Új Szó, 1972. május (25. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó

lVl^T\éuim h» GO NDOLATOK az IRODALMI SZfNPAD FELADATAIRÓL ÉS MŰFAJI SAJÁTOSSÁGAIRÓL Noha közhelyként hangzik, mégsem árt azonban újra meg újra hangoztatnunk: társadalmunkban a műkedvelő tevékenység nélkülözhetetlen, létjo­gosultsága vitathatatlan. Mi sem bizonyítja job­ban, mint a mükedvelésnek a felszabadulás óta megtett sikerekben, eredményekben gazdag útja. Társadalmi szükségszerűség hívta életre, terem­tett számára életteret, táplálta s táplálja ma is. Bár a hatvanas évek közepétől, főleg a televízió el­terjedése óta nemegyszer hallottunk a műkedve­lés további útjára, fejlődésére vonatkozóan ború­látó hangokat (ez természetesen a műkedvelő együttesek feladat- és szerepkörének tisztázatlan­ságából fakadt), véleményünk szerint azonban csüggedésre nincs okunk, igaz ugyan, hogy itt- ott, főképp a kizárólagosan folklórral dolgozó együtteseknél megtorpanás, átmeneti stagnálás, stílustalanság volt tapasztalható, de mindez a „ho­gyan tovább iból, a korszerű tartalom és forma, azaz: a formának mint a tartalom adokvát kifeje­zési eszközének kereséséből származik. Ez a kuta­tó-alkotó kísérletezés szükségszerű alaptétele a művészi előrelépésnek. — A műkedvelésnek igen­is van jövője. Távlatai szinte beláthatatlanok, hi­szen rohamosan fejlődő társadalmunk emberének életében — ifjak és idősebbek számára egyaránt — minden eddiginél fontosabb szerep jut a mű­kedvelésnek: ugyanis a tudományos-műszaki for­radalom következményeként a munka termelé­kenységének ugrásszerű növekedése törvényszerű­en maga után vonja a munkaidő csökkenését; a megnövekedett szabad idővel pedig valamit kez­deni kell ..., vagyis: az „aktív pihenésnek“, az érdeklődés szerinti „alkotva-szórakozva pihenés­nek“, a szabad idő kitöltésének már ma is egyik fontos területe a mükedvelés. Az irodalmi szípadokat, műkedvelésünknek mint az egyik legfiatalabb munkaformáját kétségkívül a közönség irodalmi munkaigénye, az oratórikus műsorok iránt megnyilatkozó érdeklődés keltette életre. Tudomásul kell vennünk, hogy a korábban nagy létszámú tömegeket mozgató szervezeti for­mákat ma szükségszerűen váltják fel a kis létszá­mú társulati formák: a kamaraegyüttesek. Nincs eb­ben sem elzárkózás, sem a nagyobb testületektől való viszolygás; kizárólagosan a szocialista tár­sadalom emberének differenciált érdeklődése hoz­ta magával. Irodalmi színpadjaink — tudatosítanunk kellene végre! — gazdag hagyományokkal rendelkeznek, hiszen tulajdonképpen az egykori önképzőkörök modern utódjai ők — több Is, de kevesebb is an­nál. (Csupán zárójelben jegyezzük meg, hogy öt­ven—száz—százötven évvel ezelőtti közép- és fő­iskolai önképzőkörök tevékenységének egyik leg­fontosabb területe a versmondás, a költészet ápo- lása-terjesztése, egyszóval: esztétikai ízlésnevelés volt.) Az irodalmi színpad tehát nem a színjátszás­nak ilyen vagy olyan alternatívája, esetleg műfaja, még az ún. kis színpadi. formákkal (a szlovák nyelvben meghonosodott „malé javiskové formy“ magyarra fordítása) sem azonosítható teljesen, mert műfaji lényege, megnyilatkozási formája nem a színpadiasságban rejlik, hanem a versmondó hangjának, szövegmondásának szuggesztív erejé­ben, abban, hogy az előadó mennyire képes a köl­tő érzelmeivel azonosulva átélni a mű alakjainak életét, líra esetében magával a költővel való azo­nosulásban. A költői mondanivaló kibontása érde­kében — a műsor kompozíciójával összhangban — természetesen alkalmazhatók különféle rendezői megoldások, de nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani sem a teátrális formajátékoknak, sem a technikai eszközök használatának. Míg ugyanis a színház drámával dolgozik, ahol a mű cselek­ményét nemcsak el kell mondani, hanem el Is kell játszani, addig az irodalmi színpad műsora első­sorban nem cselekményes művekből tevődik ösz- sze — tehát főképpen lírai alkotásokból, s itt a cselekményesítés, a dramatizálás nemcsak hogy nem kívánatos, de egyenesen káros és megenged­hetetlen. Az eredmény nem az eszmeiség s a köl­tői szépség felszínre hozatala lenne, hanem annak elhomályosítása, vulgarizálása, sőt: meghamisítá­sa. Meggyőződésünk, hogy a Jókai-napok alkalmá­val évről évre észlelt kisebb-nagyobb fogyatékos­ságokat elsősorban a fentebb vázolt kérdéskomp- lexum tisztázatlanságában kell keresnünk. Irodalmi színpadjaink fő feladata: az irodalom élményszerü tolmácsolása, s ezáltal igényes mű­értő közönség nevelése, az író s az írott szó nép­szerűsítése, megszerettetése. Anyaga: a szépiroda­lom: Műfaja: a szó tágabb értelmében vett irodal­mi műsor, melynek anyaga szinte korlátlan lehe­tőségeket rejteget; persze csak viszonylagosan, mi­vel a műsor szerkesztőjének-rendezőjének szem előtt kell tartania mind az együttes tagjainak a képeségeit, rátermettségét, mind a közönség mű­veltségét és igényét. Ezenkívül az írói-rendezői el­képzelés megvalósításának lehetnek technikai és egyéb akadályai is... A jó műsor első és legfon­tosabb feltételét abban látjuk, hogy a rendező mennyire képes megragadni a válogatásban érvé­nyesülő költői mondanivalót. A szerkesztő-rendező tehát a költő mondanivalóját nem rendelheti alá korlátlanul a maga koncepciójának, mert akarat­lanul is a ihű belső értéke szenvedne torzulást, hanem éppen fordítva: a válogatástól a különféle zenei és vizuális hatások érvényesítéséig a költő alapvető mondanivalójának s a költemény esztéti­kumának kibontására kell törekednie. Mindez ter­mészetesen nem fosztja meg a szerkesztő-rendezőt attól a lehetőségtől, hogy a szerkesztői munka ré­vén összeállt műsoranyagban a maga elképzeléseit is érvényesíthesse, mégpedig olyan mértékben, amilyen mértékben a kompozíció törvényei meg­követelik. A rendezői elképzelésnek, kompozíció­nak azonban feltétlenül összhangban kell lennie a költői mondanivalóval. Az irodalmi színpad műfaji sajátosságai tehát megkövetelik a tartalom és a forma egységének betartását, s kizárják a teátralitás, a színpadi já­ték, a technikai eszközök használatának túlhajtott- ságát, egyszóval: az agyonrendezést. Hiszen a túl­bonyolított kifejezésmód menthetetlenül a mű mon­danivalójának és esztétikumának a rovására megy, és stílustalanságot szül. Márpedig ismeretterjesztő, ízlésformáló műsorról lévén szó, elsősorban az ér­telemre kell hatnia, s csak ezen keresztül az ér­zelemre, a szépérzékre. Ezért az ismeretek közve­títését közérthető, világos módon kell végeznie. Tarthatatlannak bizonyult az a nézet is, mely sze­rint a közönség érdeklődésének megnyerése végett az előadást tarkítani kell, ki kell egészíteni kü­lönféle színpadi betétekkel, revüális elemekkel; vagyis: azért szükséges a teatralitás, a technizálás nagyméretű alkalmazása, hogy hozzásegítse a ke­vésbé műértő közönséget a mű megértéséhez és élvezéséhez; s még hozzáteszik ... hogy leplezze, elfedje a szövegmondás szépségén esett csorbát. Hogy ez az álláspont mennyire helytelen, meggyő­ződhettünk