Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó

jfél után valamit enyhült a hőség. Kis hűvös szellő támadt. Micsoda megköny- nyebbülésl Fogtam a lámpást meg a vödröt, és lementem a patakhoz, hogy vizet hozzak Salvaji- nának. Már nem bírtam nézni a kínlódását. A birtok kútja már csak any- nyi vizet adott, amennyi Don Alvarez háztartásának és hátaslovának épp elég volt, Salvajina napi vízadagját éjszakánként gyűjtöttem össze a kiszáradt patak iszapos tócsáiból. Egész kis ösvényt tapostam már a part kiszáradt tüskés bozótjában. Visszafelé jövet megzörgettem Juána ablakát.

— Hagyj békén, fáradt vagyok — sóhajtott a lány.

— juána — zörgettem újra, — gyere ki egy percre.

— Mi van, mit akarsz Gonzalo — kérdezte álmos hangon és kihajolt a félig nyitott ablakon.

— Gyere velem Juána, gyere ki a karámba, — könyörögtem, — a ló nagyon beteg.

— Megyek, csak magamra kapok valamit. Várj Gonzalo, mindjárt megyek.

— Chico, a fényes szőrű fekete heréit, Don Alvarez kedvence békésen bóbiskolt a karám egyik sarkában, a másik sarokban meg ott*hevert Salvajina, szögletes testén csapzott volt a szőr a verejtéktől, szaga már messziről elárulta, hogy sebei elgeny- nyesedtek. Amint meglátott bennünket, kínlódva felállt. Odatartottam eléje a vödröt. Belemerítette orrát a langyos, zavaros vízbe, de vissza is kapta a fejét, egész teste megremegett az undortól.

— igyál Salvajina, — simogattam meg szép erős nyakát — igyál lovacs- kám. Még pár nap és itt az eső, addig ki keil bírnod valahogy. Ha megjön az eső, Silas visszajön lovakkal a folyótól. Megígértem Silasnak, hogy vigyázok rád, semmi bajod nem esik, amíg vissza nem jön.

Salvajina, mintha értette volna, lassan, kis kortyokban inni kezdett, Juána meg közben a háta mögé került, és szemügyre vette a farát. A szegény pára időnként görcsösen meg- vonaglott és horkantott fájdalmában. Amint bevégezte az ivást, visszafeküdt a szalmára Kilöttylntettfim a vödörből az iszapos üledéket, és indultam, újra a patakhoz, de Juána visszahívott.

— Vár], maradj itt mellette, minden pillanatban jöhet a csikó, én addig elszaladok a konyhára, van szárított paicolevelem, azt megfőzöm neki.

Juána elment, én meg odatelepedtem a ló mellé, ölembe vettem forró fejét, simogattam, és halkan beszéltem hozzá. Behunyta szemét, éreztem, amint teste időnként megfeszül és újra elernyed. Nyakán lázasan lüktetett az ér. Hörögve, fuldokolva kapkodta a levegőt. Már attól féltem, vége lesz, mielőtt Juána visszatér.

Szép, tüzes négyéves kanca volt Salvajina. A múlt nyáron vette Don Alvarez a moyobambai vásáron. Hátaslónak akarta betörni, de Salvajina vad volt, mint egy felbőszült jaguár.

A csődörnek egyszer kirúgta két fogát, engem is fellökött, de nem esett különösebb bajom. Hanem Don Alva- rezt alaposan helyben hagyta. Az az otromba disznó egy hétig minden nap véresre verte, azt hitte, attól megszelídül, Salvajina meg egyszer eltépte a kötőféket és neki! Úgy megtaposta, hogy három bordája eltört és kimar- jult a válla. A fél szemére meg csaknem megvakult. Én mentem el orvosért Moyobambába. Az orvos csak csóválta a fejét.

— Miért nem adja el a lovat Don Alvarez? Ismerek egy kereskedőt, szólok neki, ha akarja.

— Hagyja csak szenyor doktor, — nyögte Don Alvarez az ágyban, én még eddig minden lovat betörtem. Majd meglátja, hogy megszelídítem azt a sátánt.

Míg urunk az ágyat nyomta, Salvajina megnyugodott, szépen kitelt, olyan büszke járású, fényes szőrű kanca lett, hogy nem akadt párja a környéken. Silas, az öreg félvér megszelídítette, persze nem korbáccsal, mint Don Alvarez, hanem szép szóval, simogatással, nádcukorral. Később engem is megszokott, még azt is hagyta, hogy meglovagoljam. Csak Don Alvarezt nem tűrte meg a közelében. Ő meg ahogy csak lábra kapott, bosszút állt rajta a törött bordáiért, meg a fél szeméért. Rossz idők jártak megint Salvajinára.

