Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-30 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó
mm ma hmí emmel raSn Favágó Vágom a fát hűvös halomba, fényesül a görcse sikongva, zúzmara hull szárnyas hajamra, csiklándani benyúl nyakamba - bársonyon futnak perceim. Fönn, fönn a fagy baltája villog, szikrádzik föld, ég, szem, a homlok, hajnal suhint, forgács-fény röppen amott is vág egy s dörmög közben: tövit töröm ~s a gallya jut.- Ejh, döntsd a tökét, ne siránkozz, ne szisszenj minden kis szilánkhoz! Ha odasujtsz körül a sorshoz, az úri pusztaság rikoltoz - a széles fejsze mosolyog. LEONYID MARTINOV Utak Egészséget - erőt, útkeresők! Hisz* átlépni csupán a küszöböt nehéz. Ô, emberek! Szemem, ha múltba néz, a gördült évek tejüvegén át látom a népek lábnyomát,- még szinte párázik és bátorít -i avult Lutecce-től egész Párizsig, A vén Urgától Ulánbátorig. Likas fövénypart - ott, síkos autóút - itt, mély örvények-beszopta evezők. Hány buktatón át bukdácsolt az út, AHMED BEN SURI mely Petrográdtól Leningrádig vitt, s Keresztélytől Oslóig vezetett, s amely a csöpp Üj Amsterdam helyett a a,igász New Yorknak nyitott helyet. Se gond, se munka nem ért véget még , És minden újabb lépés — meredek; de mégis: az út elég széles, szép. s én tiszta szívvel megyek veletek, ti örökké új utat keresők. Én minden úton járok, nyelven értek, és csupán attól válik el utam, ki, mint a visszapergő film, bután, fegyverben állig, múlt időkben kérked: vad gyűlölettel nézi a világot, fúj Herkulesz-kőnél is nagyobb átkot, hogy egymást.végleg kiirtsák a népek. (Hidas Antal fordítása) GÁBOR ANDOR: Csendes beszélgetés az elvtárssal LACO N0V0MESKÝ Moszkvai este A Vörös tér dicsőségében elmerülve, mit kerestem a Kreml kupolája fölött? Mit suttogott, mi jelt adott a fényben ragyogó, sötét tornyokat riasztó folt, a vörös lobogó? Moszkva éjét őrizve posztolt? Titáni tettek hírnöke, új fénségek jele, vagy a cárokat riogatja? Ismeretlen ezredek árnya állt elém százados homályból, s ódon erdők fölött, magasba nyúló hegyek ormain át suhanó tekintete lángolt. S zeng szemükből, míg világ a világ; Hej, égj tüzecske, égj csak, tüzecske, szegénylegények tábortüze, égj csak, lobogj csak tűz a hegyekben! (1935) Rónay György fordítása A győzelem zászlaja Datolyapálmáink gyümölcsét, Juhaink gyapját, Bányáink cinkjét, foszforját, vasércét Sima modorú franciák több mint száz éve rabolják a főkormányzó _ , urak jóvoltából. De szorgalmas munkájuk közben elfelejtették Hogy itt Abd el Kader unokái élnek, Hogy nyolcmillió kabilszempár figyeli rablásukat És tizenkétmillió ököl szorítja titokba burnusza alatt a felszabadító fegyvert Ne felejtsék el: Az Atlasz bevehetetlen meredélyei, A sivatagok millió porszeme, Algír, Oran, Tuggart, Szidi-bel-Abbesz és Biszkara sikátorai A Seliff és a sóstavak vizének minden cseppje Csakis a mi barátunk és nem tiétek! Ez a föld már Karthagó idején ősapáinké volt Túlélte a görög, a római, vandál és egyéb bitorlókat, Ez a föld a miénk és nem a tiétek! Ejtőernyős csapataitok csontjai máris ott porladnak az izzó napon Mert semmiféle túlerővel, terrorral, vagy fortéllyal Legyőzni nem tudtok