róla nemegyszer az irodalmi színpa­dok fesztiváljain. Ugyanis a bonyolult kifejezési eszközök alkalmazása, a túlrendezés éppen hogy nehezíti a megértést és műélvezést, nem pedig könnyíti; törvényszerű tehát, hogy éppen az ilyen produkció érdekli legkevésbé a közönséget. — Mű­kedvelő irodalmi színpadjaink további útja — adottságainkat és hagyományainkat figyelembe vé­ve — véleményünk szerint aligha lehet más, mint a puritán előadásmód követése. Az utóbbi két-há- rom esztendő gyakorlata is ezt igazolja. RÉVÉSZ BERTALAN sebbé tétele és az ünneplő közönség szórakoztatása érdekében. A választá­sok idején nyolc-tíz községet is meg­látogattak. A zenekultúra terjesztésén kívül egyéb társadalmi munkát is végez. Tankönyveket fordított szlovák nyelv­ről magyar nyelvre a mezőgazdasági szakiskolák számára. Egy szakszótár anyagának gyűjtésében is segít. Már tízezer olyan szót gyűjtött pontosan rendszerezve, amelyek a mezőgazda­sággal és a kémiával kapcsolatosak. Mivel túllépte a nyugdíjkorhatárt, óvatosan a csendesebb, kényelmesebb életberendezés gondolata felé tere­lem a beszéd fonalát, amelyre hatá­rozott nemmel reagál. Nem akar még visszavonulni, nem szeretné — ha csak valami kényszer nem befolyásolja — felcserélni egyhamar a mozgalmas, zajos iskolát a csendes semmittevés kényelmével. Szeretné a most kis har­madikosokban, negyedikesekben fel­ébreszteni a zene iránti érdeklődést, egész kilencedikes korukig ébrentar- tani, egyengetni. Szeretne minden fel­fedezett tehetséget fényesre csiszolni, hogy az értékek el ne kallódjanak, s egész társadalmunk örömére és hasz­nára gyümölcsöződjenek. Számára az ifjúság lelkesedése a nemes, a szép iránt, a többet tudás igénylése — szö­vi tovább gondolatait — új erőt adó, tettekre szólító. A társadalomért dol­gozni emberi kötelesség, az élet el­sőrendű küldetése. Az ő feladata, amíg energiával bírja, a jövő szocia­lista módon gazdálkodó és dolgozó emberének a formálása. De nem lehet közömbös senki számára, hogy milyen felfogású emberek lépnek majd he­lyünkbe. Meggyőződésből vallja, hogy az az ifjú, aki az együtteseiben rend­szerető, felelősségteljes és igényes munkára volt képes, kikerülve az életbe becsületes, kötelességtudó dol­gozója lesz társadalmunknak. Egyre jobban érzi — mondja —, ér­demes volt, s érdemes dolgozni, mert minden elért eredmény, siker szocia­lista társadalmunk kulturális életének gazdagító, éltető része.. Valamennyien, kollégái és nem kol­légái reméljük, fiatalos munkalendü­lete, életkedve még sokáig nem törik meg s példája sok-sok követőre talál. CSURKO DEZSŐ A tanító munkája nem csupán fog­lalkozás, hanem hivatás, amely­re minden pedagógus akkor kötelez­te el magát, amikor átvette a tanítói oklevelet — vallja és tettekkel bi­zonygatja Is Buhony Ernő, a Kráf. Chlmec-i alapiskola 62 éves pedagó­gusa, aki még ma is korát meghazud­toló fiatalos lendülettel oktat, nevel a nap teljes hosszában. Vele félkorú és még fiatalabb kollégái is csodálat­tal nyilatkoznak lankadatlan szorgal­máról, iüíunkabírásáról. Az iskolában az őt keresőnek sem tanítás alatt, sem a szünetekben nem kel] kérdezősködnie, hogy rátaláljon, mert ha tanítás van, az éneklő, szol­mizáló osztály, köztük Ernő bácsi messze csengő hangja nyomra vezet, a szünetekben pedig a folyosón, ott, ahol a legnagyobb gyermekboly to­long, ő biztosan a közepében magya­ráz a sok-sok kérdezőnek, kedvesen biztató mosollyal az ajkán. Ö a zene­szakos az iskolában, s az a 120 gye­rek, akikkel