Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-22 / 95. szám, szombat
A. J. JAKUSOV: Lenin, a forradalom és a jelenkor „Lenin, mint a proletár]orradálom és a társadalom szocialista megváltoztatásának lángeszű teoretikusa vonult be a tör. ténelembe". f Az SZKP KB-nak Lenin születése 100. évfordulójának előkészítéséről elfogadott határozatából) \t lagyimír Iljics Lenin for- " radalmi gondolatainak és tetteinek rendkívül ösztönző szerepük van. Leninnel és a leninizmussal elválaszthatatlanul összefüggnek a nagy társadalmi mozgások, amelyek alapjában megváltoztatták földünk szociálpolitikai jellegét. „Nem szabad úgy gondolkodni, hogy Lenin jelentősége a múlté, mert ő már meghalt — mondotta G. Shaw. Gondolni kell a jövőre, Lenin jövőbeni jelentőségére, mely olyan nagy, hogy ha nem sikerül az a kísérlet, amelyet Lenin tervezett — a szocializmus kísérlete, egyúttal megszűnik a mai civilizáció, mint ahogy a múltban számos más civilizáció is megszűnt.“ Lenin nagy elméleti hagyatékában elsődleges szerepet tölt be a szocialista forradalomra vonatkozó tanítása. Az SZKP XXIV. kongresszusának határozatai újabb hozzájárulást jelentenek a szocialista forradalomra vonatkozó lenini elmélethez, és a lenini gondolatoknak a Szovjetunióban, a szocialista világrendszerben és az egész világban történő megvalósítását tükrözi. A Szovjetunió egész politikáját áthatják a lenini eszmék. Ez a politika gyakorlati leninizmus, melyet sikeresen alkalmaznak a fejlett szocialista társadalom és a kommunizmus építésének viszonyai között. Lenin tevékenysége arra az időszakra esik, amikor a kapitalizmus utolsó stádiumába, az imperializmusba nőtt át. Az imperializmus lenini megfogalmazása ma is időszerű. A kapitalista világban végbemenő folyamatok elemzése azt mutatja, hogy a termelőerők fejlődésének nagy mozgását előidéző tudományos-műszaki forradalom olyan változásokat okoz a termelési viszonyokban, amelyek nem a kapitalizmus stabilizálásához vezetnek, hanem a szociális és politikai ellentétek elmélyítéséhez, az osztályharc kiéleződéséhez és a monopoltőke uralma ellen fellépő erők növekedéséhez. Az új viszonyokhoz történő ideiglenes alkalmazkodás nem szünteti meg, hanem még inkább elmélyíti a kapitalizmus ellentmondásait. Annak ellenére, hogy a monopóliumok alkalmazkodni próbálnak az új viszonyokhoz és ki akarják használni a tudományos-műszaki forradalom sikereit, egyre inkább mélyül a kapitalizmus általános válsága, amint az SZKP XXIV. kongresz- szusának dokumentumai is bizonyítják. A tudományos-műszaki forradalom fejlődése során a kapitalizmus elévült termelési viszonyaiba ütközik, és ezzel kiélezi a kapitalizmus régi ellentmondásait, új ellentmondások születnek, s fokozódik a kapitalista országok gazdasági és politikai fejlődésében az egyensúlyhiány. A marxista—leninista pár- tok a tudományos kommunizmusnak a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet szükségszerűségére vonatkozó következtetéseiből indulnak ki, és egyúttal elvetik az emberiség jövőjére vonatkozó különböző burzsoá és reformista „elméleteket“ Az SZKP nem egyszer hangsúlyozta, hogy a fokozódó imperialista agresszivitás ellenére figyelmen kívül hagyva azt, hogy minden tartalékát a politikai, gazdasági és ideológiai harcra mozgósítja és sok esetben fegyveres agresszióra a szocializmus és a nemzeti felszabadító mozgalom ellen, a világban az erőviszonyok a béke, a nemzeti felszabadulás és a szocializmus ügyének javára alakulnak. A kapitalizmus fejlődésének két fázisával kapcsolatban a fejlett kapitalizmus országaiban és a kevésbé