Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-01 / 102. szám, hétfő
TTa ünnep közeledtén a* én> bér a régi harcos május elsejékre gondol, szemtanúkat, dokumentumokat vattat felőlük, a korabeli történeti eseményekkel együtt, mintegy társult fogalomként, minduntalan felmerül a hatósági provokáció ténye. Azóta, hogy 1886 május első napjaiban, a nagyarányú chicagói munkástüntetések során a hírhedtté vált bombamerénylet történt, s hogy ennek emlékezetére a II. Internaclonálé 1889-es párizsi kongresszusán a munkásosztály nemzetközi ünnepévé avatta május elsejét — valamiféle baljós örökségként kísértettek folytonosan a karhatalmi erőszakkal jegyben járó rendőr- provokációk a kapitalista idők május elsejei ünnepségein. Mert bár a munkásság és az agrárszegénység mindig úgy élte át ezt a napot, mint egy harci elszántságot kölcsönző, a munkástestvériség és a szocialista jövő nagy ígéreteivel telt ünnepnapot, lelke- sültségiiket lépten-nyomon megkeserítette a hatósági brutalitás, amelyet szinte törvényszerűen fizetett provokátorok vagy buzgó rendőrtisztek fondorlatos mesterkedései próbáltak minden esetben látszatra indokolttá tenni, de legalábbis a törvényesség mázával bevonni. Elsárgult újságpéldányokat lapozgatva, s egykori fényképfelvételeket nézegetve is erre a meggyőződésre juthat az ember. A Kassai Munkás, a későbbi Munkás, a Pravda, a Magyar Nap vagy akár a Dav egykori számai között tallózgatva, hivatásos újságírók és munkáslevelezők tollából egyaránt olyan híradásokat olvashatunk, amelyek ezeket a burzsoá osztályuralomból született atrocitásokat, s az erőszaktételhez alkalmat szolgáltató provokációs beugratásokat történeti hitelességgel rögzítik. De egykori fényképek, ezek a nagyon korhű dokumentumok is erről tanúskodnak. Akár Antonín Zápotocký, akár Klement Gottwald, vagy Major István és Steiner Gábor (s lehetne a sort tovább is folytatni) lépett a szónoki emelvényre, mindenütt ott láthatjuk a zsebnoteszével kezében buzgón jegyezgető rendőrtisztet — ahogy a korabeli fotós fényképezőgépe megörökítette. Aztán már elegendő volt egy neki nem tetsző kijelentés, vagy akár csak egy inkriminálható kifejezés is, hogy a hatóság kirendelt embere nyilvánosan figyelmeztesse a szónokot, esetleg leparancsolja a pódiumról, bizonyos esetekben pedig oszlásra szólítsa fetf a nagygyűlés résztvevőit. S ha ez nem ment szépszerével, már vezényelték is a rendőr- vagy csendőrszakaszokat — érvényt szerezni a hatósági parancsnak. Anélkül, hogy a régi, harcos szellemű s mindamellett hangulatos május elsejei tüntetések sorát lenne szándékunkban felemlegetni, amelyek ugyancsak bővelkedtek a hatósági közegek durvaságaiban, mert hiszen azidőtt a burzsoá rendőrség egyforma elszántsággal gumibotozott Kassán csakúgy, mint Füleken, Rozsnyón, Gútán vagy Bratislavában, s 1926-ban Léván például még gépfegyveres katonai alakulatokat is bevetettek a tüntetők ellen, valamennyi közül a tragikus 1929-es berlini május elseje emelkedik ki talán leginkább, a nemzetközi munkásmozgalom fekete ünnepe, amikor a jobboldali szociáldemokraták árulása folytán a német kommunisták által szervezett fasisztaellenes tüntetést vérbe fojtották. A hatalom lövetett, ágyúkat, páncélkocsikat, géppuskás katonaságot küldött a vörös zászlókkal, transzparensekkel, virágcsokrokkal felfegyverzett munkástömegek ellen, s a következmény — 27 munkáshalott, 150 súlyos és 2000 könnyebb sebesült lett. Eme május elsejéket beárnyékoló hatalmi önkényeskedések dokumentatív tényei ösztönöztek arra a gondolatra, hogy egykori rendőrök után járjak, s tudakoljam tőlük, hogy ők — a másik oldalon — hogyan élték át ezeket az emlékezetes manifesztációs ünnepségeket, mit fogtak fel belőlük maguknak, a látottak mire indították őket s hogyan érezték? Érthető, ha nem mindegyikük