tanítási órán kívül na­ponta foglalkozik a gyermekzeneka­rokban és az énekkarban, rengeteg problémát szül tanító és tanítvány kö­zött. amelyek megbeszélése halasztha­tatlan a próbák eredményessége szem­pontjából. Csak két és fél éve tanít ebben az iskolában s már 92 gyermeknek adott hangszert a kezébe és tette őket ze­nekarok tagjaivá. Az a kérdésem, mikor jegyezte ei magát a zenével, élete termékeny múltját kavarja fel benne, keres, tű­nődik emlékezetében, míg végül a ko­márnói kedves diákemlékei között ta­lálja meg az indulás mozzanatát, ami­kor ötödikes gimnazista korában őt is bevették brácsásnak az iskola zene­karába. Akkor ízlelte meg az érzést, mit jelent zenekarban egy húron pen- dülni, szórakozva másokat is szóra­koztatni. Azóta a tanítás és a különböző kul­turális munka végzése mellett 12 ze­nekart szervezett és vezetett a sike­rek útján. Voltak köztük lányok, asz- szonyok, fiúk, férfiak, értelmiségiek és munkások egyaránt. Emlékezéseit egy megsárgult lapú képesalbum is segíti, amely egy fiók mélyéről került elő. Az első zenekart 1936-ban Somotoron (Szomotor) hozta létre különböző foglalkozású munká­sokból. A hattagú vonósegyüttes prí­mása Róth János volt, aki ma ugyan­ott a hub elnöke. Társa volt Szemán László cipész, Róth Vilmos és mások. 1952-ben kinevezték a járási műve­lődési ház igazgatójának, Král. Chl- mec székhellyel. Az itt szervezett fú­vószenekarban játszott Dako Béla, az alapiskola szülői tanácsának mostani elnöke. Egri Pál, Leczo Páter vasúti alkalmazottak, Takács László sofőr. Egy évvel később már a helyi tűzoltó­zenekart Is tanítja. Egyfolytában legtovább (15 évig) a Leleszi, majd a Veiké Kapušany-i Me­zőgazdasági Technikumban tanított. Itt 153 diákját nevelte zenésszé, akii; közül többen ma is különböző zene karok állandó tagjai. Visszaemlékezé­sei közben megjegyzi, hogy eleinte még sokáig nem akadt diáklány, ak vállalkozott volna a lány-vonósegyíii tesben nagybőgőn játszani. Majd a/, tán Tokár Rozália — levetkőzve a hel v telen előítéletet — megtörte a jeget. Azóta nincs ilyen, proléma. Minden évben a kollégái közreműködésével toborzó kultúrbrigádot szerveztek, s látogatták a környék kilencéves is kóláit, hogy minél több végzős tanu­lót nyerjenek meg a mezőgazdasági szakma számára. Közben a Leleszi Egységes Földmű­vesszövetkezet dolgozóiból is össze­hozott egy vonószenekart. Kőműve­sek, traktorosok, könyvelők, tanítók együtt húzták a szép zenét. A neveket az együttes csoportképéről idézgeti. Ezek: Oreshovsky István, Binó Lász­ló, Bajusz Gyula, Veres János, Bartkó Pál feleségestül (Bartkóné volt a cim­balmos). A szövetkezet asszonyainak összefogásával megszervezte a felnőt­tek női énekkarát. A sok tarka emlék, szép sikerek közt barangolva néhány kellemetlen emléket is elmond. Közülük az egyik a bratislavai országos versenyen való részvételhez fűződik. A leleszi diák­zenekarral indultak. Utazás közben a cimbalom lehangolódott. Egy másik együttes (vetélytárs) cimbalmosát kér­ték meg a felhangolására. Kötélnek is állt. Hozzáértő ügyes csavargatás, pengetés után nemsokára elköszönt. Majd a megbizonyosodás kedvéért pró­bálja a cimbalmot, s megrökönyödés­sel tapasztalja, hogy még jobban szét van hangolva. Végül is neki kellett nagy sietve az egészet áthangolnia. Az eredmény: országos első dij volt. Együttesei minden május elsején felléptek a felvonulások ünnepélye­BOHONY ERNŐ Molnár János felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom