Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-21 / 94. szám, péntek
Beszélgetés Pogány Ö. Gáborral a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatójával Á szocialista művészetért Derkovits Gyula bratislavai kiállításának megnyitóján többek között részt vett Pogány Ö. Gábor, a Magyar Nemzőit Galéria főigazgatója is. A neves magyarországi vendég sajtóérte. kezleten találkozott a szlovákiai újságírókkal. A beszélgetés legérdekesebb és legidőszerűbb részleteit az alábbiakban közöljük. • Arra kérjük, röviden vázolja fel, hogy a mai magyar képzőművészetben milyen alapvető tendenciák észlelhetők? — A választ egyértelműen úgy adhatnám meg, hogy a nta- gyar képzőművészet a szocialista képzőművészet felé halad. Ez azonban az általános mozgásra vonatkozik, viszont nem mondható el minden egyes jelenségről és az egész mozgásnak valahány tendenciájáról. Ez az általános fejlődés sok mindenből, ellentmondásból, párhuzamosságból, eltérésből alakul ki. Rendkívül sokszínű, sokféle ez a fejlődési vonal vagy folyamat, nagyon sok mindent kell magában feldolgozni, hogy ebből valóban egy kormeghatározó vagy kortükröző művészeti áramlat váljék. Arra gondolok elsősorban, hogy maga a képzőművészet szocialista értelmezése körül is rengeteg vita, rengeteg különféle nézet alakul ki, sőt élesen vitatja egymás igazát. Magának a marxista—leninsta esztétikának egy szakmai alkalmazása, a mi esetünkben a képzőművészetre való alkalmazása maga is vitaanyag. Ehhez járul a hagyományok kérdéseinek különféle értelmezése. Mi az, ami szocialista hagyománynak tekinthető? A marxizmus—leninizmus klasszikusaiból az vehető ki, hogy minden, ami a régi társadalomban haladó volt, végül is egy igazságos társadalom létrejötte felé mutat, tehát minden jó művész, haladó művész előkészítője egy majdan megvalósuló igazságos társadalomnak, emberi együttélésnek. Ez így igaz. De ha konkretizálni kell mesterekre, művekre, akkor sok minden mutatkozik vitathatónak, kétségbe. vonhatónak az egész fejlődés értékére vonatkozólag. További tényező a nemzeti jellegzetesség. Az, ami az internacio- nális mozgalmon belül helyi, lokális jellegű. Tehát amit a konkrét történelmi helyzet, a sajátos kifejezési mód, majdnem azt mondanám a hangvétel, az anyanyelvi örökség jelent a képzőművészetben is. Mert a képzőművészetnek is van egyfajta nemzeti anyanyelve. Ebből a három tényezőből — nagyon sok más tényező is van természetesen — jegecese- dik ki a további fejlődés leglényegesebb meghatározója. Ezeknek a vizsgálatával, ezelMek a mai művészetben való megjele. Trésével alaposabban foglalkozva juthatunk közelebb ahhoz, amit szeretnénk, vagy ami esetleg már meg is valósult. Szeretném hangsúlyozni, hogy a felszabadulás után 27 évvel létesült már sok olyan érték, amit maradandónak lehet nevezni, de hogy melyek ezek, ezen már megint összekapnak a művészek és a műkritikusok, összegezésül merem állítani, hogy a magyar művészet elmúlt 27 éve nagyon sok jelentős eredményt hozott, ezek az eredmények progresszív szelleműek, s beleilleszkednek abba a folyamatba, amelyet a szocialista művészet kialakulása folyamatának lehet nevezni. ® Hogyan realizálják Önök a párt és az állam kultúrpolitikáját a képzőművészet területén? — A párt és az állam politikájának a realizálására természetesen a Magyar Népköztársaságban is megvannak a megfelelő szervek, közvetítő Intézmények. A pártkongresszusok határozatait a Művelődésügyi Minisztérium mint főhatóság