fejlett országokban, sőt az elmaradott országokban is megvan az objektív lehetőség a forradalom imperialistaellenes fázisához, amely a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet kezdetét jelenti. A nyugat-európai és latin-amerikai kommunista pártok, elsősorban a Chilei Kommunista Párt sok újat hozott a forradalom imperialistaellenes szakasza fejlődésének elméletében és gyakorlatában. Ma a szocialista forradalom nem győzhet egyszerre, hanem csakis különböző átmeneti formák által a monopolellenes demokratikus forradalmat is beleszámítva. A proletariátus diktatúráját nem kell egyszerre megvalósítani, fokozatosan is kialakulhat a monopolellenes dérnek, ratikus kormányok különböző formáival. Ma a szocialista világrend- szer létezése következtében elmélyül a kapitalizmus általános válsága, ami megteremti a feltételeket ahhoz, hogy a demokratikus és a nemzeti felszabadító forradalmak szocialista forradalmakká változzanak. Az általános demokratikus, vagy nemzeti felszabadító szakaszban is kitűzhetőek a szocialista célok. A forradalom győzelme szempontjából a belső tényezők a döntőek. Ez nem jelenti azt, hogy a tömegek élén haladó forradalmi pártok semmibe vehetik a külső viszonyokat és a nemzetközi helyzetet, amelyben az adott országban a forradalom végbement. A CSKP XIV. kongresszusa hangsúlyozta, hogy a München előtti köztársaság idején, de különösen 1938—1945 közötti nehéz időkben szerzett tapasztalatok meggyőzték a dolgozókat arról, hogy a csehszlovák állam függetlensége, a csehek és a szlovákok nemzeti léte csakis szoros szövetségben a Szovjetunióval biztosítható. Csehszlovákia Kommunista Pártja azért győzött 1948 februárjában a reakció fölött, mert a munkásosztály uralmáért folytatott harcában alkotó módon felhasználta a lenini stratégiát és taktikát, kialakította a munkások, a parasztok és a többi dolgozók szilárd szövetségét. Ez a szövetség és szoros kapcsolatunk a Szovjetunióval döntő tényezővé vált a politikai harcban. Ma a munkáspártok arra törekednek, hogy tökéletesen elsajátítsák a forradalmi harc valamennyi formáját. A munkás- osztály és a marxizmus—leninizmus talaján álló pártjai arra törekednek, hogy fájdalom nélkül, békés módszerrel hajtsák végre a szocialista forradalmat, de szükség esetén készen állnak a fegyveres harcra. A forradalom ma lényegesen más feltételek között megy végbe, és ez megkönnyíti megéré- sét. Egyúttal hangsúlyoznunk kell, hogy ma különösen erősen nyilvánul meg a forradalmi folyamat egyik törvényszerűsége: minél nagyobb győzelmet arat a szocializmus, minél jobban megszilárdulnak pozíciói, annál inkább aktivizálódnak az imperialista reakció erői, annál inkább fokozza támadásait az imperializmus a nemzetek szocialista közössége, a szocialista tábor alapjai ellen. Ezt legjobban az 1968—1969. évi csehszlovákiai események bizonyítják. Láthatjuk, miért mondjuk a szocialista vívmányok védelmének kérdését a marxista—leninista pártok egész elméleti és ideológiai tevékenysége alapkérdésének. Lenin azt tanította, hogy a forradalom csak akkor ér valamit, ha meg tudja magát védeni. A csehszlovákiai események bonyolult helyzetében rendkívüli nagy felelősség hárult a szocialista államokra. Internacionalista kötelességük volt megvédeni a hősi törekvéssel és áldozatkész munkával elért vívmányokat, a nemzetek szocialista közösségének érdekeit. Az imperialisták által támogatott és ösztönzött csehszlovákiai ellenforradalmár erők támadást szerveztek a kommunista párt és a munkásosztály ellen, s nyíltan arra készültek, hogy megszervezve a hatalmat, felújítsák