Nagy szárazság volt ezen a nyáron. Kiégett a fű, a lovak lesoványodva bóklásztak a forró legelőkön. Éjszakánként pumák ólálkodtak a karám körül. Silas, meg én, felváltva virrasz- tottunk a lovak mellett minden éjjel. Don Alvarez egy napon elküldte az öreget a lovakkal a folyóhoz. Két napi járásra folyik tőlünk a Huallaga, a szomszéd birtokos lovásza hozta a

hírt, hogy ott még vannak legelők, ott legeltetik most az egész környék lovait, ökreit és guanacóit. Silas indulás előtt félrehívott és így szólt hozzám:

— Már nem tarthat soká az aszály. Két-három hét és megjön az eső, vigyázz Salvajinára, amíg vissza nem jövök, fiam, nagyon vigyázz rá. Vemhes, és ha ilyen legyengült állapotban meghajszolják, elvetélhet.

— Ne félj öreg, vigyázok rá. Hanem az öreg kanca, úgy látom már nem húzza sokáig.

— Vén az már fiam, majdnem olyan vén, mint én vagyok — nevetett Silas — lehet, hogy nem őri meg az esős évszakot, de mindegy, úgyis vágóhídra akarja küldeni az úr. Hanem Salva- jinán rajta legyen a szemed.

Silas elment, én meg itt maradtam a herélttel meg a két kancával. Ami kevés víz, meg takarmány volt, azt az ökrök kapták, meg Don Alvarez há- taslova. A másik kettőről meg úgy gondoskodtam, ahogy tudtam. Ott aludtam velük a karámban, riasztgat- tam a vadakat, szűrtem nekik a patak bűzös, zavaros vizét, el-eljártam az erdőbe, faágakat nyestem le, azokon a fonnyadt leveleken rágódtak szegények egész nap. De szenvedtünk mi is, nemcsak az állatok. A bőröm szinte a csontjaimra száradt, a torkom, mint a tapló, nem tudtam lenyelni a száraz kukoricalepényt. Juána napról napra ingerültebb lett, folyton belémkötött, azelőtt, esténként, mikor dolgunk végeztével a papáya fa alá telepedtünk, arról beszélgettünk, hogy ha beköszönt az esős évszak, összeházasodunk, de az utóbbi napokban már szólni se mertem hozzá. Don Alvarez meg csak issza a nádpálinkát, átkozza, rugdossa a lovakat, és estére olyan részeg, hogy nem tud megülni a széken.

Múltak a napok, s éreztük, hogy

Marian J. Minarovič rajza

kor, — zsörtölődött, — most meg úgy ülsz itt, mint aki az anyját temeti, fogd a kannát és erigy vízérti

Mire visszajöttem a patakról, meglett a csikó. Szó nélkül fogtam és elástam a véres, nyálkás burokkal együtt a trágyadomb tövében.. Juána meg közben lemosta a lovat, mely

olyan mozdulatlanul feküdt, mintha minden élet elszállt volna belőle.

— El kéne menned Yanatombába — mondta Juána és fáradtan roskadt le egy köteg szalmára. — Lakik ott egy híres curandero, az megtudná gyógyítani.

— Milyen messze van az a falu?

— Ha egyenesen átvágsz a hegyeken, és nagyon sietsz, három nap alatt megjárod oda-vissza.

— Három nap az hosszú idő, talán ki sem bírja addig. S ha meg talpra áll, Don Alvarez beviszi a vágóhídra. Nem Juána, nem mozdulok mellőle. Ha Silas itt lenne, rögtön indulnék, de így ... meg aztán puskám

sincs, és tudod, mennyi puma van a környéken.

— Igaz — töprengett a lány, — jobb, ha itthon maradsz. Nem megyek, lepihenek, feküdj le te is, majd meglátjuk, mit hoz a reggel.

Pirkadatkor Salvajina nyerítésére ébredtem. Kimondhatatlan öröm töltött el, hogy á kanca él, s nemcsak hogy él, ha remegő térdekkel, ha szé- delegve is, de áll a lábán. Siettem a házba, hogy megvigyem a jó hírt Juá- nának, de a konyha ajtajában Don Alvarezbe botlottam.

— No, mi az, mit lopod itt a napot? — mordult rám a gazda puffadt vörös képén a tegnapi részegség nyomaival. — Mondja a lány, hogy az éjjel elvetélt a kanca.

— Igen uram, azt hittük elpusztul reggelig, de hála az égnek, jobban van, már felállt.

— Annál jobb. Még ma beviszed a vágóhídra.

Olyan indulat fogott el, hogy megszédültem.

— Nem viszem uram. Salvajina meg fog gyógyulni.

