Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-04 / 105. szám, csütörtök
MUNKA ÉS TANULÁS A FELNŐTTEK TOVÄBBTANULÄSI PROBLÉMÁIRÓL Több éven át a seneci [Szene] középiskola a dolgozók iskolai oktatásában fontos szerepet töltött be a csehszlovákiai magyar iskolák hálózatában. 1967-ben azonban — kellő létszámú jelentkező hiányában — megszűnt az „esti iskola". Azóta tettünk már kísérletet a dolgozók esti iskolájának újbóli megnyitására, de próbálkozásaink eredménytelenek maradtak. Evenként toborzást végzünk a szülök, a tanulók, a nemzeti bizottságok és az üzemek propagandistáinak a bevonásával. Legutóbb a sajtó útján hirdetést is közzétettünk. Egyelőre csak heten jelentkeztek, ez pedig kevés ahhoz, hogy osztályt nyithassunk. A problémának ilyen megfogalmazásban történd felvetése azonban sajátos, szubjektivista fel- fogást*tükrözne, ha ez a jelenség csupán bennünket érintve. Beszélgettem erről középiskolai igazgatókkal, kollégákkal, akik néhol csaknem azonos panaszokkal éltek... Megítélésem szerint, mivel ez a probléma nem helyi jellegű, érdemes és szükséges vele foglalkoznunk a napi sajtóban is. A sajtó befolyása, közvéleményt formáló ereje sok gyakorlati kérdés és feladat megoldásában volt már segítségére pedagógusainknak. Szocialista iskolapolitikai célkitűzéseinket szerintem csak úgy realizálhatjuk, ha a valóság dialektikus szemléletére tanítjuk és szoktatjuk az embereket. Nos, mi itt a valóság? A mimikába járó idősebbek és fiatalok továbbtanulási körülményei kétségtelenül nehezebbek, mint a nappali középiskolákba járóké. Az ő fő tevékenységük már nem a tanulás, hanem a munka. Ezek az emberek már helyet kaptak a társadalmi munkamegosztás rendszerében, nagyobb a felelősségük, és kevesebb a szabad idejük. Az iskoláskorúak két közösség tagjai: a családé és az iskoláé. Ezzel ellentétben a dolgozók iskolájának tanulói a közösségnek sokkal bonyolultabb rendszerében élnek. A társadalmi megterhelés, amely ugyan a különböző foglalkozásoknál fogva eltérő, de mindenképpen figyelemreméltó — a továbbtanulás lehetőségeit meghatározó körülmény. A fennálló objektív nehézségek ellenére is a tanulni vágyók előtt a továbbképzés és továbbtanulás minden útja nyitva áll, alkotmányiunk a munkára való jog mellett a tanulás jogát is biztosítja a köztársaság minden polgára számára. A felnőttkérdés társadalmunk, korunk problémája. Világszerte objektív gazdasági szükségletek állítják ma előtérbe a felnőttek oktatásának ügyét. A fejlődés megváltoztatja a munka jellegét, a társadalmi követelményeket és az emberek életmódját. A ma emberének szorosan Lépést kell tartania az egyre gyorsuló ütemű fejlődéssel. A korábban csak a gyermekkorra szorítkozó oktatásról át kell térni az egész élet folyamán tartó önművelésre, intenzívebb formát követve, az irányított tanulásra. Ennek ma már sajátos nevelési problématikája van. A felnőttoktatás nem szorítkozhat csupán a fiatal évek során elhanyagolt tanulási lehetőség kiegészítésére, hanem ezenkívül meg kell tanulnia az ismeretek bővítésének a legcélravezetőbb módját. Annál is inkább szükség van erre, mert a dolgozók számára fenntartott esti iskolákban, távtanulási központokban a különböző képzettségű idősebb férfiakon és nőkön kívül sok a fiatal, tehát heterogén közösségek jönnek létre. Ezekben az iskolákban tanító pedagógusoknak nem csupán jó tárgyi és módszertani tudással, de koordinációs képességekkel is rendelkezniük kell. Az iskolák igazgatói — a lehetőségek keretén belül — a dolgozók