sohasem. Lobogó vérünk diadalmasan lengeti zászlóinkat ameddig egy testvérünk él Algériában. A győzelem csakis a miénk, ha nem ma, akkor holnap, De a miénk! Tiszai Andor fordítása Ki mivelünk jön, elvtárs, odaér, miénk az út, elvtárs, miénk a cél, aki velünk él, elvtárs, csak az él. A többi, hidd el, autón, vagy gyalog, ha menni látszik is, csak bódorog, s ha élni vél is, mégis: bús halott. A többi mind, hidd el, csak rossz jelen, ki hogyha elhullt, sírja vak verem, melyből jövő vetése nem terem. Előre itt, elvtárs, csak mink törünk, csak mink tágítjuk egyre szűk körünk, csupán nekünk van, elvtárs, fegyverünk. Élő acélt szuronnyá mink verünk, termő talajt itt csak mink művelünk, jövő felé, hídul, mi ívelünk. Jövő felé mi ívelünk hídul, kelet felé karunk nyújtózni nyúl, s az ég alján a nagy hajnal kigyúl. Csak mink vagyunk, csak mink, akikben él a kezdet és az ösvény és a cél. Az sincs, hogy minket, meg ne értenél. Amit mi mondunk, az a te szavad, ha el n®m is gondoltad még magad; az nem lehet, hogy lelked’ megtagadd. Megyünk, elvtárs, jöjj, hosszú még utunk, Nehéz a léptünk, elvtárs nem futunk, de orszilgunkba, elvtárs, eljutunk igen ha jössz, ha jöttök, eljutunk! iifMn Mm S ok évvel ezelőtt Rabay Ferenc- né , életcélja hasonló volt, mint a többi fiatal lányé: férjhez inenni, gyermekeket szülni, és azoknak boldog családi otthont biztosítani. A nyomor, a nélkülözés azonban ezek mellé más célokat is felsorakoztatott: a harcot a kizsákmányolok ellen, a küzdést egy szebb holnapért. Hogyan élt és hogyan küzdött a szocialista rendszerért? Ez a kérdés foglalkoztat, miközben szavait jegyezgetem. — Hatgyermekes munkáscsaládból származom — kezdi életének részletezését. — Apám szociáldemokrata érzelmű volt, s így Blatná na Ostro- vén (Sárosfa), ahol gyermekkoromat töltöttem, sokat hallottam tőle a munkások harcairól. 17 éves koromban Bratislavába kerültem, ahol nemsokára férjhez mentem. A CSKP tagjai közé 1931 januárjában léptem be, de a férjemmel, aki már megismerkedésünkkor kommunista volt, 1922-től részt vettem a munkásmozgalomban. Aktív tevékenységet fejtettem ki a Duna utcai Munkásotthonban, ahová a proletárnők is eljártak. Arra buzdítottam a falvakból Bratislavába került cselédlányokat, hogy ne hagyják magukat kizsákmányolni. A vallással kapcsolatban megmagyaráztam nekik, hogy a papok az urak érdekeit szolgálják. Később forradalmi dalokra tanítottam és beszerveztem őket a Vörös Szakszervezetbe, majd a Vörös Barát Szervezetbe. Pénzt gyűjtöttem a Vörös Segélyre, és a munkanélküliség megszüntetéséért kiáltó röplapokat terjesztettem, valamint magyar, szlovák és német nyelvű pártlapokat hordtam a munkásoknak. A május 1-i ünnepségekre vörös szegfűket készítettem, s ezeket az utcán árultam. Részt vettem a felvonulásokon is. A család akkori megélhetésére terelődik a sző. — Gyakran éheztünk — mondja. — A férjem 1928-ban rajta volt a CSKP jelölőlistáján, ezért elbocsátották munkahelyéről. Mint házmesternő, én tartottam el családunkat. A férjem ugyanis csak alkalmi munkákat kapott. Részt vettünk a tüntetések szervezésében, a demonstrációkon, s ezért Tiso gárdistái férjemet egy időre becsukták, engem