beszél róla szívesen, hiszen valamiképp részesei voltak — akár már csak puszta jelenlétükkel is — a kapitalista államhatalom gyakorlásának. Kevesen vannak olyanok, akik nem váltak a burzsoázia, vagy netán a fasizmus vak eszközeivé, nem züllöttek rendőrpribékekké. Talán osztályösztönük, becsületes tartalmú hazafiságuk, vagy egyszerűen csak emberségük óvta meg ettől, de voltak ilyenek is. Otto Parízek, aki a második világháborút közvetlenül megelőző időben, az olyannyira ismert munka- nélküliség folytán lett közrendőr, szintén ilyen ember. Elégséges volt neki néhány szolgálati év, hogy megundorodva a fasizálódó szlovák rendőrség egyre gépiesebbé vált kegyetlenkedéseitől, másfelé keressen kötődést, emberi kapcsolatokat, másfelé tájékozódjon. Tagja lett a rendőrségi testületben létrejött illegális baloldali csoportnak, amely egyfelől a bebörtönzött kommunisták és az illegális pártvezetőség között létesített kapcsolatot, majd pedig a foglyok megmentése érdekében szervezett akciókat, mígnem ezért a tevékenységéért őt magát is be nem börtönözték. Csak a felszabadulás jelentette számára a végleges szabadulást — a börtönből is. Ö két jól megkülönböztethető csoportra osztotta az akkori rendőrséget. Az egyik oldalon állt a mindenre kész gépezet, az UŠB kommunistaellenes osztályával az élen, amelynek az utolsó időkben Dr. Beňuška volt a főnöke, s olyan, jórészt már a korábbi időkből is ismert, hétpróbás martalócok szolgáltak a keze alatt, mint Sudský, Dr- goň, Zajac, Sečkár és Madluška rendőrtisztek. A másik oldalon a kétkezi dolgozókkal szolidáris, baloldali vagy kommunista elvekkel rokonszenvező, esetleg csak becsületes, hazafias meggyőződésű, ám mindenképp emberséges magatartású rendőrök voltak. Emlékezetből, csak találomra sorolt elő néhányat, Štefan Hudcovics őrnagyot, Ján Grňo egykori börtönparancsnokot, Peter Baláž volt fegyőrt, másoktól megint Jozef Ilčík, Stefan Gažík és Ján Vozár nevét hallottam, s bizonyára akadnak rajtuk kívül is jó nébá- nyan még, akik megpróbálták legalább elviselhetőbbé tenni a kommunista vagy a fasisztaellenes politikai rabok börtönéletét a rettegett esztendőkben. Különösen Adam Adamatot emlegette megbecsüléssel, aki az ő, de mások véleménye szerint ts a legderekabbak egyike volt. Mint egykori vöröskatona, a szovjet- oroszországbeli élményei, meg az ott szerzett elméleti iskolázottsága folytán tanítómestere volt a kommunistákkal szimpatizáló, fiatal rendőrlegényeknek és propagátora a Szovjetunió politikájának. A kordon felől nézve Amikor ivánkai kis kertes házában felkerestem ezt a 85 éves veteránt, aki láthatóan a 20—25 évvel fiatalabbak erejével és energiájával éli az életét, ez került elsőként szóba. Vannak az életnek szinte a lehetetlenséggel határos esetei, mint amilyen az is, hogy ő, a volt vöröskatona Bratislavában bekerülhetett a a burzsoá rendőrséghez, s ott még agitátor is lehetett. Leginkább annak köszönhette, amint az öregemberek mesélő kedvével aprólékosan elősorolt históriáiból kivehettem, hogy úgyszólván semmit sem tudtak oroszországi múltjáról. S talán még pártfogóinak, Gregor Tajovskýnak és Jaroslav Hašeknek, akik az orosz hadifogságból ismerték őt, s közbenjártak az A régi május elsejék szokványos képe: rendőrlegények felvonulása a manifesztáció színhelyére. (Archívumi fényképfelvétel) érdekében. Noha arról sejtése sem volt feletteseinek, az egykori légionárius tiszteknek, hogy alkalmasint a III. Internacionálé csehszlovák szekciójának tanácsára kérte magát a rendőrséghez, sokszor meggyötörték őt, s nemegyszer csekélységeken múlott az egzisztenciája. Meglepően friss az emlékezete, legfeljebb ha egy- egy név, időpont vagy adat nem jutott eszébe rögtön, hiszen az emberi emlékezőképesség a korral kopik, fokozatosan kihullanak belőle a felesleges tudati elemek, s marad a leszűrt bölcsesség, az igaz história. Valahogy így vált történeti hitelességűvé az is, amit Adam Adamat beszélt el a hajdani május elsejékről: — A május elsejei kivonulásaink előre kiszámított, nyers, durva akciók voltak. A rendörlegény- séget már előzőleg összehívták és kioktatták a tennivalók felől. Nemegyszer jómagam is hallottam ezeket az előadásokat, amelyek rendszerint ilyen maszlagolásokkal kezdődtek: „Moszkva elrendelte a kommunistáknak, hogy itt és itt, ekkor és ekkor, ezt és ezt kell csinálniok ...