gondozza, végrehajtásukat ő ellenőrzi, instruálja a gyakorlati életben. Itt egy nagyon fontos elv érvényesül azonban, éspedig az, hogy nem felülről jött direktívákkal akar a Művelődés- ügyi Minisztérium és általában az állami szervek legnagyobb többsége a művészeti alkotók felé fordulni. Meghallgatja magukat az alkotókat, az alkotóknak a szervezeteit. Bizonyos problémák kidolgozására felhívja a teoretikusokat, az esztétákat, mindezek figyelembevételével igyekszik kialakítani azt a most már gyakorlati tennivalókból álló programot, amely figyelembe veszi a szakma sajátos problémáit, ugyanakkor tartja magát a párt határozataihoz. A keretek, szervezetek működnek, ki vannak alakítva, persze a gyakorlati végrehajtás már nem olyan zökkenőmentes, mint a szervezés. Ez érthető. A művészet rendkívül bonyolult jelenség. Intellektuálisan, érzelmileg rengeteg áttétellel, sok belső elágazással, Immanens problémával vesző, dik. S ezt aztán a társadalmi megjelenés síkjára visszavelíte- nl most már művekben, mégpedig hiteles művekben valóban nem könnyű. Természetes az is, hogy a párthatározatok meglehetősen általánosak. A párthatározatokban konkrét szakmai következtetéseket leszögezni mint végleges vagy legalábbis szakaszosan érvényes megállapításokat nem lehet. A párthatározatok, meg az állami szervek is a munka dandárját lényegében a szakmára bízzák. Nem mondanak le a demokratikus centralizmus második tényezőjéről, a centralizmusról, a bizonyos fokú ellenőrzésről és irányításról, de lényegében a szakmától várják az alkalmazásnak, a fejlesztésnek, a javaslattételnek egy sor alkalmát, lehetőségét. Ha van probléma, mint ahogy van — nem akarom eltusolni —, a legsúlyosabb ezek közül talán az, hogy a művészek egymásról kell kialakítsanak olyan véleményeket, döntéseket, amelyek alapján azután a munkalehetőséget, sőt egyesek egzisztenciáját is meghatározzák. És itt már nagyon komoly gyakorlati problémák vetődnek fel. Itt óhatatlanul kialakulnak, összeszövődnek rokonszenvek, ellenszenvek, amelyek most már a konkrét döntésekben is befolyásolhatják az eseményeket. Tehát azt, hogy egy pályamű nyer-e egy pályázaton, vagy egy elképzelés megvalósul-e nagy méretekben, falakon, mint falkép, vagy szövött textil, kerámia, kép, ez már nagyon sokszor szubjektív tényezőkön is múlik. A KépzőnvJVÓszeti Alap évenként több millió forintot fordít vásárlásokra: 2 milliót festményekre, 5U0 ezer forintot kisplasztikára, a másik 5D0 ezret grafikára. Na most az, hogy a beküldött műtárgyak közül mit vásárolnak meg, az már nem a párt- határozatok objektív érvényesülésétől, hanem nagyon is a zsűri szubjektív összetételétől és pillanatnyi hangulatától függ. És ez viszont már a további fejlődést meghatározza. Mart a művészeket esetleg az alkalmazkodás, az ide-oda való ka- csintgatás gesztusaira ösztönzi és nem biztos, hogy a saját maga legőszintébb, saját művészetéből következő és annak megfelelő művészeti alkotásokat készít, hogy beküldhesse, eladhassa. Ez egy olyan probléma, ami nálunk sem megoldott, amit persze neveléssel lehetne a kol- legális megértés segítségével kialakítani, de ha ez nem megy, mert nincs időnk megvárni, amíg egy morálisan kiegyenlítettebb művészeti közélet kialakul, akkor viszont egy állami, pártellenőrzés, egy objektívabb, tárgyilagosabb, majdnem azt mondanám, kívül ál- lóbb szemével néző kontrol talán javíthatna, korrigálhatna valamit ezen a hibán. • Kérem, számoljon be nekünk a szlovák és magyar képzőművészek