Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-19 / 116. szám, péntek

fFolytatás az 1. oldalról) Az újságírók qrszágos kong­resszusa láttatja, hogy egyértel­műen csatlakoznak a CSKP XIV. kongresszusa döntéseihez és programjához, egyértelműen támogatják a központi bizott­ság, a pártvezetőség politikáját. Elvtársak, értékeljük ezt a ma­gatartásukat. Tudjuk, hogy nem formális, • hogy az egyes szer­kesztőségekben és az egyes szakaszokon vívott nehéz har­cokban született, hogy értelmi és érzelmi döntés, amihez el kellett jutnunk, számunkra ez a legfontosabb. Az újságírók és a párt-, vala­mint az állami vezetés között a különböző szakaszokban meg­nyilvánult ellentét, ami azután 5968-ban és 1969-ben nagyon tragikus hatást gyakorolt egész nyilvánosságunkra, volt a ne­hézségek és a válságok egyik súlyos oka. Pártunk vezetősége ezt tudja. Ezért lépéseket tett és tesz annak érdekében, hogy az újságírókat tájékoztassák, hogy hozzászólhassanak az ügyekhez, hogy kialakuljon a közös, egységes szemlélet, az egységes arcvonal, aminek cél­ja nem kevesebb, mint 14 mil­lió főnyi népünk érdeke, mint szocialista társadalmunk fejlő­désének érdeke. Ogy vélem, hogy a cseh és a szlovák nem­zeti kongresszusok, és az újság­íróknak ez az országos kong­resszusa is bizonyítja, hogy si­kerül ilyen összhangot terem­tenünk, elérnünk a párt- és az állami politika ilyen támogatá­sát ezen a területen. Kongresszusuk, ahogyan nagy társadalmi • szervezeteink min­den kongresszusa, foglalkozik az elmúlt évek mérlegével, és természetesen azokkal a felada­tokkal, amelyek társadalmunk­nak erre a fontos szakaszára várnak. Nem térhetünk ki e mérlegelés elől: végeredmény­ben a keservesen megszerzett tapasztalatokat minden szaka­szon idézni kell, vissza kell térni hozzájuk. Minden ember a megszerzett és a gyakorlat­ban igazolt tapasztalatok alap­ján fejlődik. Jó, ha az önök mérlegelésekor felidézik zsur­nalisztikánk demokratikus és forradalmi hagyományait. Van mihez visszatérni, van mire hogy büszkék legyünk a cseh­szlovák zsurnalisztika múltjával kapcsolatban mind a nemzeti demokratikus küzdelmek kor­szakában, mind a munkásosz­tály és a kommunista párt for­radalmi küzdelmeinek korsza­kában. Hasznos ezeket a ha­gyományokat megemlíteni. Ki kell iktatni a gépiességet, hogy az újságírás mindenkor magas színvonalú politikai, magas szín­vonalú eszmei ügy legyen, olyan harcosok ügye, akik a nép jobb életéért, a jobb társa­dalmi rendért küzdenek, hogy ne legyen csupán foglalkozás, a mindennapi kenyér, még ak­kor sem, ha az embernek erre is szüksége van. Ezek azok a forradalmi hagyományok, ame­lyekhez kötődünk. Erről az emelvényről sokszor hangzottak el elemző és bíráló szavak a válságos időszakról és e korszak értékeléséről. És va­lóban, az 1968—1969-es évek, és mindaz, ami ezeket megelőz­te, és ami ezekkel együttjárt, elrettendő módon példázza, hogy mi az, amit ezen a bonyo­lult szakaszon nem szabad, nem lehet megtenni, hogy mi az, amit a párt- és az állami veze­tőségnek nem szabad és nem lehet megengednie, nevezetesen, hogy a tömegtájékoztatási esz­közök, amelyek a népet szol­gálják, a nép érdekei ellen for­duljanak, hogy a szocialista tá­jékoztatási eszközök a szocia­lizmus ellen forduljanak. Sok­féle összehasonlítással mutat­ták be, hogy mit tettek egyes emberek a sajtóval, a rádióval és a tv-vel az 1968—1969-es években, és ez olyan veszélyes volt — ahogyan a kazah köz­mondás mondja, „mint a borot­va a bolond borbély kezében“. Csakhogy itt nem bolond borbé­lyokról volt szó, hanem céltu­datos revizionistákról és gyak­ran a szocializmus ellenségei­ről, akik nem egyéneket fenye­gettek, hanem dolgozó népünk forradalmi vívmányait veszé­lyeztették. Ezekben az