a burzsoá rendszert. Nemcsak Csehszlovákiát, hanem a többi szocialista országot is veszély fenyegette. A szovjet nép számára szent Lenin ama megállapítása: ,,Oroszország szocialista proletariátusa minden erejével, a rendelkezésére álló minden eszközzel támogatni fogja minden ország proletariátusának testvéri forradalmi mozgalmát“. A szocializmus vívmányainak megvédésére a Szovjetunió és a többi szocialista ország által megvalósított intézkedések elhárították az ellenforradalom veszélyét, kedvező feltételeket teremtettek Csehszlovákia munkásosztálya és a kommunista pártja számára ahhoz, hogii nor- malizálhassák az ország helyze tét és határozottan ellenállhassanak az ellenforradalmi erőknek. ď* sehszlováikia Kommunista Pártja a lenini elméleti örökség szellemében mérlegelte az 1968—69. évi eseményeket. A CSKP Központi Bizottsá gának XIV. kongresszusán előterjesztett beszámoló megállapította, hogy a katasztrófális helyzet egyik oka az volt, hogy fokozatosan olyan emberek kerültek a párt vezető szerveibe, akik egyre inkább elárulták a marxizmus—leninizmus és a proletár internacionalizmus elveit. Az eseményeket megelőző években a kommunista pártban gyengült a problémák megoldásának osztályszempontból történő megközelítése, kispolgári nézetek és módszerek, a karrierizmus és konjukturalizmus terjedtek el. A CSKP XIV. kongresszusa és az összes kommunista jóváhagyta a CSKP Központi Bizottsága 1970. decemberi plénumának határozatát, amely leszögezi: „Az öt szocialista ország szövetséges csapatainak bevonulása Csehszlovákiába a csehszlovák dolgozók általános érdekeinek, valamint a nemzetközi munkásosztály, a szocialista közösség érdekeinek és a nemzetközi kommunista mozgalom osz- tályérdekeinek megfelelő internacionalista szolidaritás tette volt. Ez megmentette több ezer ember életét, biztosította a belső és külső feltételeket a békés, nyugodt munkához, megszilárdította a szocialista tábor nyugati határát és meghiúsította az imperialista körök reményeit a második világháború eseményei revíziójával kapcsolatban.“ Cgy év telt el az SZKP ™ XXIV. kongresszusa óta. amely meghatározta a párt és a szovjet állam külpolitikai te vékenységének fő Irányvonalát és feladatait. Ez az irányvonal magában foglalja a szocialista világrendszer, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom és az összes haladó forradalmi erő pozícióit, egysége és ereje további megszilárdításának lenini irányvonalát az imperialista reakció és agresszió ellerr folyó harcban. Az SZKP XXIV. kongresszusának konstruktív javaslatait a testvéri kommunista pártok valameny- nyi kongresszusa, elsősorban a CSKP XIV. kongresszusa is támogatta és ezért joggal mondják a szovjet békeprogramnak. Ezek a javaslatok a Szovjetunió nemzetközi politikájának irányvonalát, a béke, a szabadság és a nemzetek biztonsága aktív védelmének aktív irányvonalát fejezik ki. Az SZKP Központi Bi zottságának lenini külpolitikai irányvonala egyre nagyobb megértésre és támogatásra talál nemcsak a szovjet emberek, ha. nem az összes testvéri szocialista ország és a demokratikus közvélemény részéről is, mivel valamennyien megbízható szövetségest látnak a Szovjetunióban az imperializmus és a gyarmati rendszer ellen, a békéért, a nemzetek közti barátságért, a szabadságért, a nemzeti függetlenségért, a demokráciáért és a szabadságért folytatott harcban. Emlékezés Janko Krá fra 1822. ÁPRILIS 24-ÉN, 150 esztendővel ezelőtt született Liptószentmiklóson a múlt század harmincas éveiben Pozsonyban megalakult Štúr-féle költőcsoport egyik legforradalmibb egyénisége, a forradalmi szlovák szabadságmozgalom egyik legrokonszenvesebb beállítottságú képviselője, Janko Kráľ. Apja, akárcsak a mi Petőfink édesapja, kocsmáros és mészáros volt. Rendkívül jószívű ember hírében állott, aki mindenét elosztogatta az arra rászorulók között. A költő édesanyja finomlelkű, érzékeny asszony volt, aki az emberek megbecsülésére és jellemességre nevelte fiát. Janko Kráľ Kézsmárkon és Lőcsén járt líceumba. 