Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-30 / 125. szám, kedd
„Meg kellene írnom a haláltáborban szerzett élményeimet. Emlékezem és csak szorongást, elhagy at ott ságot érzek, vágyó' doni a kedvenc embereim után. , Ma sem élnék másképp, legfel jebb elkerülném azokat a hibá kát, amelyeket elkövettem.“ Ezek a mondatok olvashatók a ... és köszöntöm a fecskéket című cseh film bevezető kép sorain — ezek a szavak egy egyszerű morva leány, Maruška Kudefíková fiatal, fasisztaelle nes harcos gondolatai, melyeket a breslaui (Wroclaw) bőr tönben vetett papírdarabkákra. A második világháborúról, az ellenállási mozgalomról, a börtönről annyi filmet láttunk már, hogy annak az alkotónak, aki ismét ilyen témakörből választja mondanivalóját, valóban új nézőpontra, új összefüggések felfedezésére van szüksége. „Ha válaszolnom kellene arra a kérdésre, mi a fontos és mi az, amit a munka kezdetén hangsúlyozni kell, azt monda Tlám: az összefüggések tudata. A kedvező és kedvezőtlen kap csolatuk, a párhuzamos akciók tudata, a hagyomány és az olyan nézőpont, mely tág látó kör befogadására képes.“ Vladislav Vančura a húszas—harmincas évek cseh írója, akit a fasiszták koncentrációs táborban végeztek ki, írta ezeket 3 szavakat, amelyeket Jaromil Jireš rendező a film forgató- könyvének mottójává választott s a mottó egyben válasz is arra a kérdésre, ami az emberben a filmmel kapcsolatban akaratlanul felötlik. Jaromil Jireš rendező a filmben az ellenállási mozgalom fiatal harcosának sorsát eleveníti fel, Maruška Kudefíková, a Vidéki morva kislány történetét meséli el — komor hangvételben, balladal képekben. Sorsát, történetét régóta ismerik a hajai olvasók, mert Maruška — akárcsak Július Fučík — kis papírdarabkákra irt naplójegyzeteit sikerült néhány bátor ember segítségével kicsempészni a börtönből. (Ezek a jegyze tek, naplótöredékek halála után nyomtatásban Élettöredékek címmel jelentek meg, s az irodalmárok gyakran J. Fučík Üzenet az élőknek című művével rokonítják, mivel a két alkotás hasonló körülmények közt született. Maruška Kude- ríková nevét azonban nemcsak ez a hátrahagyott irodalmi emlék őrzi; az ő nevét viseli H fiatal szerzők, a pályakezdők versenye is, a strážnicei Maruška Kudefíková irodalmi vetélkedő.) Maruška Kudefíková, akit illegális röpcédulák sok szorosításáért és terjesztéséért fogtak el és ítéltek halálra a németek, két nappal múlt 22 éves, amikor felemelt fejjel a kivégzőosztag puskacsöve elé állt. Jireš filmjének keretét a halálvárás, a közös cellában és a magánzárkában eltöltött 90 nap alkotja. Ám Maruška a cellában sohasem volt egyedül: szüntelenül dialógust folytatott hozzátartozóival, barátaival, elvtársaival. A legborzalmasabb kínzások közepette csak azért tudott hallgatni és mindent zokszó nélkül elviselni, mert lelki szemei előtt a szeretett hazai táj, a szülői ház képei villantak fel. Azt mondják, az ember halála előtt ismét átéli egész életét. Maruška 90 nap alatt halála bekövetkezéséig emlékeze tében újból átélte 22 esztendejét. Lelki szemei előtt megjelenik a morva föld szépsége, gyermekkorának néhány pillanata, a szülői ház, a barátaival és elvtársaival eltöltött napok, a fasiszták ellen folytatott könyörtelen és megalkuvást nem tűrő harc. A rendező tulajdonképpen emlékfüzérekből építi fel a filmet: Maruška visszaemlékezései alapján ismerhetjük meg hazája iránti szeretetét és az ellenállási mozgalomban kifejtett tevékenységét. Szemtanúi lehetünk annak, hogyan acélosodik akarata, s a halál pillanatának közeledtével miként nő benne az elhatározás, hogy sorsába beletörődve, kiegyensúlyozottan, ön- feláldozásként vállalja a vég zetet azokért az eszmékért, melyekért harcolt. A színes film nem Maruška életrajza, életének nem kronologikus sorrendben való ábrázolása, hanem egy emberi sors költői ké pe. Egyedül lenni — mégsem magányosan, mert az eszmékbe vetett hit, a bizalom erőt nyújt neki, hogy megőrizze ^elki egyensúlyát. Lénye optimizmus! áraszt, a legnehezebb pillanatokban sem törik meg. — Azt szeretném — mondotta Jaromil Jireš —, ha a filmemből vilá gosan kitűnne: honnan meríthet az ember erőt, amikor válságos helyzetbe kerül. Hol van en nek az erőnek a forrása? Az embernek abban a képességé ben, hogy más emberekkel kap csolatot tud találni. Maruška autentikus soraiból — évekkel ezelőtt olvastam — egy, a bőr tönben is teljesen szabad em bér szólt hozzám. Ez a lényeg, filmemmel is ezt szeretném mondani: nieg tudta tartani emberi szabadságát és méltó ságát élete utolsó pillanatáig. A fizikai halál nem kell, hogy feltétlenül a véget jelentse. Az energia és a hit, mely kétségtelenül sok százezer más, Ma- ruskához hasonló névtelen ember sajátja volt, tovább él, lé tezik, anélkül, hogy valamiféle legendává, mítosszá, hivatalos emlékművé válna. Az alkotók legnagyobb érdeme, hogy elkerülték azokat a veszélyeket, melyeket az ilyen jellegű témák magukban rejlenek: a filmben nyoma sincs a glorifikációnak, a földöntúli pátosznak, vagy a naturalista ábrázolásmódnak. Maruška — a rendező és természetesen a főszereplő jóvoltából — nem magasztosul plakáthőssé, mentes az ilyen pozitív témákhoz fűződő megrögzött sztereotip elképzelésektől. Magda Vášáryo vá — a bratislavai Új Színpad tehetséges és sokoldalú színésznője, Maruška életrekeltője — nehéz feladattal birkózott meg; színészi képességeinek és eszközeinek kibontakoztatásával szellemileg is teljesen azonosult a szereppel. Törékenysége, fiatalos bája mögött egy igazi emberi nagyság rejtőzik; ezt a kontrasztot a rendező ügyesen felhasználta a kegyetlenség és embertelenség, valamint a tiszta és védtelen halálraítélt fiatal hősnő szembeállítására. A film súlypontja tulajdonképpen Magda Vášáryová kultivált játéka. A művész mondanivalója ,csak az ő teljesítménye révén válik hitelessé, meggyőzővé és őszintévé. Kimunkált játékával plasztikus figurát hozott létre. —ym — A műanyagok elpusztítása A ma már több mint 20 millió tonna műanyag, amelyet évente gyártanak és felhasználnak a világon, észrevehetően átalakította életünk csaknem minden területét. Általában azokat az előnyöket szoktuk emlegetni, amelyekhez a műanyagok révén jutunk. Ha hátrányokról vagy nehézségekről beszéltünk, akkor a fő probléma rendszerint az volt, hogyan lehet a műanyag termékek élettartamát még jobban megnövelni. Eközben azonban egyre súlyosodó problémaként jelentkezik • az, hogy mi történjék a műanyag hulladékokkal. Évente 2—3 millió tonna hulladék A műanyagok felhasználásában 10—15 százalékban a csomagolás szerepel, vagy más olyan alkalmazási mód, ahol egyszeri, vagy csak rövid idei használat a cél (mezőgazdasági takarófóliák, betontakarás stb.). Évente tehát 2—3 millió tonna műanyag hulladék keletkezik, amivel valamit csinálni kell, mert különben elárasztja a világot. A hagyományos anyagoknál ez sokkal kevesebb problémát okoz. A szerves eredetű anyagok (papír, rongy, konyhai hulladékok) nedvesség, levegő és mikroorganizmusok hatására elbomlanak és még hasznosíthatók is, mint talajjavítók. A fémeket össze lehet gyűjteni és beolvasztani. A tégla- és betontörmelék ugyancsak felhasználható hulladékanyag. A műanyagok azonban nem korhadnak, nem rothadnak el, nem használhatók fel törmelékként, és nem lehet őket beolvasztani. Az utóbbi időkben ugyan gyakran felmerül — nálunk is — a gondolat, hogy jó volna a műanyag hulladékokat begyűjteni és újrafeldolgozni, ez azonban éppen az egyre nagyobb mennyiségben keletkező csomagolási hulladékok esetében megvalósíthatatlan. A nagyvárosi fejlődés már korábban magával hozta azt az igényt, hogy a hagyományos sze- métlerakodó-telepek helyett az összegyűjtött szemetet elégessék. A műanyaghulladékok egyre nagyobb mennyiségben való megjelenése itt is problémát vetett Eel, mert egyes műanyag fajták — elsősorban a PVC — elégetésekor keletkező bomlástermékek (sósav) idő előtt tönkretették az elégető kazánokat. Ezen még csak lehetne segíteni, mivel azonban a szemételégetö telepekkel nem rendelkező kisebb városokban, falvakban, településeken ugyanúgy szaporodik a műanyag- hulladék, más megoldásokat kell keresni. A hírek szerint a