Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-17 / 90. szám, hétfő
T avasz van. A iákon gyöngyfűzérekben lóg a fény. A kerfben hosszú szárakon zöld cseresznyebogyók himbálóznak. Lassan már felső részük vörösödik is. Értik a természet parancsát. Virág Kata a kertben ül a cseresznyefa alatt. Jólesik neki ülni. 3rül a mozdulatlanságnak. Fehér keze az ölében nyugszik. Szép sima a bőre. Haja a vállán pihen két kígyófonatban. Néha beletúr a szellő, felborzolja, mint a barna vizet. Szeme, mintha kék felhődarab lenne, mozdulatlanul ül a pillák alatt. Nézi a haragos füvet. Érzi, hogy a fű veleérez, mert zöld. Kata hirtelen nyugtalanságot érez bőre alatt. Nem tud belenyugodni a valóságba, amely apró kockákban sorakozik homloka körül, mint az olajos kerítés fekete lécoszlopai. A világ megy a maga dolga után. Mit is törődik most az ő leikével valaki. Az anyja, apja, meg a barátnői is lassan és hangtalanul csordogálnak megszokott életük partjai között, mint a kert mögött a folyó, mely hol feketén hömpölyög, hol meg szürke habokkal sír- dogál csendesen lefelé. Elmerül magában. Nem érzi már azt sem, hogy van keze meg lába, csak azt, hogy minden tagja undorodik tőle, menekülne előle, ha tudna. Mindenütt csak árkot lát maga körül, melyben az ő teste vonaglik segítségért. De nem fut feléje senki, pedig gyenge, rózsaszín húsa van, amely hullámként csap homloka mögé. Kata fájdalmat érez, szemei lecsukódnak, s látják újra azt, ami anélkül történt meg vele, hogy akarta volna. Kata az érettségi előtt három hónappal hagyta ott az iskolát. Apja szerette volna őt elhelyezni valamiféle irodában, de Kala nem akart betűmoly lenni. Szerette mindig a változatosságot, az életszerűséget, amely, mint forró ölelés, tűzbe hozza egész testét. Anyja féltette őt, az egyetlen leánygyermekét, de ő férfias makacssággal mindig túltett anyja kétségbeesésén. — Az emberek között akarok dolgozni a mezőn, ahol apró porliszt gomolyog a traktorok után, vagy akár a disznóetetőben. Anyukám, ne haragudj ezérti Az én világom a falu világa. Ne törődj te azzal, hogy mit mondanak rólam. Szeretem a falut és mindazt a kényelmetlenséget, ami vele összefügg. Nem tudok önmagammal megalkudni. Gyengék a kezeim? Majd megvastagodnak. Erőtlen a lábam? Sose félts te engem! A derekamat csak elbírja! Gondolta, hogy ártatlan érveivel meggyőzte anyját, de azt mindig tudta, hogy a látszólagos nyugalom veszélyt nevel magában. — Sebaj — gondolta magában — legalább az álmom valóra válik. S már érezte is, hogy a zsendülő búza illatától van tele a levegő. Az ezres hizlalda a falu végén volt. Az új épület mögött ködösen gőzölgött a trágyadomb. Kata sohasem vette észre az émelyítő bűzt, amely kora reggelenként megcsapta az orrát. A hizlalda gépesítve volt. Hárman látták el a disznókat. Egy púpos hátú öreg, aki örökké felhúzva tartotta az orrát. A két szeme között világító szemölcs nőtt, amely olyan volt, mint augusztusi éjszakákon a hold. Kata egy kicsit nevetségesnek találta az öreget, és kérte őt, hogy szólíthassa egyszerűen Anti bácsinak. Tisztelte is az öreget, mert ő mutatott meg első nap mindent Katának. Azt is, hogyan kell a trágyahordó csilléket tovább hú- zatni, meg azt is, hova folyik le mosatás után a víz, meg azt is, hogy melyik csatornára kell ügyelnie, ha a barna lé megmakacsolja magát. Anti bácsit valójában mindenki csak Tóninak szólította, özvegy ember volt, felesége a világháború alatt halt meg méh- rákban. Egyedül élt. Mosott, főzött. Nem volt Igényes ember, nem is látta hát szükségességét, hogy újra megnősüljön. Gyakran a pohár fenekére nézett. Ilyenkor úgy érezte, hogy az »Tkoííol zsibbasztó ölelésében mellette van a felesége. Élete szürke volt és egyhangú, mint kamrában az egéré. Mindenki csak így beszélt róla: — A Tónika este az árokban aludt! , — Egyél, mert jön a részeges Tónika és elvisz. — Hallotta szomszédasszony, hogy tegnap mit csinált Tónika ... 1 — Nem üt abba a ménkű se! SZITÁS! FERENC: VIRÁG KATA Anti bácsi erről persze mit sem tudott, meg mit is érdekelte őt a mások nyelve. Volt elég baja saját magával. Élte a mindennapok életét, felkelt, evett, dolgozott, mosott, ivott. A világ csak annyiban izgatta, amennyiben őbenne élt. Egy dolog azonban jólesett neki: hogy Virág Kata vele dolgozik, és még szerencsének is könyvelte el, hogy nem az ötszázasba osztották be. Életet, frisseséget látott benne. Gyakran gondolt arra, hogy Katának mondjon valami szépet, de érezte, hogy ő ilyet már nem tud. Csak a disznók röfögését értette, azt a csodálatos imát, amellyel az istenadták enni kérnek. A harmadik munkatársat Dé- kány Gábornak hívták. Harmincéves volt. Szőke haja