rálépett a fékpedálra, de már nem volt ura a helyzetnek Az autó az út bal oldalára került, és nagy csörömpöléssel becsapódót a híd korlátjába. A járókelők azonnal odasiettek, hogy segítségükre legyenek a sebesülteknek, de nyomban hátráltak is, mert a motorból lángok csaptak fel. Karcsi véres arccal, szétzúzott ujjakkal ugrott ki a kocsiból. Ugyanezt tette apja is, anyja is, akiknek egy-két kisebb karcoláson és az ijedtségen kívül egyéb bajuk nem történt. Csak Viola nem mozdult. A lángok már majdnem az egész kocsit elborították. Karcsi átrohant az autó másik oldalára. Egy férfi a tömegből megelőzte. Óriási erővel kirántotta a szétzúzott ajtót, és kihúzta Violát. Ruhája, haja égett, orrán, száján jöt a vér. Valaki a tömegből kabátot dobott rá, hogy elfojtsa a lángokat. — Él?? — üvöltötte Karcsi magánkívül. Lehaiolt. felemelte szemhéját, szívét hallgatta: — Él, él!! Mentőket!!! — Tűzoltókat, mert elég a kocsi — kiabálta No vákné. De a kocsin már nem lehetett segíteni. Amit csak az egyik kezével tudott, Karcsi mindent megtett, szívmasszázst, mesterséges légzést adott Violának, pedig már őt is ájulás környékezte. Megérkeztek a mentők. Mindnyájukat beszállították a kórházba. Viola szíve szabályosan dobogott. Feltették a műtő asztalra Karcsi mellette akart maradni, de ő maga is ápolásra szorult. Hosszú bizonytalan percek következtek. — Mi lesz? Életben marad? Nem súlyos a sérülése? Végre megérkezett a főorvos: — Nincs életveszélyben. Agyrázkódás és kisebb fejsérülés. Már felnézett. Reméljük, nemsokára magához tér. Amikor Novák mérnök hazaérkezett, le sem vette a kabátját, bement a dolgozószobájába, és egy éles késsel kikaparta az őszi tájképről a piros autót. 11 M indeddig azt hittem, hogy az asszonyok azért mo- roqnak a férjeikkel, mert a féri a társadalom legközelebbi tagja, akit elérhetnek. Ennek a hitnek azonban tegnap este óta vége. Egy bölcs ember okos könyvében új megállapításra bukkantam. A tudós szerző szerint az ember élete a sejtekben megy végbe. A természet valamennyit a szokott gondosságával tartja karban. Amikor ugyanis az ember szervezetében munkájukat végzik, már megkezdődött mellettük az új felépítése és egyidejűleg a régi pusztulása. Arról is felokosított a könyv, hogy az élő szervezetben a sejtek egy bizonyos idő múltán kicserélődnek. Mégpedig ötévenként. Ez aztán szeget ütött a fejembe. Gyorsan számolok. Tízéves házasok vagyunk. Megváltozott ezalatt az asszony? Meg bizony. Az első öt esztendőben aranyos volt, kedves és fürge. Most mor- gós korszakában van, ahogyan ezt bevezető szavaimmal is jeleztem. A homlokomra csapok: hát persze, íme a tudományos bizonyíték, hogy az én feleségem már nem ugyanaz az asz- szony, akivel öt esztendeje az ötéves házassági évfordulót ültem. Persze, már akkor sem volt az igazi. De megállapíthatom, hogy öt esztendeje nem ül minden áldott nap késő estig, mondhatnám ámenig a képernyő előtt. De számolok tovább: öt éve, ötesztendős házassági évfordulónkon sem volt ugyanaz. akit öt esztendővel azelőtt szerelmes pilantásokkal vezettem az oltár elé. A természet gondos: kicserélte a feleségem. Tulajdonképpen az anyósom sem valódi már. Tíz esztendővel ezelőtt szelíd öregasszony volt, aki két kézzel adta hozzám a lányát. Öt esztendeje feléledt, újjászületett. Valóságos víq özvegy lett. Semmi kétség, a természet vele is gondos volt, kicserélte. Annyira kicserélte, hogy nem is azonos azzal a nővel, aki a lányát szülte, sőt a lánya sem azonos azzal, akit szült. No, édes eszem, most el ne hagyj! Most veszem észre, milyen lavinát indítottak el a tudós ember meg állapításai. Ha sejtjeink öt év alatt kicserélődtek, akkor az egyik fiam sem az enyém tulajdonképpen, mert az eqyik hétéves, a másik meg éppen öt. De ha jól meggondolom, az anyjuk sem az anyjuk, mert Ő is egészen más sejtekből áll, mint amikor a klinika előtt gyermekünkben gyönyör- ködve a taxiba ültünk. Most már gyorsan forog az agyam. Az sem utolsó dolog, hogy én, aki tízéves fírj vagyok, magam sem vagyok azonos azzal az önmagommal, aki aláírtam a házassági anyakönyvet. Megnőtt a vérnyomásom, fáj a gyomrom, és néha szédülök is, különösen akkor, ha anyósomat észreveszem a láthatáron. Tulajdonképpen semmi közünk