“ Rablás, fosztogatás, politikai gyilkosságok, vérengzések szerepeltek az ijesztgetésnek szánt koholmányok között. A legalantasabb ha- zudozások voltak ezek, olyasféle cigánykodások, mint aminőket Szibériában műveltek a légionárius tisztek a volt hadifoglyok között, amikor a szovjethatalom ellen uszítottak és toboroztak. Arra volt jó az egész, hogy feltüzeljék és megvadítsák a szűk látókörű, taAz 1938-as bratislavai május elsejei felvonulás egyben tüntetés volt a köztársaság védelmére. (Archívumi fényképfelvétel) nulatlan közrendőröket. Ezt követte aztán az eligazítás. Akkor már pontosan kijelölték, hogy melyik egységet hol helyezik el, s mik lesznek a közvetlen szolgálati feladataik. Persze, különböző színhelyeken zajlottak le a nagygyűlések, mert rendszerint egyszerre három helyen is tartották, ahol szlovákul, magyarul és németül beszéltek a szónokok, s ezért sokfelé kellett széthelyezni bennünket. Emlékszem egy olyan május elsejére, nem tudom már, melyik évben volt, amikor azt is elrendelték, hogy teljes díszben vonuljunk ki a volt Szabadság térre: csákóban, fehérkesztyűsen, dísz- karddal. Csak úgy csillogott- villogott rajtunk minden! Szegény ostobák, nem tudták, miért csinálják ezt velük, s hogy kinek tesznek szolgálatot, csak látható volt, hogy felettébb tetszett nekik a parádézás. Én meg közben figyeltem, hogy hogyan dolgoznak a rendőrségi provokatőrök. Akaratom ellenére is észre kellett vennem, hogy ezek a hivatásos beugratók minden esetben keresték az alkalmat a zavarkeltéshez. Alig szólalt meg a nagygyűlés szónoka, Major, Steiner, Široký, vagy akár mások is, nyomban provokáltak. Csak egy kis zavargás, egy egészen csekély összeszólalkozás elegendő volt ahhoz, hogy vezényelhessék a rendőrszakaszokat. Azok meg kivont karddal már rohantak Is a tömegre, aztán fej, nem fej, asszony vagy gyerek — mit se számított nekik — vagdalkoztak! Ha nem karddal, akkor gumibottal. Persze, nemcsak május elsejéken, más alkalmakkor rendezett munkástüntetéseken is így, ilyen megrendezetten történt a nagygyűlések megzavarása. A közrendőr nem gondolkodott, nem érzett, csak csinálta, amit parancsoltak neki. Egyetlen dolog volt szent előttük: a szolgálat. Képtelenek voltak embert látni a munkásban. Sőt, emberi mivoltukból kivetkőzött, szinte már elállatiasult alakok is akadtak közöttük szép számmal. Volt egy nagy hasú cseh, bizonyos Rezník nevezetű, akiről semmi jót nem mondhat az ember. Vagy egy másik, a hírhedt Sečkár felügyelő. Szinte alig lehetett embernek minősíteni, sokkal inkább egy visszataszító hústömegnek, valamiféle gúnyába burkolt hústömegnek, akit a legpiszkosabb posztra, s legalávalóbb feladatokra állítottak. Hogy világosabb legyen: az államhatalom, a rendőrség munkásság elleni harcának megvolt a maga módja. Besúgók révén és egyéb nyomozói forrásokból nagyjából mindig tudta a rendőrség, hogy milyen akciókra készül a kommunista párt, s általában a szervezett munkásság. Erre voltak a rendőrségi nyomozók, az állambiztonsági osztály meg a kriminológiai osztály emberei. Ök kifürkészték azt is, hogy kire kell vagy érdemes lecsapni tüntetések vagy a május elsejei ünnepségek alkalmával. Azokat provokálták. Volt egy cseh nyomozó, a nevére már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy olyan alsuc alak volt, akibe még belerúgni se lett volna érdemes. Hát ez a május elsejei ünnepségeken mindig viseltes munkásruhába öb- tözött, vörös szegfűt tűzött a gomblyukába, úgy csatlakozott a munkások menetéhez. Mikor úgy érezte, hogy nem gyanakodnak rá, szóval, bevették maguk közé, tele torokból ő kiabálta a legprovokatívabb jelszavakat, hogy: „Éljen a Vörös Hadsereg!