kapcsolatáról, együttműködéséről. — Azt hiszem, az első lépéseken túl vagyunk. Főleg a két szövetség, a szlovák képzőművészek és a magyar képzőművészek szövetségének kontaktus felvétele megtörtént. A Magyar Képzőművészeti Szövetség az utóbbi esztendőkben elég aktív a nemzetközi kapcsolatok ápolásában. Van egy külön külügyi titkársága és ez nagyon ötletes és aktív kezdeményezésekkel lép fel elsősorban természetesen a szocialista országok művészeinek szövetségei irányában, de azt lehetne mondani, hogy a kapitalista és a harmadik világ országai irányában is. Ez természetesen magyar—szlovák viszonylatban is érezhető. Úgy érzem azonban, hogy ennél tovább kell mennünk, egész egyszerűen a konkrét, jobb megismerés irányában, a mai művészet dolgában csakúgy, mint hagyományaink kérdésében. Én mint múzeumi ember természetesen elsősorban a hagyományok kölcsönös megismerésének dolgát szorgalmazom. Nagyon fontos lenne az, hogy a XIX.—XX. századi anyagot kölcsönösen jobban bemutatnánk egymásnak, alaposabban megismertetnénk egymással ezeket a törekvéseket és megtudnánk azt, ami mindkét nemzet művészetében érték és sajátság volt. Ebben az elmúlt másfél—két évszázadban, tudniillik a művészettörténet tudományában egy nagyon komoly módszertani fogyatékosság figyelhető meg, ez természetes és szinte organikus módon alakult ki az elmúlt 70—B0 esztendőben, amióta itt ezekben az országokban egyáltalán aktívabb művészettudományról lehet beszélni. Művészeink alkotásainak értékelésében, egész élettanában a mérték és az összehasonlítás mindig Nyugat felé, elsősorban a francia képzőművészet felé kapcsolódott. Ez érthető, ez az eg ye te mes mű vé sze t tö r té n e t i mozgás általános vonulata. De mind a két nemzetnek a művésztehetségei sajátosat, helyit alkottak és azt, ami az egyetemes áramlatokban ösztönző volt, azt itt lokálisan alkalmazták, mégpedig nem tehettek mást, mint az itteni valóság, az itteni társadalmi és intellektuális élet feltételeinek megfelelően. És mint ilyenek alkottak értékeset, maradandót. Ennek természetesen a nyugati irodalomban és nyugati műkereskedelemben megfelelő hatása, visszhangja nem lehetett, ezért egy bizonyos mértékig az ismeretlenség homályában maradtak ezek az egyébként nagyon jelentős és komoly értékek. Kitől várhattuk mástól ezeknek a megbecsülését, mint saját magunktól, és mi, mint szomszédos népek, azonos sorsú népek, ml valóban csak egymástól. E téren nagyon sok a tennivaló a hagyományok dolgában. És egy bizonyos mértékig illik ez a képlet a mai művészetre is. Ma is egy kicsit csak az a nagy érték, amit esetleg a párizsi galériákban, vagy New York-i, vagy pláne londoni műtermekben jól, hatásosan és eredményesen értékesíteni tudtak, holott végül is a mi saját társadalmi visszhangunkból és fejlődésünkből, a mi közösségeinkben elfogadott és elfoglalt művészeti törekvéseinkből indulunk ki és meg kell tanulnunk önmagunkat és egymást becsülni. Nem mondom azt, hogy függetlenítsük magunkat az egyetemes és nemzetközi értékrendtől — ki merem mondani a szót, árfolyamtól —, de legyen bátorságunk a kölcsönös megismerés hasznos akcióinak megrendezésére. Ezért jó lenne, ha akár bilaterálisán is többször rendeznénk egymást informáló kiállításokat. Jöjjenek el a szlovák grafikusok a magyar miskolci bienná- léra, legyen festészeti seregszemle, van nálunk kisplaszti- kai biennálé stb. Rengeteg lehetőség, alkalom van egymás kölcsönös megismerésére, értékelésére. S nem utolsósorban a szakirodalom