esti iskolájába éppen ezért a tapasztaltabb, türelmesebb, délutánjaikat és estéiket is szívesen feláldozó pedagógusok közül választják ki az oktatókat Előfordulnak olyan esetek is, hogy egyes munkahelyeiken nem értékelik kellőképpen a felnőttoktatás korparancsát és nehézségeket gördítenek a dolgozók továbbtanulásának útjába. E helytelen és gyökerében téves nézet mögött az a vélekedés húzódik meg, hogy a növekvő ismeretszükséglet csak a vezetés szintjén fontos. Az ilyen vezetők nyilván még ma is a termelési eredményeik növekedését csak a munkaeszközök jobb kihasználásától várják, miközben a legfontosabb termelőerőt: az embert figyelmen kívül hagyják! A szocialista társadalomban nincs helye annak a túlhaladott elvnek, amely szerint a munkafolyamatot szellemi és fizikai tevékenységre kell felosztani. Másképpen mondva a fizilkai munkát végzőnek nincs szüksége magasabb műveltségre. A jövő termelési rendszere, az automatizálás lehetetlenné teszi a képzetlen munkaerő alkalmazását, mert itt egy személyijén kell összpontosulnia a magas képzettségű szakembernek és a fizikai munkát végző dolgozónak. Ahhoz tehát, hogy az ember alkotó módon tudjon gondolkodni, tanulnia kell! Minél korábban és egyre többet! Az alkotó gondolkodás, persze, nemcsak olyan felismerésekre vonatkozik, amelyek össztársadalmi jelentőségűek, hanem alkotó gondolkodás az is, ha az egyén olyan felismeréshez jut, amely Vera Soukupová dalmüvészete Vera Soukupovát már kedves ismerősként üdvözöljük a bratislavai hangversenydobogón. A művésznő ezúttal bensőséges élménnyel ajándékozta meg hallgatóságát. Jifí Pauer ,,Canto triste“ című zenekari kíséretes dalciklusát adta elő. A dal a perc művészete, de a perc illanó hangulatánál sokkal többet kíván felvillantani. Jifí Pauer kitapintotta a 15. századbeli szenvedélyes hangú olasz szerelmi versek érverését, és ezzel a reménytelen szerelem belső drámájának adekvát zenei kifejezését is megtalálta. Soukupová sötétbe hajló, fényes magassággal koronázott mezzoszopránja egész terjedelmében érvényesült De őt nem csupán a hang kiművelt szépsége avatja nagy művésszé. Az érzelmi formálást persze összekapcsolja kitűnő vokális megoldásokkal, de legalább annyi figyelmet szentel az előadás egészének. Hangját, énektechnikáját a kifejezés szolgálatába állítja. Előadásmódja belülről fakad, de amellett tudatosan építkezik, pontosan tudja, mikor és menynyire kell fokozni vagy csökkenteni. Biztos érzékkel megragadja a mű lényegét, hangulatát és beleérző készsége ezen az alapon kifinomult elemző munkával párosul. A három Pauer dal előadásával életre keltette a daléneklés legbensőbb értelmét. Ezen a hangversenyen a Szlovák Filharmónia Alexandr Szkrjabin születésének 100. évfordulójáról is megemlékezett. Szkrjabin művei ritkán kerülnek előadásra, és így talán nem fölösleges néhány szóval felvázolni az orosz zeneköltő alkotói egyéniségét. Művei nagyrészt filozófiai szemléletéből fakadtak. Az „Extázis költeményéhez“ például még a mű befejezése előtt írt bölcseleti magyarázatot. Filozófiai tartalmú kompozícióinak alapeszméje a felszabadult szellem kötetlen „alkotó-játéka“, amely hol puhán elmosódó, hol rikító zenekari színekkel, a hangzás nagy erejű fokozásával drámai sötétségből az ujjongás fényébe vezet. Az Extázis költeménye a növekvő feszültség vonalát követve epedéstől és ábrándozástól a felmagasztosulásíg ível. A dirigensnek nem könnyű érthetően tagolni, és a hallgatónak sem könnyű követni a túltömött zenekari szövedéket, amelynek