— Fogd be a pofádatl Te senkiházi! Az ökreim fölfordulnak éhen, én meg egy döglödő lovat etessek, amelyik semmire se jó. Hátaslónak se használhatom, igába se foghatom, ha meg hozzáérek, kirúgja a fél szememet! Takarodj az utambóll Ha nem viszed be a városba, akkor agyon ütöm magam! Legalább annyi hasznom legyen belőle, amennyit a bőréért kapok!

Juána kiszaladt a nagy ordításra, attól félt, hogy ölre megyünk. A gazda meghunyászkodott, amint meglátta, ki tudja miért, de Juánától tartott egy kicsit. Káromkodott egyet a foga között, aztán elindult a nádörlő malom irányába.

Tanácstalanul néztem a lányra, ő csak a vállát vonogatta:

— Ha azt mondta, hogy agyonüti, akkor meg is teszi. Ebben biztos lehetsz. Hanem mondok én neked valamit, ha már mindenáron megakarod menteni, fogd a lovat, és vidd el a curanderóhoz. Én meg majd valahogy elintézem az öreggel, hogy ne küldje rád a csendőröket. Yanatombába várd ki az esőt, akkor megjön Silas és ti is visszajöhettek.

Ebéd után, mikor Don Alvarez lepihent, Juána megrakott egy tarisznyát tortillával, egy kulacs nádpálinkát is adott, egy másik üvegben pedig pai- coteát, egy tiszta pamutrongyot is, s lelkemre kötötte, hogy útközben gyakran tisztogassam ki a gennyet a ló sebeiből, s utána mossam ki a sebet a paicoteával.

Mikor elbúcsúztunk, Juánának elfutotta szemét a könny.

— Félek, Gonzalo, hogy sosem látlak többé.

• * *

Két nyarat töltöttem Don Alvarez birtokán. Megszerettem a munkámat, a lovakat, az öreg Silast, feleségül akartam veni Juánát. S most mi lesz velem? Salvajina megtántorodott egy meredély szélén és a szakadékba zuhant. Ló nélkül nem térhetek vissza, ömlik az eső, Silas már biztosan otthon van a lovakkal... Pár nap és nyomomban lesz e rendőrség. Mit tegyek, mit tegyek? Talán sikerül átvergődnöm a hegyeken, eljutok Callaóba, és beállók kikötői munkásnak. Vagy visszatérek a Cerro de Pascói ezüstbányákba, ahonnan két évvel ezelőtt megszöktem ... Nem. Visszamegyek a birtokra. Az erdőben megvárom az éjszakát, és beszélek Juánával. Biztosan velem jön akárhová megyek is.

Most újra végig kell mennem a szakadék feletti sziklameredélyen. Hallom a keselyűk vijjogását. Elfordítom a fejemet, hogy ne lássam Salvajina szétmarcangolt tetemét.

(Juan Carlos Jiménez Arequipa, 1939. Fiatal perui prózaíró.)

Fordította: Mikola Anikó

nemsokára vége lesz ennek a pokolnak, megjön az eső. Szegény öreg Pinta bőre közben a szárítóra került. Tegnapelőtt be kellett mennem Moyobambába Don Miguelhez egy levéllel, éreztem, hogy az őr kihasználja távollétemet és elintézi Salvajinát is. Késő este érkeztem haza, futottam egyenesen a karámba, az első, amit megláttam, a két mély seb volt Salvajina oldalán, Don Alvarez sarkantyújának a nyoma. A hasán egy helyen felszakadt a bőr, az rúgástól eredhet, az orrán meg véres csíkokban dagadt meg a korbács nyelétől származó ütések helye. Fogtam a nádvágó késemet és ha Juána le nem csillapít, hát megöltem volna a gazdámat.

— Gonzalo, az Istenért, legyen eszed! Felakasztanak! Hát érdemes egy lóért akasztófára kerülni?l Hallod? Mi lesz velem akkor?)

Könyörgött, sírt, riinánkodott a lány, végül eldobtam a kést.

— Most mit csináljunk Juána? Mit tegyünk ezzel a szegény állattal?

— Ne félj semmit, fiatal, erős állat ez, kiheveri, csak vigyázni kell a legyekre, légy mellette holnap egész nap. Az ökröket majd én ellátom, te csak legyél vele, amíg be nem száradnak a sebek.

Másnap nem mozdultam Salvajina mellől. Borogattam, tisztogattam a sebeit, hajtottam róla a rovarokat, nem is volt semmi baj egészen ma estig. Éppen tiszta almot tettem alája, amikor egyszerre csak felhorkantott, térdre esett és elnyúlt a rizsszalmán. Hideglelősen remegett a bőre, s háta egészen meggörbült a fájdalom szörnyű rohamától. Fél óra múlva újra jött a görcs, aztán egyre sűrűbben kínozta meg az állat tehetetlenül vergődő testét.

Már jött is Juána a lámpással, hozta a paicofőzetet.

— Ej, de nagy legény vagy más-