birminghami egyetem professzora, Gerald Scott, a kutatók egy csoportjával sikerrel biztató kísérleteket folytatott e növekvő jelentőségű probléma megoldására. A romboló napfény Scott professzor abból az alapgondolatból in dúlt ki, hogy a műanyag-élettartam növelésének egyik legnagyobb problémája az ibolyántúli sugárzás elleni védelem volt. Az ibolyántúli sugárzás fajlagos energiája ugyanis nagyobb, mint a műanyagokat alkotó molekulaláncok kötési energiája. Elég hosszú ideig tartó, kellő intenzitású ibolyántúli fény hatására a műanyagok tönkremennek. Hazai vizsgálatokból is tudjuk, hogy például a stabilizálatlan polietilén egy nyáron át szabadban tartva megkeményedik, meprepede- zik. A cél az volt, hogy olyan adalékanyagokat keverjenek a műanyagba, amelyek fényérzékenyek és bomlástermékeik a műanyagok katalitikus bomlásait meggyorsítják. A Scott professzor kutatásairól nyilvánosságra hozott közlemények szerint a vizsgált anyagok rendkívül hasonlóak azokhoz az anyagokhoz, amelyeket politmerizáció iniciátoraként és más szabadgyökös reakciók létrehozására eddig is használtak. Nagy többségükben aromás, és alifás ketonok és azovegyületek, amelyekben karbonil, illetve azocsoportok hatnak ultraviola fényt felvevő kromofor csoportokként. Ezeknek a vegyületeknek az a jellegzetességük, hogy az elektromágneses sugárzás energiáját közvetlenül kémiai energiává alakítják át. Ezeknek a vegyületeknek olyanoknak kell lenniük, hogy a feldolgozás során ne károsítsák a műanyagokat, és normál használatban — amikor tehát a műanyag nincs közvetlen napfénynek kitéve — ne következzék bé a bomlás. A rohamos tönkremeneteknek egy bizonyos minimális féuyenergia hatására kell megindulnia. Az eddigi próbák szerint találtak olyan anyagokat, amelyek ezeket a feltételeket teljesítik, de szabadba kitéve B hónap alatt porrá hull szét például a polietilén. A rendelkezésre álló vegyületek közül olyanokat keresnek ki, amelyek bomlása színeződéssel jár együtt. Ennek az a célja, hogy a felhasználót a kezdődő színváltozás figyelmeztesse: csomagolóanyagában a bomlás már megkezdődött. A vizsgálatok természetesen még nem fejeződtek be. Nem is várható, hogy ilyen kényes területen széles körű felhasználási vizsgálatok nélkül megnyugtató eredményhez lehessen jutni. Scott professzor azonban eddigi eredményei alapján azt várja, hogy ha minden jól megy, piacra kerülhetnek már azok a műanyag termékek, amelyek hulladéka rövid időn belül napfény hatására tönkremegy, megkönnyítve a műanyag hulladékok kezelésének igen nagy problémáját-. Javaslótok a pisai ferdetorony megmentésére Magda V;r áryová a... és köszöntein a fecskéket című cseh film főszerepében. Az 1174 és 1352 között felépített pisai ferdetorony elhajlása az alapozás süllyedése folytán már az építkezés folyamán megkezdődött, és a későbbiekben még fokozódott. Az elhajlás a XIV. században 3,5 méter volt, 1829-ben elérte a 4,50-et, 1905-ben pedig az 5 métert. A hajlás szögét egyébként minden év június 19-én ünnepélyes ceremónia keretében méri meg a pisai egyetem egyik professzora. A szakemberek szerint ha időközben nem történik műszaki intézkedés, a torony az alapozás süllyedése következtében biztosan ledől. A torony fenyegetett oldalán minden nég^etcentiméterre 1 kg nyomás nehezedik. A világ közvéleménye ma is izgatottan figyeli e műemlék sorsát. A vészharangot 1964-ben Co- lonnetti professzor húzta meg, amikor egy hatórás tornádó során igen veszélyes kilengéseket tapasztaltak a toronynál. A professzorban akkor az a vélemény alakult ki, hogy az első nagyobb vihar ledöntheti ezt a 14 500 tonnás kő- és márványkolosszust. Bejelentése világszerte nagy vihart váltott ki, és azóta a levelek ezrei érkeznek a pisai városházára a legkülönfélébb ötletekkel, elgondolásokkal. Hogyan lehetne tehát megmenteni a tornyot az előbb-utóbb bekövetkező ledöléstől? Egy angol harcirepülő azt javasolja hogy a második világháborúban a városok és nagyobb ipari létesítmények védelmében használt ballonzárrendszer mintájára, kötött léggömbökhöz kellene kihorgonyozni a