1842-ben került Pozsonyba, és itt azonnal tagja lett annak az önművelő ifjúsági irodalmi egyletnek, amely a neves szlovák irodalmár és politikus, Ľudovít Stúr vezetése alatt állt. Később Pesten jogot hallgatott, és Wrchovszky pesti ügyvéd irodájában volt joggyakornok ugyanakkor, amikor a mi Jókaink is ott iigyvédboj- tárkodott. Janko Kráľ tehát jóbarátságban volt Jókai Mórral, és valószínűnek tartható, hogy Jókai révén ismerkedett meg a magyar szabadságharc idején a márciusi ifjakkal, köztük azok egyik vezéralakjával, Petőfi Sándorral. Janko Kráľ Pesten volt akkor is, amikor ott Petőfi a „Nemzeti dal“ deklamálása által hívta harcba a Habsburgok ellen az elnyomott magyar népet, s amikor a pesti utcákon elhangzott a nemzet 12 pontba foglalt kívánságlistája. A pesti forradalmi események fellelkesítették a forradalmi elképzelésektől és gondolatoktól fűtött ifjú szlovák költőt. Janko Kráľ Hont-megyébe sietett, és Janko Rotarides nevű tanító barátjával együtt járták a hontmegyei falvakat, lázító beszédeket tartottak a népnek azt ípérve, hogy a jobbágyoknak már nem kell uraikra dolgozniuk, a földeket és a legelőket a nép közt osztják szét, és mindenki számára biztosítják az anyanyelven való művelődés jogát. Kisebb fegyveres csoportot sikerült szervezniük, Hont megye alispánja azonban a császári dragonyosok egy századát vezényelte ki ellenük. A lázadást tehát csírájában elfojtották, a lázadás vezéreit pedig, Janko Kráľ és Rotarides tanítót előbb az Ipolyság, majd Pest börtönébe zárták. Janko Kráľ csak 1849 januárjában került szabadlábra, amikor Pestet a császári csapatok elfoglalták. Márciusban már szülőföldjén, Liptóban járt, majd Bécsbe ment és igyekezett Štúrt rávenni, hogy Kossuthal lépjen szövetségre a Habsburgok ellen. Ez az igyekezete azonban — mint ismeretes — hiábavalónak bizonyult. A forradalom leverése után Balassagyarmaton, majd Aranyosmaró- ton volt állami tisztviselő, ott érte a halál is 1876 májusában. JANKO KRÁĽ egyéniségét és költészetét a szlovák irodalomtörténetírás legkülönfélébb ágazatainak képviselői a legkülönfélébb módokon elemeztek. A reakciós szlovák irodalomtörténet természetesen nem adta meg Janko Kráľnak az őt megillető helyet. Az irodalomtörténészek közül többen amolyan „furcsa Jankó“-nak nevezték (utalva a költő egyik örökszép balladájának címére: „Az elátkozott szűz a Vágban s a furcsa Jankó“ — „Zakliata panna vo Váhu a divný Janko“}. Janko Kráľ egyéniségének és költészetének elemzése azonban nem könnyű feladat, hiszen ő a Štúr-féle költőcsoport egyik legösszetettebb, legsokoldalúbb és legszínesebb egyénisége, akiről hű képet csak akkor nyerünk, ha szembeállítjuk durvaságát gyengédségével, elszántságát kétség- beesésével, forradalmiságát megváltóvárásával, népiességét nagyvilágiságával, hazaszeretetét internacionalizmusával. De nemcsak egyénisége és jelleme ilyen bonyolult, hanem költészete is. Egyéni érzelmeinek épp úgy kifejezést ad költeményeiben, mint a széles körű társadalmi problémáknak, Mint annyi más korabeli szlovák költő, Janko Kráľ is cseh nyelven írott költeményekkel kezdte költői tevékenységét. Amikor azonbai} Štúr, Húrban