“ meg „Éljen a Szovjetunió!“ S ha a kiszemelt áldozat felengedett irányába, s valami politikailag terhelő kijelentést tett, csak kifordította a kabátja hajtókáját, megmutatta a nyomozó testület jelvényét, és már vitte is magával az illetőt. Ez a szemét provokátor nagyon sok becsületes munkásembert juttatott a börtönbe ilymódon. Emlékszem, egyszer készültségben voltam — rezervában, ahogy mi mondtuk —, s végignéztem egy esetét. A Nemzeti Színház előtt volt akkor a május elsejei nagygyűlés, s ez az ágens egy kommunistát hozott be a komisszariátusra. Amint az akkori Masaryk tér felőli kapualjon át vezette a folyosókon keresztül, mindenütt egész sor rendőr várta őket. A rendőrök már tudták, hogy akit ez hoz be, az csak kommunista lehet, s az egész rendőrsorfal úgy csépelte puskatussal a szerencsétlent, hogy azt nem lehetett nézni. Egyáltalán ... nehéz beszélni arról a durva bánásmódról és emberkínzásról, amikben ezeket a politikai rabokat részesítették. Én tizenhárom évig utcai szolgálatot teljesítő rendőr voltam, aztán a járásbíróságra kerültem, majd pedig fogházi őrszolgálatra osztottak be. Amiket ott láttam és hallottam, elég volt egész további életemre. Hol az egyik, hol a másik cellából hallatszott az üvöltözés, amint a politikai osztály emberei vallatták a letartóztatottakat, hogy beismerő vallomásokat csikarjanak ki tőlük. Előfordult az is, hogy merő buzgalomból agyonvertek valakit. Mint például Swarz Gézát. Aztán pedig, hogy a botrányt és a felelősségrevonást elkerüljék, úgy rendezték meg a dolgot, mintha öngyilkosság történt volna. Én szemtanúja voltam az esetnek: egyszerűen kilökték egy második emeleti ablakból a betonra. De az már zuhantában is holttest volt. Egyszóval, én ott lesoványodtam, és gyomorfekélyt kaptam az izgalmaktól. Elképzelheti, hogy mit kellett ott napról napra átélnem, amikor a cellákból az üvöltözéseket és hörgéseket hallgattam. A feleségem gyenge csirkehúsból, mellhúsból készített nekem kis rántott szeleteket, legtöbbször azt csomagolt az ele- mózsiás táskámba. Eset mint eset, úgy vittem én haza érintetlenül — 24 órás szolgálat után! Nem vett be semmit a gyomrom. Manapság gyakran töprengek azon, hogy a mi rendőrségünk miért bánik olyan humánusan olykor még a szocialista rendszer megátalkodott ellenségeivel, tolvajokkal, élősködőkkel meg a hasonló társadalomellenes elemekkel is. Sokszor már dühöt is érzek emiatt magamban. Nem tudom, mikor, milyen fokon kell megkövetelni a törvény szigorát abban az értelemben, amint azt a sors különös Játéka folytán a törvény embereként is meg párttagként is veteránnak számító Adam Adamat szeretné — mert sem a törvénytárat, sem az igazságügyi szerveink munkáját, de még csak a társadalomra veszélyes bűnözés mértékét sem ismerhetem annyira, hogy felülbírálhatnám ennek a sokat tapasztalt öregembernek a vélekedését. Ha a szocialista törvényesség fokozottabb érvényesítését kéri számon, akkor nem csupán az igazságügyi szervek legfőbb törekvéseivel, de minden becsületes állampolgár alapvető érdekeivel is egybeesik gondja. Mindenesetre, ha ma, május elsején kivonulunk az utcára, a rendőr meg a rendőrkordon látványa senkiben sem ébreszt ellenérzést, mint 35—40 esztendővel ezelőtt, mert csupán az utcai közlekedés rendjére, a felvonulás impozáns rendezettségére, szépségére ügyelnek a sokadalomban. Maguk is résztvevői a manifesztációs ünnepségnek. MIKUS SÁNDOR 1972. V. 1.