foglalkozzék többet a másik ország művészeivel, mutassuk be cikkekben, monográfiákban művészeinket egymásnak és értsük meg azokat a sajátos fejlődési problémákat, amelyek a szlovákoknál természetesen mások, mint nálunk magyaroknál és találjuk meg, ami mindezek ellenére mégis talán erősebb és közös: ez az internacionalizmus eszméje, a szocializmus építésének szándéka, az igazságos társadalom megteremtésének programja. ifjú Szívek Az „Ifjú Szívek“ népművészeti együttes 1955-ben alakult. Egy ideig önkéntes műkedvelők csoportjaként tevékenykedett, azonban 1957-ben, ami' kor a CS1S7, KB-nak fennhatósága alá került, állami támogatásban részesült, s így állandóan cserélődő tagjai — akiknek többsége főiskolás volt és ma is az — félhivatásosakká váltak. Az együttes évről évre szép sikereket ért el, s 1965-ben megkapta „A kiváló munkáért" állami kitüntetést. 1969-től a Művelődésügyi Minisztérium fennhatósága alatt tevékenykedik, s jelenleg 12 állandó alkalmazottja, 46 énekese, 28 táncosa, és egy zenekara van. Előírt fellépési és dramaturgiai tervét az együttes az elmúlt évben túlteljesítette. A zsúfolt házak előtti 54 fellépés dicséretre méltó teljesítmény, hiszen ezt csak színvonalas előadással és propagá- dóval lehetett elérni. Az elmúlt év sikerei főleg abból erednek, hogy az együttes vezetői szakítottak a korábbi évekre jellemző kampányszerű előadásokkal, melyek főleg a nyári időszakra korlátozódtak, a fellépéseket rendszeresítették, s a fiatalok jelenleg egyszer-kétszer minden hónapban fellépnek. A kultúrházak befogadóképességére való tekintettel két műsorral járják a városokat és a falvakat: egy nagyobbal és egy kisebbel. Az együttes vezetői jelenleg nevelő jellegű műsoron dolgoznak, s még ebben az évben szeretnék a tánccsoportot egy egész estét betöltő műsorral szerepeltetni. A táncosokat a szovjetunióbeli Frunze Mihajlovics felenjan orosz népi táncokra, a magyarországi Vásárhelyi László pedig kardtáncra fogja tanítani. Az énekesek közül a szólisták az idén bodrogközi, komáromi és csallóközi népdalokat adnak elő. Az énekkar női tagokkal gyarapszik, és megalakul egy kamarakórus. Az együttes tagjai valószínűleg részt vesznek a komáromi fókai-napokon és a zselízi népművészeti napokon is. A východnái dal- és táncünnepélyre, melyet a Népművelési Intézet rendez, folk- lorisztikus jellegű összeállítással készülnek. Augusztusban körútra indulnak. Piesfa- nyban és más fürdővárosokban, a bodrogközben. majd Brnóban, Hodoninban és Lu- haöovicén szerepelnek. Legközelebb április 30-án Bratislavában lépnek a közönség elé. Távlati tervükben az együttes fennállása 20. évfordulójának megünneplése szerepel, amelyre 1975-ben kerül sor. Ezért már 1973-bari egy nagy műsorral, egy folklorisztikus jellegű és egy zsánerelemeket is tartalmazó műsorral szándékoznak fellépni. Terveik végrehajtásában akadnak nehézségek is. Főleg a hosz- szabb utakkal járó kiadási költségekkel és zenekari problémákkal küzdenek. Bízunk benne, hogy ezeket a nehézségeket sikerül elhárítaniuk, és sok kellemes percet szereznek még népi hagyományaink ápo. lásával hazánk és más országok dolgozóinak. TÖZSÉR LAJOS i humánum egyéni hangú képviselőié František Studený kiállítása Bratislavában František Studený érdemes művész kiállítása bizonyos fokig rendhagyó, de annál meglepőbb. A Šafárik téri tárlati csarnokban a 61 éves festőnek nem legfrissebb termésével találkozunk, hanem az 1938-tól 48-ig terjedő évtized pályakezdő képeivel és rajzaival. — Bla- žiček és Bouda egykori tanítványa Prágából visszatér Szlovákiába. A kulturális központoktól s a művészi fő áramlatoktól távol fekvő városkában: Kysucán 1940-től lesz középiskolai rajztanár. Ritka jelenség, hogy mesterei s kortársai hatásától mentesen, kezdettől fogva kiérlelt művészi gondolatai egyre ízesedé festői nyelven, egyénien nyilvánulnak meg. A természetet, a népet nemcsak figyeli, de megismeri s együtt él velük. Szembenéz mindennapjaink valóságával. Meghitt méretű képein nem sok műfajban alkotó művésznek bizonyul. Ám témái még ma, az agresz- szív divatok korában sem évültek el. A realizmus útján jár tájképein, csendéletein, alakos kompozícióin, A pasztózus festésmód vibrálóvá teszi a képek felületét. A kysucai tájon fel- púposodó, hullámos vonulatú hegyek, lankáikon keskeny, barnás-zöldes földecskék és legelők. Vagy a havas, komor Ostr- by, melynek ritmusa fojtott drá- maiságot éreztet. — Az apró, keserves munkával megművelt földeken terem meg a kevés krumpli, s a kenyérnek való gabona, a háborús évek becsült, sokszor nélkülözött javai. Csendéletein a dolgok megelevenednek. A szegények reggelije és vacsorája, a három szem burgonya, a száraz, barna kenyér, mellette a fanyelű bicska. Intellektuális leleményességgel, érzékenységgel sokféleképpen feltüntetett halak, cseréptálakon, tányérokon. Az érett, színes almák a zöld s barna körték, a kubizáló formájú edények, egy-egy jellegzetes, studenyesen szögletesre stilizált színes virág, vagy üde csokor az alkotás friss örömét sugározzák. De egyik negyvenes évek eleji vásznán már ott feketéllik a gyilkos fasizmus otromba csizmája, s ezzel együtt a háború tömegméretű drámája. Studený áttér a mélyen emberséges, és tiltakozó mondanivalóra. Könyörtelen valószerűséggel, expresszív erővel érzékelteti a mindent elborító sivárságot, szorongást és iszonyt. Ceruzával és tussal, sűrű izgatott vonalakkal jeleníti meg a proletárcsaládok munkanélküliségéi, a megalázó koldulást, a kenyértelenséget. Gótikus háromszögbe foglalja az Inter- nacionálé vívódó, kétségbeesett alakjait. A meggyilkolt gyermek anyja arcára elemi erejű fájdalom vés mély vonásokat. Az átélés tragikus feszültségével formálja az otthonuktól, kedveseiktől megfosztottak szenvedését. Társadalmi elkötelezettséggel, drámai döbbenettel veti papírra a fekete háttérből kísértetiesen előfehérlö Nyomor és Szeretet tragikus, expresszív figuráit. Megrázó szenvedéllyel leplezi le ennek a kegyetlen kornak emberi valóságát. Vállalja a forradalmi témát. Az élmény tüzétől átforrósodott rajzokkal láttatja a Szlovák Nemzeti Felkelésben elesett családtagjait sirató asszonyt. Felejthetetlen a Haldokló katona elgyötört arca, a Haldoklók utolsó, számonkérő gesztusai, a Gyászoló kínosan torzult vonásai. Alkotójuk emberszeretetét, állásfoglalását tápláló világnézetét jelzik ezek a belülről érlelt művészi mementók. S valóban lényegre tapintó a tárlatot megnyitó Fedor Kriška megállapítása: „Studený egyetlen ecsetvonásba képes sűríteni a forma, a szín, a motívum anya* gát. S egyúttal minden fölösleges részlettől mentesíteni azt.“ A háború után városunkba költözött Studený s az utóbbi években már csak a festészetnek szenteli idejét. Az új életet a mával összhangzó formában, újabb kézírással, de a torzítás határán túl nem lépve, a síkok, a vonalak, a szín, a ráció és érzés nemes egyensúlyával fejezi ki a jellegzetesen hazai és mégis általános érvényű mondanivalóját. BÁRKÁNY JENÖNÉ 1972. IV. 21.