és Hodža kölcsönös igyekezetének gyümölcseként 1843-ban megvalósult a sikeres nyelvújítás, és létrejött az egységes szlovák irodalmi nyelv, Janko Kráľ nagy lelkesedéssel azok táborába szegődött, akik műveiket most már ezen az új, szépen zengő nyelven írták. Első nagy költői sikerét 1844-ben aratta, amikor Jozef Miloslav Húrban szerkesztésében megjelent az új szlovák irodalmi nyelven írott első könyv, a Nitra című al manach. Az évkönyvnek igen nagy sikere volt, mert a benne közzétett irodalmi alkotások ékesen bizonyították az új szlovák irodalmi nyelv életképességét és azt a tényt, hogy ez a nyelv kitűnően szolgál a legnagyobb művészi igényességgel megírt költői alkotások nyelvi és stiláris alapanyagául is. Ehhez a sikerhez nagy mértékben járult hozzá Jankó Kráľnak az almanachban közölt nyolc remekbeszabott költeménye, melynek alapján Ľudovít Štúr az új szlovák irodalmi nyelv legnagyobb költőjének nevezte őt. Janko Kráľ költészete — témakörét tekintve — igen sokrétű. A népdalok stílusát, ritmusát és mondanivalóját idéző első költeményeit elmélyültebb mondani v u lójú, a tár? sadalmi problémákat érintő költemények követték, majd forradalmi hangú és az elnyomás ellen lázító költeményeket írt. A társadalom, a vallás, a filozófia és a politika probléT mái is felkeltették érdeklődését és költői torzóként fennmaradt nagy versciklusában, A világ drámája“-ban (Dráma svetaj ilyen témakörű verseket gyűjtött egybe. A szlovák iror dalomtörténetírás Janko Kráľ költészetében balladáit értékeli a legrangosabb alkotásaiként. Ján Botto mellett Janko Kráľ volt a Štúr-féle költőcsoport legnagyobb ballada-költője, a szlovák műballada egyik legtehetségesebb művelője. Legismertebb balladája a már fen^ tebb is említett „Az elátkozott szűz a Vágban s a furcsa Jankó“ (Zakliata panna vo Váhu a divný Janko). A balladában a költő önmagát is ábrázolja, a borúlátó, forrongó lelkű ifjút, aki látja a világ nyomorát, igazságtalanságát, ellentmondásait, de nem látja a mindezekből kivezető utat. Közönyössé válik, elfordul a társadalomtól, nem tudja tisztelni az embereket, de nem is fél tőlük. Negatív viszonyulása azonban nem általában az emberek iránti, csupán azzal a társadalommal néz farkasszemet, melyet a hamisság, az álnokság és az igazságtalanság jellemez. Az egyszerű emberek között keres vigaszt, akik testvéri egységben készek egymásért életüket is áldozni. Ez a nép iránti pozitív vallomása az 1848-as forradalmi esztendőben véghezvitt tetteivel nyert igazolást. A STÜR-FÉLE KOLTÖCSO- PORT több költője megénekelte a szlovákság népi hősét, Jáno- šíkot. Janko Kráľ életművében is fennmaradt egy „Töredékek a Jánošíkból“ (Výlomky z Jánošíka) című verses alkotás, melyben három költeményben áldoz a nép forradalmi vágyait megtestesítő népi hősnek. „Aratás“ (Žatva) címmel egy párbeszédes formában megírt prózai műve is van Janko Kráf- nak, amelyben a beszélgető aratók által ad kifejezést a nép kétségbeesésének, az urak iránti gyűlöletnek és forradalmi hangulatnak. Ma, amikor a költő születésének 150. évfordulójára emlékezünk, elmondhatjuk, hogy Janko Kráľ költészete az idők folyamán mit sem veszített fényéből, értékeiből. Janko Kráľ a haladó szlovák költészet kiváló klasszikusa, a szlovák forradalmi romantika költészetének legkimagaslóbb egyénisége. Méltán írja róla Alexander Matuška, a neves szlovák irodalomtörténész: „Ha ma forradalmi beállítottságú nemzeti büszkeségünk érzésével haladó szellemű egyéniségekre és művekre támaszkodunk, úgy az elsősorban Janko Kráľ egyénisége és műve“, SÁGI TÓTH TIBOR 1972. IV. 22. 4