tornyot. Egy francia építész azt ajánlotta, hogy bontsák le a tornyot, és építsék fel újra ugyanabból az anyagból, de most már szabályosan, egy másik helyen. A közelmúltban egy alaposan beszeszelt nyugatnémet turista gépkocsijával vissza akarta húzni a tornyot függőleges állásába drótkötél segítségével. Az eredmény: kiszakadt a lökhárító, amelyre a drótkötelet erősítette. De félre a humoros epizódokkal, és lássunk néhányat a komolyabb műszaki elgondolások közül, hiszen a probléma Olaszországon kívül is foglalkoztatja a szakembereket. A Szovjetunióban már 1966-ban tudományos és műszaki bizottság alakult a pisai ferdetorony megmentésére olyan szakemberekből, akik hasonló feladatokat már megoldottak. Egyik legutóbbi ülésükön azt a javaslatot vetették fel, hogy alkalmazzák azt a szovjet technikát, amely igen jól bevált süppedő, labilis talajon épült műemlékek, minaretek, hídpillérek stb. stabilizálására. Nemrégiben például Turkesztánban egy XV. században épült minaretet mentettek meg, amely az elmúlt 30 év folyamán az alapozás süllyedése következtében mintegy 1,50 métert hajlott el. A mentés során a szovjet technikusok a 970 tonnás épület és az alapozás közé egy vastag acéllemezt iktattak be, amelyet azután 10 darab, ösz- szesen 2000 tonnányi súly emelésére alkalmas, hidraulikus rendszerrel lassan felemeltek. Ezzel a módszerrel óránként 12 millimétert emelve, szép lassan sikerült a hatalmas minaretet ismét függőleges helyzetbe hozni. A reális szovjet terv mellett kissé fantasztikusnak hat Walter Ronchi milánói építész terve, aki nem a torony altalaját igyekszik megkötni fagyasztással, mint számos kollégája, hanem magát a tornyot szándékozik befagyasztani a kényes operáció időtartamára. Az az elképzelése, hogy először vízhatlan műanyag réteggel vonják be a tornyot, aztán hatalmas beton búrát építe- nénak a torony köré. A külső beton tartályt, mint egy óriási méretű fagylaltgépet, feltöltenék vízzel, és a tornyot szabályosan befagyasztanák a burkolatba, majd az ily módon stabilizált, „megfogott“ torony alatt kicserélnék az egész alapozást, megerősítenék az altalajt s végül ismét kiolvasztanák a jégburkot, és lebontanák a külső beton burkolatot. Colonnetti professzor, a torony elismert „szakorvosa“ inkább a szovjet elképzelés felé hajlik, és az a véleménye, hogy nagy teljesítményű, Fiat gyártmányú hidraulikus emelőkkel kellene ideiglenesen felemelni a tornyot, és elvégezni ' alatta az új alapozást. E két terv miellett természetesen sok nemzet még több elképzeléséről folyik vita az olasz műemlékvédelmi szakkörökben. 1972. V. 30. ÚJ MIM EK ÉS KÖSZÖNTŐM A FECSKÉKET (csehj SZUPERTITÁN A titánt általában úgy szokták emlegetni, mint a jövő fémjét, amit jó tulajdonságai: kis súlya, s a vegyi hatásokkal szemben való nagyfokú ellenállóképessége miatt meg is érdemel. A Szovjetunió könnyűfém-ötvözetekkel foglalkozó szövetségi kutatóintézetében azon dolgoznak, hogyan lehet a titán előnyös tulajdonságait még sokkal hatásosabbá tenni. A kutatómunka során nemrégiben létrehoztak egy új ötvözetet: a titán- molibdén 4201-et a különlegesen agresszív közegekben működő alkatrészek készítésére. Ellen- állóképessége sókkal, kénnel, foszforral és hangyasavval szemben vetekszik a tantállal, az arany nyal, sót még a platinával is. Az ipari titánt pl. a meleg, koncentrált sósav teljesen feloldja, míg a 4201-es ötvözet egy egész éven át állhat a tömény sósavban, vesztesége mindössze 0,4 mm. A 15 százalékos kénsav egy év alatt 20—30 cm nyí réteget mar le az ipari titánból, míg az új ötvözet ugyanennyi idő alatt vastagságából mindössze 0,1 mm-t veszít. Még nagyobb az ellenállóképesség foszforral, hangyasavval és ecetsavval szemben. Általában a gépek, csővezetékek hegesztési varratai a legkevésbé korrózióállók, mert a fémek szerkezete itt már amúgy is megroncsolódott, s az idegen anyagok hehatolásd sincs kizárva. Az új ötvözetből készült varrat teljesen egyenletes, akár kézi, akár félig vagy teljesen automatizált hegesztéssel készül is, argon vagy más védőgáz alkalmazásával. (dj)