pedig megfosztottak a házmesterségtől. Takarításból, mosásból és varrásból tartottam el a családot. A kevés keresetet beosztottam, s így néha csomagot is küldhettem a férjemnek és a többi bezárt elvtársnak. Csak a felszabadulás után szűnt meg nyomorunk. — Melyek azok a pártmunkák, tüntetések, melyek legelevenebben élnek emlékezetében? — kérdeztem Rabay Ferencnétől. — A május elsejei tüntetések megszervezése és a felvonulások — válaszolja. — Márciustól kezdve minden évben házról házra jártunk agitálni. Különösebb meggyőzésre azonban nem volt szükség, mivel a gyűlésekre jöttek a munkások az első hívó szóra. Az előkészületek idején az egyes csoportok kapcsolatot tartottak egymással. Én például 1932-ben Trnávkán, az ottani elvtársakkal 150 nőt szerveztem meg egy gyűlésre, melyen Major elvtárs tartott előadást. A jelenlevők feszült figyelemmel kísérték a május elsejéről, a munkanélküliségről és,a politikai helyzetről szóló egyszerű szavakkal elmondott beszédét. — Május 1-én az egyes bratislavai csoportok a város előre kijelölt részén közösen vonultak fel. Velük együtt én is, fejemen piros kendővel, vörös szegfűket és jelvényeket árulva. Forradalmi dalokat énekelve és forradalmi jelszavakat kiabálva meneteltünk esőben, szélben is közös célunk tudatában. Ha a rendőrség szétzavart bennünket, valahol újra összegyűltünk. — 1928. május 1-én a mai Gott- wald téren Major elvtárs tartott előadást. Rámutatott a kapitalisták gaztetteire, lelkesítette, buzdította a tömeget az ellenük való harcra. Virágcsokrokat akartunk Major elvtársnak átadni, azonban a rendőrök lerántották őt az emelvényről és elvitték. Engem és a gyermekeimet gumibotokkal vertek. Szétszórtak bennünket. — Egy másik május elsejei felvonuláson, amikor a rendőrök szétkergettek bennünket, sietségemben szétszórtam a szegfűket. A zuhogó esőtől patakokban folyt az utcán a víz. A szegfűket össze akartam szedni, azonban a rendőrök ott termettek, és agyba-főbe vertek. — A fasizmus alatt tömegesen nem vonulhattunk fel, de vörös szegfűkkel a mellünkön egész nap az utcán tartózkodtunk. — A felszabadulás utáni első május 1-i ünnepség gyönyörű volt. Az emberek méltóképpen tartották meg a munka ünnepét. Azóta már többször ünnepeltem a díszemelvényen, azonban én jobban szeretek a tömeggel felvonulni. — Milyen főbb tevékenységet fejt Ki jelenleg a tömegszervezetekben? — érdeklődöm. — Előadásokat tartok az iskoláknak, és megszervezem a gyermekek kultúrműsorral való részvételét az Antifasiszta Harcosok Szövetsége szervezetének ülésein. A Vöröskeresztben mint önkéntes ápolónő dolgozom. Szolgálatokat tartok. A párt helyi alapszervezetében főleg a választások előkészítéséből vettem ki a részem. Amikor a munkájáért kapott elismerések felől érdeklődöm, a kitüntetések és emlékérmek egész sorát keresi elő. Közöttük van a Munkaérdemrend is. Végül egy fényképet tesz elém, melyen Major István elvtársat pillantom meg a munkásifjak tömegében. Egy gondolat, és az emberek megmozdulnak, majd jelszavakat harsognak, ökölbe szorított kézzel menetelnek. Mellükön ott díszelegnek Rabay Ferencné szegfűi, melyek parányi parazsakként izzanak a napsütésben. TŐZSÉR LAJOS