sűrűjében szinte elmerülnek a zenei motívumok. Az érzelmek tobzódása, a „szüntelen extázis“ végül is kissé fárasztóan hat, és ezt az előadás sem tudta enyhíteni. Az est karmestere, Ladislav Slovák a hangversenyt Dvofák .,0|-világ“ szimfóniájának hatásos megszólaltatásával fejezte be. HAVAS MÁRTA számára új, de más ember számára már korábban ismert volt. Előfordult már, hogy egy munkás olyan újítási javaslatot adott be üzemében, amelyet valaki valahol már megoldott. Nem történik baj akkor sem, ha nem szabadalmazhatják. Fontos az, hogy az egyén gondolkodott, mert a gondolkodás újabb alkotást szül. Az ilyen gondolkodás megalapozása, elterjedése képessé teszi a dolgozókat ismereteik belterjes kihasználására és ezáltal munkájuk színvonalának állandó emelésére. Ahol a dolgozók továbbképzésének kérdését előrelátóan kezelték, már jelentkeztek — a joggal várt — pozitív eredmények. Több mint két évtizedes pedagógusi gyakorlatom során még nem találkoztam olyan volt „esti iskolással“ vagy levelező tanulóval, aki megbánta volna, hogy időt szentelt a tanulásra. Sokkal inkább szólhatnék olyanokról, akik tanulmányaik elvégzése után megerősítést nyertek — a korábbiul szakképesítés nélkül betöltött — állásukban, vagy éppen a sikeres érettségi eredményeként jutottak vezető állásba munkahelyükön. Tanítottam egy olyan házaspárt is, akik az iskolapadban egymás mellett ülték végig a három esztendőt, s utána mindketten kiváló eredménnyel érettségiztek. Van az esti Iskolások sorában olyan volt tanítványom is, aki jelenleg az Eötvös Loránd Tudományegyetemen jogot tanul, sőt olyan is, aki már néhány éve itthon doktorált. Ezt a szokatlan „seregszemlét“ azok kedvéért tettein, akik nem tudnak dönteni, vagy egyszerűbben mondva, félnek a továbbtanulástól. Aggodalomra nincs ok azoknál, akik valóban akarnak tanulni, megértik és érzik a továbbképzés szükségességét. A dolgozók esti iskoláiban nem lexikális teljességű, élettől elvont anyaggal találkoznak majd, hanem olyan központilag meghatározott tananyaggal, amely minden kilencéves alapiskolát, vagy — vele egyenlő értékű — más iskolát végzett felnőtteknél nem okozhat különösebb problémát. Nagy azoknak a száma, akik — önhibájukon kívül — nem járhattak korábban felsőbb iskolába. Éppen ezért a felnőttek továbbképzéséről történő gondoskodás szocialista társadalmunk egyik leghumánusabb intézkedése. Nem kételkedem abban, hogy ezt minden reálisan gondolkozó ember elfogadja. Az említett erkölcsi támogatáson kívül anyagi támogatásban is részesülnek mindazok, akik munkájuk mellett iskolai továbbképzésre jelentkeznek. Ezek után a tanulni akaró felnőttek dolga, hogy a lehetőségeket értékelni tudják és éljenek is vele! PÁRKÁNY ANTAL ■ Rjazany város mérnökei elkészítették Konsztantyinovo Oka menti község fejlesztési tervét. A terv szerint restaurálják Jeszenyin házát és rendbe hozzák Karina földbirtokosnő udvarházát is, akinek alakját a költő Anna Sznyegina néven örökítette meg ismert költeményében. Bi A Szovjetunió minisztertanácsa Alekszander Dovzsenko emlékérmet alapított a legjobb szovjet filmrendezők kitüntetésére. Az első emlékérmet Júlia Szoluceva, Dovzsenko özvegye kapta, aki férje halála után filmre vitte Dovzsenko legtöbb hátrahagyott forgatókönyvét. A MÁK AREN KŐI POFON ALÁBBI ÍRÁSUNKBAN olyan témát szeretnénk felvetni, mely a pedagógiában már szinte klasszikusnak számít, ennek ellenére a szülök és a nevelők számára gyakran nem eléggé világosak az ezzel kapcsolatos összefüggések. A büntetés egyik formájáról, a verésről vetünk fel néhány gondolatot. A gyermekek testi fenyítése ellen különféle fórumokon indított sokéves és széles körű kampány kétségkívül eredménnyel járt. A kérdést gyakran kapcsolatba hozták egy- egy nemzet erkölcsi és kulturális színvonalával. Ennek alapján leszögezhetjük, hogy például a mi iskolarendszerünkben a testi fenyítés már negyedszázada ismeretlen fogalom. Bár itt-ott hallunk olyan panaszokról, hogy valamelyik pedagógus dühében pofonütötte a szó- fogadatlan tanulót s ebből esetleg nehézségei keletkeztek, ám az ilyen esetek manapság valóban ritkaságszámba mennek. De ifjúságunk tényleg úgy nő fel, hogy nem „ízleli meg“ az igazi atyai pofont? Ezt semmiképpen sem állíthatjuk. Különféle nem hivatalos felmérések alapján megállapíthatjuk, hogy a mai fiatalok is kapnak éppen eleget, csakhogy erről keveset beszélnek. Bár, mint említettük, a hosszú évek óta tartó meggyőzés a testi fenyítés alkalmazásának helytelenségéről eredménnyel járt. Mert eredményként könyvelhető el, hogy manapság minden szülő tudja, gyermekét nem lenne szabad vernie, mert ez sokkal nagyobb kárral és veszéllyel járhat a gyermekre nézve, mint azt gondolnák. Mert nem minden szülő „látja“ azokat a konfliktusokat és változásokat, melyek egy-egy pofon elcsattanása után a gyermek lelkivilágában végbemennek. A többség ezt a szülői eljárást mindig indokoltnak véli, mondván, hogy a tisztességes atyai kéz szabja meg a nevelés helyes irányát. Nincs szándékunkban ezzel ia nézettel ellenkezni, ezért írásunkban nem fogunk „hadakozni“ azokkal a szülőkkel, akik a testi fenyítéshez folyamodnak. Reálisabb célt tűzünk ki, éspedig szeretnénk megmagyarázni a szülőknek, milyen következményekkel jár a gyermek szellemi fejlődése szempontjából a testi fenyítés. HA A SZÜLŐKET aszerint osztályoznánk vernek-e vagy se, s ki milyen mértékben, két csoportot alkothatnánk. Az egyikbe tartoznának azok a szülőik, akik a veréssel tanújelét adják annak, hogy vesztesek, azaz képtelenek teljesíteni szülői és nevelői küldetésüket, mert ez a szerep meghaladja erejüket, türelmességüket, akaratukat, a nevelés terhes számukra s ingerlékenységüket verés formájában vezetik le, így akarván bizonyítani, hogy ők vaunak fölényben. S a gyereket ütik ahol csak érik. A másik csoportba sorolhatnánk azokat, akik a veréshez csak a legszélsőségesebb esetekben folyamodnak. A nevelés során rendszerint a legkülönfélébb nevelési módszereket alkalmazzák, amit csak helyesnek tartanak, s csak akkor verik el a gyereket, ha már minden módszer csődöt mondott. Ilyenkor azonban habozás nélkül kezet emelnek a gyerekre. Rendszerint atyai kezet szoktunk említeni, bár meg kell jegyeznünk, hogy a mai nő ilyen esetekben nagyon jól helyettesíti az apát. Az említett csoportosítás szinte két ellentétes pólust képvisel, s csak azért folyamodtunk ehhez a módszerhez, hogy a továbbiakban felvetett gondolatok érthetőbbek legyenek. Az elmélet és a gyakorlat közt azonban ellentmondás mutatkozik, hiszen gyakorlatilag nincsenek olyan szülők, akik a gyermeket a helyes viselkedésről időnként ne oktatnák ki ki- sebb-nagyobb verés formájában. Véleményünk szerint ez az ellentmondás az említett csoportosítással jól megmagyarázható. Abból kell ugyanis kiindulnunk, hogy a szülők érzelmileg hogyan viszonyulnak a gyermekekhez, milyen légkört tudnak teremteni, milyen a szülők és a gyermekek közti kapcsolat. Vagyis, ha a gyermeket megverik, ezt a tényt nem szabad elszigetelt jelenségként megítélni; ellenkezőleg, széle-* sebb összefüggéseiben kell vizsgálni az esetet, tehát figyelembe kell venni a családban uralkodó viszonyokat. Mielőtt folytatnánk, feltétlen nül szeretnénk megcáfolni az olvasóknak azt az esetleges hiedelmét, hogy a veréssel talán egyetértünk. Nem, ez téves felvetés lenne. Elméleti szempontból és elvi okokból a testi fenyítést egyértelműen kizárjuk. Ennek kapcsán szeretnénk elemezni a büntetés negatív hatásait, hiszen — mint említettük — nyílt titok, hogy minden szülő kisebb-nagyobb mértékben alkalmazza a testi fényi- tést. HA A TESTI FENYÍTÉS alkalmazásának gyakoriságát akarnánk kifejezni, Ismét a szülők csoportosításához kell visszakanyarodnunk. Azok, akik a gyermekeket tulajdoniképpen nem nevelik, hanem fizikai fölényüket bizonyítva veréssel győzik le a gyereket, sokszor és rendszeresen alkalmazzák a testi büntetést. Viszont azok, akik a „part“ túlsó oldalán állnak, valóban csak itt-ott verik meg a gyereket, miután már „kimerítettek“ valamennyi nevelési módszert. A verésnél azonban nemcsak a mértéken van a hangsúly. Nagyobb figyelmet érdemelnek azok a káros hatások, melyek a gyermek lelkivilágában keletkeznek, tehát azok a negatív következmények, mellyel a verés jár. Ha a gyermek zilált családi viszonyok között nevelkedik, s a nap minden órájában szinte azt érzi, hogy a szülőik terhére van, nem részesül szülői szeretetben, melyet oly nagyon hiányol, a verést nehezen viseli el. Ha az ilyen gyermek gyakran kicsiségekért is kikap, pszichológiai szempontból ez kimondottan káros hatással van szellemi fejlődésére. Szélsőséges esetről van szó, ám van ilyen, mert, sajnos, még nem sikerült kiküszöbölnünk. A legnagyobb csoportot azok a szülők képezik, akik a két pólus közötti szinte középúton vannak. A gyermekeket különféleképpen nevelik, Időhiány miatt gyakran keveset foglalkoznak velük, mert túlságosan sok a munkájuk, vagy több a gyerek. Az ilyen családokban a verés nem ritkaság, de nem is rendkívüli esemény. Hatása azonban — véleményünk szerint — a szülői szeretet intenzitásával közvetlenül összefügg. A gyermek elviseli a verést minden különösebb következmény nélkül, ha tudja, hogy ezt a szerető anyától, vagy apától kapta. Sajnos azonban sok az olyan eset, amikor a verés lényegesen kiadó- sabb, mint az ezt ellensúlyozó szülői szeretet. A szülői szeretet jelentőségét nevelési szempontból nem lelhet eléggé hangsúlyozni, mert a verés olyan esetekben, amikor a szülők és a gyermekek közti érzelmi viszony laza, fokozatosan a gyermek elidegenedéséhez vezet. Bizalmatlanná válik a szülőkkel szemben, nem tekinti őket partnernek, tanácsadónak, ol- talmazónak. Partnereit máshol, a barátai között, az utcán keresi s ezek aztán befolyásolják szellemi fejlődését sőt, még jelentősebb mértékben, mint a szülők. Ilyen helyzetben a gyermek egyre érzékenyebben reagál a verésre, dacossá, agresz- szívvá válik. Az ilyen gyermek már nem is hagyja magát verni, a szülő ezen aztán csodálkozik s eszébe sem jut, hogy a meglazult érzelmi kötelékben, azaz önmagában keresse a hibát. KÜLÖN CSOPORTBA tartoznak azok a szülők, akik csak a legvégső esetben büntetik meg a gyermeket. Az általuk adott pofon az igazi makarenkói pofon, mert Makarenko növendékeit csupa szívvel nevelte, s ezt a fiatalok tudták és napról napra egyre jobban érezték. Ezért kezdték őt maguk is szeretni. Még a pofon ellenére is, melyet az egyiknek — miután már minden nevelési eszköz csődöt mondott — kíméletlenül lekent. Dr. CZAKÖ MÁTYÁS y e iôJLMMÄ