eqymáshoz. Öt esztendeje, az ötesztendős házassiqi évfordulónkon méq vidáman koccintottam vele, akiről azt hittem, hogy a lánya a feleségem. Ismerve a tudós ember tantételeit, nem nehéz megjósolnom, hogy újabb bonyodalmak várnak rám. Ha ez így megy tovább, a természet újabb öt esztendőn belül újra kicseréli az asszonyt, a gyerekeket, az anyósomat, sőt még engem is. Nagy kérdés még, hogy mi lesz belőlem és belőlük. Remélem, hogy anyósom lányából aranyos, kedves, fürge, csöndes menyecske lesz, belőlem meg fiatalember, éppen úgy. mint fiaimból. Ha már csereberélni kell, legalább a feleségemet meg engem csereberéljen vissza a természet. Idáig jutottam az írással, amikor az asszony beletekintett. — Lehet, hogy mindaz, amit a te tudós embered írt színigaz — mondta. — De az s biztos, hogy az anyakönyvben az aláírásod méq mindig valódi. SzűfsIstván: KARCOLA TOK P éter bátyám ősz fejével jobban tudja, mint én, hogy a gazda szeme hizlalja a jószágot, mert ahogy vén csontjaitól tellett, hamar otthagyott bennünket a terített asztalnál, mint szent Pál az oláhokat, és kibicegett a baromfiudvarba. — Zsigát nézi, a kakast — mondja Lujza néném. Aztán részletesen elmondja, hogyan tett szert az öreg egy kendermagos kakasra. Nézzem csak meg, farkán olyan díszes sarlótollak vannak, hogy akármelyik csendőr megnyalta volna egykor értük a szája szélét. Szép, piros, fűrészelt taréja van, mindig telt begyű, szorgalmasan kaparó, a környezete iránt érdeklődő, csillogó szemű, szóval olyan, amilyen az állatorvosi tankönyvekben írva vagyon. Amikor az öreg után ballagok, észreveszem ám, hogy a baromfiudvarban fejezi be az ebédet. Fél kezében a tányér, a másikban a villa, és ahogy szemét legelteti a kakasán, vakon hányja a tojásos galuskát. A kakas éppen akkor kerget egy tyúkot. Én is gyönyörködve nézem a versenyfutást, amelynek során a pálya kiterjedt a kacsaúsztató, a disznóól és a szer számosfészer környékére. Minek fűzzem tovább a $zót, Zsiga győzött. — l.átod-e, gyerek — kezdte rá az öreg —, az idén fias tojásaink lesznek, annyi szent. Mert a világért se felejtsem el észbe idézni, hogy néném már megültetett két kotlósalját, csakhogy kell még a friss tojás, mert megiňt akadt egy megveszekedett tyúkja, amely költeni akar. — Igaz, nem nagyüzembe való ez a fajta — folytatta, de parasztudvarba ez való. Nem kell ennek a zsákba nyúlni élelemért. Most vesszük észre, hogy Zsiga megint mozgolódik. Á nyúl. ól környékén szemelt ki egy magának valót, ott tipegett, topogott körülötte, kárált, udvarolt, berzenkedett, de hát nem volt igazi szerencséje. A tyúk hirtelen megiramodott, Zsiga utána. A tyúk hirtelen szárnycsapásokkal kikerülte a kacsaúsztatót, Zsiga azonban nagy lendülettel beleszaladt, nyakig vizes lett a tolla. A dolog azonban mégsem hűtötte le, hanem folytatta a kergetést. A szomszéd kertje sarkában aztán szegény pára kifáradt, sarokba szorult, Zsiga utolérte, és a tyúk megadta magát. Az öreg elégedetten mosolygott fehér bajusza alatt. — Hát ez az, látod-e gyerek? Tavaly ügyetlen kakasunk volt, nénéd a fél fészekalja tojást kidobhatta a kotlós alól. Az idén aligha lesz így, fiam. Az ember mindig tanul, csak nyitva kell tartania a szemét. Az öreg komótosan villázza a tojásos galuskát, anélkül persze, hogy levenné szemét Zsigáról. Már-már mennénk, amikor újabb vészkiáltásokra leszünk figyelmesek. Az öreg hegyezi a fülét, aztán visszafordul. — Nézd a telhetetlent! — mondja, s látom ám, hogy újabb versenyfutás van a szemétdomb körül. Az öreg elégedett. És bőkezű. A villájára szúr egy galuskát, a tyúk mögé és a kakas elé dobja. Zsiga észre, veszi, hirtelen megáll, a csőrébe kapja a tésztát, gyors nyelésekkel lecsúsztatja, majd megfúl belé, aztán a tyúk után iramodik. Elneveti magát az öreg. Megint szúrás a villára, megint hajítás. Újból kettőjük közé. Zsiga fékez, bekapja, szinte megakad a gigáján, és rohan a dolga után. — Mit kuncog, Péter bácsi? — kérdem, amikor látom, hogy az öregúrnak aligha lesz alkalma Zsiga és e közé a tyúk közé galuskét vetni. — Először is azt, fiam, nem bolond állat ez a Zsiga, tudja, mitől döglik a légy. Másodszor meg azt, fiam, hogy nem szeretnék ilyen éhes lenni, mint Zsiga. Pillanatkép (Könözsi István felvétele)