években többek között még egy tanulságra tet­tünk szert, és elmondhatom, hogy nemcsak mi Csehszlová­kiában: Megtanultuk, hogy mi­lyen nagy a tömegtájékoztatási eszközök társadalmi jelentősé­GUSTÁV HUSÁK ELVTÁRS BESZÉDE ge. Hogy milyen hatalmas fegy­ver, hogy mennyire fontos, ki­nek a kezében van és fcit szol­gál. A sajtót gyakran úgy emle­getik, mint a hetedik nagyha­talmat. Azt hiszem, ez az össze­hasonlítás nem jó. Ez a haté­kony és egyre fejlődő, az em­beri tudatra hatást gyakorló eszköz mindenkor szolgál vala­kinek. Ezeket az eszközöket vagy a kapitalisták, a vállalko­zók csoportja tartja fenn és be­folyásolja, vagy a szocialista társadalmi rendszerben a dol­gozó nép millióinak, a kommu­nista párt által befolyásolt szo­cialista társadalom progresszív erőinek a szolgálatában áll. A látszólagos függetlenség, amiről a Nyugaton olyan szívesen be­szélnek, és amit 1968-ban és 1969-ben nálunk is annyit em­legettek, csak álarc, ami hiva­tott elfedni a más osztályok erőitől való függőséget. Ezért a párt- és az állami vezetésnek rendkívüli gondot kell fordíta­nia a tömegtájékoztatási eszkö­zökre, és az emberek nevelésé­re, ügyelnie kell arra, hogy sem a maga egészében, sem az egyének ne lehessenek hűtle­nek alapvető feladatukhoz, ami a nép, a munkásosztály, a szo­cialista társadalom szolgálata. Az újságírók soraiban végre­hajtottuk a tisztogatást. Ezért bírálnak bennünket Nyugaton, és akadnak, akik itthon is si­ránkoznak. Aki vihart idéz elő, nem siránkozhat, ha kissé meg­ázik. Aki harcba indult a szo­cialista társadalom érdekei el­len, nem siránkozhat, ha ezért valamilyen formában fizetnie kell. Ez a küzdelem logikája. Ezeket az embereket külföldön, vagy itthon senki nem kénysze­rítette arra, hogy kotnmunista- és szovjetellenes kampányt kezdjenek, hogy társadalmunk megdöntésére törekedjenek, és ha ezt az utat választották, ak­kor logikus, hogy vállalniuk kell a következményeket. Meg kell mondani, hogy számukra ezek a következmények a mi hazánkban viszonylag nagyon enyhék. A válságjelenségeket politikai módszerekkel számol­tuk fel, politikai úton távolí­tottak el a szerkesztőségekből azokat az embereket, akik hűt­lenné váltak a szocialista újság­írók küldetéséhez. Ez is nagyon érthető és logikus következ­mény. Ha az orvos a beteget gyógyítás helyett megmérgezi, tönkreteszi az egészségét, akkor társadalmi kötelesség, hogy ezt az orvost megfossza helyétől. Ha a vállalatigazgató ahelyett, hogy a termelést fejlesztené, ennek érdekében szervezné a dolgozókat, a termelést felbom­lasztja, az embereket felizgatja, vagy demoralizálja, akkor min­denki előtt logikus, hogy nem maradhat meg a funkciójában. Ha valaki a mikrofont, a kép­ernyőt, vagy a nyomtatott szót arra használja fel, 1 * ;y felbom­lassza a szocialista társadalmat, meggyengítse, válságba, a leg­nagyobb veszély szakadékának szélére vigye, — akkor talán térdre essünk és az újságírót függetlenségről beszéljünk? Természetes, hogy ezt nem tesszük és nem is tettük. A mi számlánk ezekkel az emberek­kel szemben az erkölcs és az etika szempontjából is tiszta, nincs mit megbánnunk, és ezt nem is fogjuk tenni. Ellenkező­leg, továbbra is hangsúlyozzuk, hogy a szocialista tájékoztatási eszközök dolgozójának az a kö­telessége, hogy népét és a szo­cializmus ügyét szolgálja, más­képp ez nem lehetséges. Egyet­len kapitalista vállalkozó sem tűrné a hatalmában levő újsá­gokban, a televízióben vagy másutt olyan újságírót, aki el­lene, céljai és érdekei ellen dolgozna. Nem tudom, hogy miért éppen a szocialista tár­sadalomnak kellene másképp eljárnia? A döntő fontosságú kérdésben — hogy kinek a kezében van­nak a tömegtájékoztatási esz­közök és kinek szolgálnak — ezekben az években egyértel­műen megfogalmaztuk, hogy a csehszlovák dolgozó nép osz­tályeszközei, a szocialista tár­sadalom eszközei, és számukra a legnagyobb törvény e nép, e társadalom szolgálata. Társadalmunk fő feladatait kijelölte a párt XIV. kongresz- szusa. E feladat: a szocialista társadalom komplex fejlődése a legközelebb' években. Természe­tesen egy bizonyos időszakban a feladat meghatározása na­gyon felelősségteljes és igényes munka. Lenin, akinek tanaihoz szüntelenül visszatérünk, már sok évvel ezelőtt megírta, hogy .a politika minden bonyolultsá­ga és művészete abban rejlik, hogyan találja meg minden időszak különleges feladatát és a különleges feltételeket, ame­lyek között a párt hatást gya­korolhat. Ma, egy év múltán megálla­píthatjuk, hogy pártunk XIV. kongresszusa teljesítette fele­lősségteljes, történelmi jelentő­ségű feladatát mind a múlt mér­legének elkészítése, mind a kö­vetkeztetések és a tanulságok levonása, valamint a társada­lomfejlesztési program kialakí­tása terén. Ezt a programot el­fogadták a Nemzeti Front tag­jai, és teljes bizalommal fogad­ta népünk is, ahogyan erről a választások alkalmával meggyő­ződhettünk, és ahogyan erről meggyőződhetünk a legnagyobb társadalmi szervezetek konfe­renciáin és kongresszusain, és naponta számos más alkalom­mal is. Elmondhatjuk, hogy a párt XIV. kongresszusának programja össznépi programmá lett. Most azért küzdünk, hogy fokozatosan gyakorlatilag meg­valósítsuk. Ezekkel a kérdések­kel foglalkozik a párt központi bizottsága, amely az egyik kér­dést a másik után dolgozza fel, konkretizálja, ezek azok a kér­dések, amelyekkel valamennyi párt-, állami, társadalmi és egyéb szerv foglalkozik. Egy év elteltével elmondhat­juk, hogy a CSKP XIV. kong­resszusa határozatainak megva­lósítása terén figyelemre mél­tó eredményeket értünk el mind politikai területen, mind a nép­gazdaság, az életszínvonal fej­lődése, és fokozatosan a tudo­mány, a kultúra és a sport fej­lődése terén, egyszóval a tár­sadalom minden szakaszán. Ezek olyan eredmények, ame­lyekre népünk joggal büszke lehet, és amit egész magatartá­sával nagyra értékei. Természetesen vannak itt to­vábbi nagy feladatok és vannak problémák is. Ezekkel kapcso­latban a párt- és az állami szer­vek vezetőségében a következő eljárást választottuk: elkészíte­ni az eredmények mérlegét, kö­szönetét mondani a népnek az elvégzett munkáért, bíráló mó­don értékelni az elért eredmé­nyeket, és nagy igényességgel hozzálátni az új feladatok való­ra váltásához. Azt hiszem, ez az egyetlen helyes eljárás, ha el akarjuk kerülni az öndicsé­retet, a túlbecsülést, a külön­féle szubjektivizmust. Emlék­szem rá, hogy Gottwald elvtárs népünknek az 1948 februárjá­ban aratott történelmi győzel­me után a párt központi bizott­ságának első ülésén nagyon hangsúlyozta, hogy ne legyünk büszkék a győzelemre. Akkor azt a népi közmondást használ­ta, hogy az úristen tartsa meg egészséges értelmünket. Éppen ekkor, e történelmi jelentőségű győzelem kivívása után a ta­pasztalt párt- és népvezér szük­ségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy az elért eredményeket kritikusan, józanul és racioná­lisan szemléljük, és főleg a to­vábbi feladatokat tartsuk szem előtt. A társadalom fejlődése már ősrégi idők óta az akadályok szüntelen leküzdése, a fogyaté­kosságok felszámolása és az új, magasabb célok kitűzése. Ez a fejlődés dialektikája. Az egyén, ha állva marad bármilyen ma­gas szinten és megáll a növe­kedésben, nem jut tovább, és ezt rövidesen egész környezete meglátja. A stagnálás mindig bizonyos süllyedést jelent, egy lépést hátrafelé. És ha ez nem örvendetes jelenség az egyén­nél, akkor a társadalomnál számos válságos probléma fel- halmozódásának kezdetét jelen­ti. Örülök annak, hogy erről az emelvényről is hangsúlyozták a XIV. kongresszus szellemében, hogy harcolni kell társadal­munkban az újért, mindenért, ami a szó szocialista értelmé­ben haladó, hogy harcolni kell a konzervativizmus különféle formál ellen. A konzervativiz­mussal és a visszahúzással nem­csak a szocializmus iránt rossz­indulatú vagy elfogult embe­reknél találkozunk, hanem gyakran olyanoknál is, akik nem értik a mai korszak igé­nyeit, az 1972-es év igényeit, és társadalmunk jövő fejlődésé­nek igényeit a tudományos-mű­szaki forradalom korszakában. Nemcsak a maradiság, hanem az emberi kényelemszeretet, vagy a gyávaság is akadályoz­za az új fejlődését. A tudat te­rületén is vannak, hogy úgy mondjam: különféle plafonok, amelyeket valaki kialakít, s miért erőltetné meg magát az­zal, hogy kifejlessze a maga­sabb formákat? Nemcsak a nép­gazdaság, a technika fejlődik és fog fejlődni hazánkban, ha­nem az emberek tudata, fejlett­sége és igényei is, éspedig nemcsak az anyagiak. Az egész felépítménynek és különösen az újságírásnak, a tömegtájékoz­tatásnak nagyon gyakran kell foglalkoznia azzal, hogyan kell az embereket megérteni, ho­gyan kell tudatukat a legjobban befolyásolni és előbbre juttat­ni. Azoknak a nagy feladatok­nak a teljesítésében, amit a XIV. kongresszus jelölt ki tár­sadalmunknak, az újságírásnak, a tömegtájékoztatási eszközök­nek rendkívül fontos szerepe lehet és engedjék meg, hogy így mondjam, kell játszania. Valamikor Marx fogalmazta meg az ismert gondolatot, hogy a tömegek eszméi reális anyagi erőt jelentenek. Ez abban az időben történt, amikor az em­berek még nem is álmodtak a rádióról és a tv-ről, és az újsá­gok, mai szemmel nézve, primi­tívek voltak, és csak egy kis embercsoport számára készül­tek. Egészítsük ki Marx gondo­latát ma, a tájékoztatási esz­közök ilyen hatalmas fejlődésé­nek korában. Ez rendkívül nagy kötelességet jelent a tájékozta­tási eszközöknél dolgozó elv­társak és elvtársitok számára. Ezért minden elért eredmé­nyünk mellett, amiket nagyra értékelünk, itt is állandóan nö­velni kell igényeinket. A tájé­koztatást eszközök vezető dol­gozói, a szerkesztőségi kollek­tívák, kommunisták és párton- kívüliek nagymértékben felelős- sek azért, hogy megértsék az össztársadalmi feladatokat, fel­fogják, mivel járulhatnak hoz­zá államunk fejlődéséhez, és eszerint cselekedjenek. Minden munkának, mondhat­nám minden szakmának meg­vannak a maga bonyolult prob­lémái. Azonban a legbonyolul­tabb az emberrel végzett mun­ka. Mivel az ember maga is végtelenül bonyolult. És az új­ságíró munkája az élő embe­rekkel végzett munka, a tuda­tukra és a tetteikre gyakorolt hatás. Ezért ez a munka nagy­mértékben politikai, felelősség- teljes, és ahogyan mondtam bo­nyolult is. Ezért az újságírókat a párt élvonalbeli aktívájának, szocialista társadalmunk élvo­nalbeli politikai aktívájának tartjuk, olyan harcosoknak, akik azokért a nemes szocialis­ta, humanista eszmékért harcol­nak, amelyeket nálunk megva­lósítunk. És természetesen esze­rint fokozódik velük szemben igényességünk is. Mindenekelőtt a politikai igényességről van szó. Hogy ne csupán felületes megnyilvánulások és fogadko­zások jellemezzék munkájukat, hanem a problémák mély átér- zése és megértése is. Egyidejű­leg fontos a hivatásbeli igé­nyesség is. Ugyanazt a dolgot elmondhatjuk úgy, hogy az em­bereket lelkesíti, de úgy is, hogy kikapcsolják a tv-, vagy a rádiókészüléket, vagy félrete­szik az újságot. Ezért a hivatás­beli igényesség színvonala is végtelenül fontos. _ A tömegtájékoztatási eszkö­zök hatásának elterjedésével együtt az újságírói munka fon­tos feltételévé válik az egves szakaszok szakmai ismerete. Mint újságíró, nem érthetek ki­fogástalanul minden problémá­hoz, hanem csak felületesen. Ha például a népgazdasági pro­pagandát akarom magas szín­vonalon művelni, akkor nem elegendő elsajátítani néhány frázist, hanem mélyrehatóan ér­tenem kell a népgazdasági fel­adatokat, a szocialista népgaz­daság törvényszerűségeit, is­merni kell feltételeinket stb. Ugyanígy szükség van a szako­sításra és szakmai ismeretekre más szakaszokon, a kultúrában, a tudományban stb. is. A Szov­jetunióban az újságíró szakem­bereket még a kozmonautikára is megtanítják. Minden szakmá­nak szüksége van szakemberre. Tehát az újságíró nem nézheti a dolgokat úgy, mint egy turis­ta, hanem szakszerűen és értel­mesen kell a problémákat közel hozni az emberekhez és meg­magyarázni. Azt mondtam, hogy nagy és jó munkát végeztünk. De az is igaz, hogy ezen a szakaszon még elég hiba és hiányosság is van. Nem akarom ezeket egyen­ként felsorolni, ismerik, foglal­koznak vele a szerkesztőségek­ben. Az a fontos, hogy milyen lesz a folytatás. A pártmunká­ban, a gazdasági apparátusban, a szakszervezetek és az ifjúság munkájában egyre magasabbra emeljük a mércét és az embe­rek ezt megértik. Azt kérjük a munkástól, hogy lelkiismerete­sen dolgozzon, tartsa be a mun­kaerkölcsöt, a technológiai fe­gyelmet, azt kérjük mindenki­től, hogy minden erejével se­gítsen, legyen az technikus, or­vos vagy bárki más. Természe­tesen ezt a mércét magasabbra kell helyezni az újságírásban is. Ezt szüntelenül mérlegelni kell a szerkesztőségi kollektí­vákban. Horení elvtárs felszó­lalásában beszélt a sajtó, a rá­dió és a tv hatékonyságáról. Engedjék meg, hogy én is ezt a gazdasági terminológiát hasz­náljam. Számunkra a sajtóban sem csak az a fontos, hogy tel­jesítsük az úgynevezett brut­tótermelés tervét, hogy tele­nyomjunk ennyi és ennyi ezer tonna papírt, hogy a rádióban és tv-ben ennyi és ennyi ezer órát sugározzunk. A gyárakban a selejtet rendszerint azonnal felismerik, és ez igen gyakran hatással van a bérre és más in­tézkedéseket is vonhat maga után. És a felépítmény terüle­tén — ide tartozunk ml is — nincs selejt? Csak valahogyan nem regisztráljuk. Nem tűrjük nagyon gyakran, hogy az, amit jól elmondhatnánk, vagy megír­hatnánk gyenge színvonalú, vagy néha helytelen tendenciá­jú? Ahogy az egész társadalom­ban, úgy ezen a területen is jelentősen magasabb igényeket kell támasztani a minőségi mu­tatók teljesítése iránt. Meg kell követelni, hogy kifogástalan mi­nőségben teljesítsék a felada­tokat. A tömegtájékoztatási esz­közökben is fel kell tárni a tar­talékokat — hogy a gazdasági szakkifejezésnél maradjak —, amelyek ezen a területen adva vannak. Saját tapasztalatból tudják, hogy az ügyes újságíró tud írni öt perc vagy egy óra alatt, de ha valóban alkotni akar, akkor néhány napig is kínlódik vele. Ne végezzünk fe­lületes munkát, csak néhány szeggel. (Husák elvtárs beszédének befejező részét lapunk holnapi számában közöljük.) Gazdasági kérdésekről Gustáv Husák elvtárs fogadta az LIVIK Minisztertaná­csának alelnökét (CSTK) — Gustáv Husák, a CSKP KB főtitkára tegnap a KB székhazában baráti beszélgeté­sen fogadta Mieczyslaw Jagiel- skit, a LEMP KB Politikai Bi­zottságának tagját, a Lengyel Néipköztársaság Minisztertaná­csának alelnökét, a tervbizott­ság elnökét. Szívélyes beszélgetés kereté­ben kicserélték nézeteiket a nemzetközi helyzet néhány idő­szerű kérdéséről és megvitatták a CSSZSZK és az LNK közötti baráti kapcsolatok további bőví­tésének és megszilárdításának lehetőségeit gazdasági téren. A találkozón jelen volt Vác­lav Hüla, a CSKP KB Elnöksé­gének póttagja, a szövetségi kormány alelnöke, az Állami Tervbizottság elnöke és Lucjan Motyka, a Lengyel Népköztársa­ság prágai nagykövete. 1972. V. 19.

Next

/
Oldalképek
Tartalom