miatt Kata sokkal fiatalabbnak hitte. Nem a szavak embere volt. Csak dolgozott és nagyokat hallgatott. Arcára volt írva a felesége és a két gyermeke. Felesége az etetés után mindig a portán várta őt. Kata etetés után el ei nézte a disznókat, ahogy nagy békességben elnyúltak a hideg kövön mozdulatlanul, minden lázadás szikrája nélkül. Csodálta ellipszis alakú kék szemük ártatlanságát. Látta, hogy meg-meg- billen szemükben az istálló mennyezete, de tudta, hogy a jámbor állatok ezt úgysem tudatosítják. Kata örült, hogy szőke bőrük alatt vastagodik a szalonna. Ügy érezte, hogy Anti bácsit is kedveli a szótlanságáért. Nemegyszer szemében észrevette a fellángoló tüzet, mely olyan volt már, mintha az alkonyi egek kéken lobogtak volna. Irigyelte, hogy Dékány Gábor a feleségéhez tartozik, aki biztos szereti őt. Ez az érzése azonban csak a magányosságból fakadt. Alkonyaikor már vége volt az etetésnek. Anti bácsi hazament. Gábort már várta a felesége. Lassan szemerkélni kezdett az eső. Apró gombjai a hizlalda ablakára verődtek. Majd egyre sűrűbbek voltak a kopogások. A telepen fénylett az aszfalt, mintha tükörré változna, melyben az álmos ég nézegeti magát. Kata ügyeletes volt, neki kel. lett a kulcsokat átadni az éjjeliőrnek. Végigszemlélte még egyszer az istállót, minden rendben volt. Kiállt az ajtóba és nézte az esőt. Nézte és közben a gondolataival játszott: — Az érzelem nem játékszer. Gábornak gyerekei vannak. Felesége ki is kaparná a szemét. Az lenne aztán a szégyen Ugyan, nem is tetszik. Hess, te fekete gondolat. — Anti bácsi ráncos arcában ül az üresség. Igen, a traktoristák ... Milyen könnyedén ugranak ki a traktorok nyergéből. Leállítják a motort. Futnak. Nem szeretik az esőt. Sietnek a kocsmába, várja őket a sárga sör, meg az asszony .. . — Lehet, hogy nem is kellek senkinek. Mélyet lélegzett, szájából puha páragomolyag szállt felfelé. Az alkony hamujában lassan elmerül az egész telep. Virág Kata csak nézett, mindent látni szeretett volna egyszerre. Blúza alatt a két máglya szaporán lobogott. Az eső nem szűnt, egyre hangosabban énekelt. Anti bácsi sonkát vágott, kenyeret fogott mellé. Vacsorázott. Kése fehéren villogott. A disznókra gondolt, meg Virág Katára. Evés közben megivott fél üveg bort, amely nyugtalanságra lódította a vérét. Szeme lecsukódott. Egy tüskés virágbokor jelent meg előtte. Fehér és lila virágok repkedtek szempillái alatt. Azt gondolta már, hogy a halál játszik vele. Szeméből virgonc könny szabadult el, amely egészen az ajkáig siklott. Hallgatott. Érezte, hogy megszólal a csönd és Virág Katáról beszél. Puha húsáról, ábrándos szemeiről, vékony ujjairól, sima homlokáról, amely mögött új világ épül kacérkodás nélküli őszinteséggel. Bezárta az ajtót és biciklijére ült. Nem is vette észre a zuhogó esőt, mely élesen vagdalta az arcát. A sötétség nyálkássá vált, a házak közé fekete homok rakódott. Ment, hogy láthassa Virág Katát. Már előre érezte a lány tehetetlenségét. Kimondhatatlan öröm lebegett benne. A tudat, hogy Kata az övé is, megduplázta erejét: — Hozzám tartozik, igen, csakis énhozzám. Nincs a világon senki, csak Virág Kata. A kerekek szaporán foroglak. Kata még az istálló előtt állt. Érezte, hogy az eső őt is tisztává mossa. Észre sem vette, hogy az öreg a falhoz támasztotta a biciklit. Kata megriadt. Tóni bácsi bement az istállóba. — Kata! — szólt vissza. Kata nem sejtette az öreg indulatait. Bement az istállóba. Az öreg hirtelen visszafordult és megfogta Kata derekát. — Ne, Anti bácsi, ne! ... Az öreg hallgatott. Nem vette észre, hogy Virág Kata sír Könnyei nem a szeméből, hanem a leikéből hullottak. Kint megélénkült a szél. A disznók kinyújtott lábakkal aludtak, nem is vették észre, hogy történt valami. Huszór Tibor felvétele GÁDOR BÉLA: EGY flVESZETT KISFIÚ NYOMÁBAN KÖNNYFAKASZTÓ RIPORT Este volt. Éppen az emberiség sorsán tűnődtem. Szeretem az embereket. Éles csengetés hasított bele az előszoba és agyam süket csöndjébe. Ajtót nyitottam. Idős, feketébe öltözött asszony állt előttem. Azonnal rájöttem, hogy egy anya. Kérges, tétova keze, egy anyának a keze. Roggyant lába: anyaláb. Resz- keteg, ősz feje, tipikus anyafej. Ilyenkor mindig Gorkij jut eszembe és Tolsztoj. Az asszony megszólamodott, hangja gyenge, mint az idei juhtúró. — Segítség! — sikoltott, és középen elválasztott ősz haja eszelősen csillant meg a lám- pafényben. — Elveszett a kisfiam ... Pistike ... Fiam . .. Kisfiam ... Magzatom ... Én nebu- lócskám ... Két súlyos könnycsepp gördült le az okkersárga anya- szemből, legurult a lépcsőn, és a földszinten leverte lábáról a házmestert. Elindultunk. Kint esett. Fújt. Sütött. Torkomban dobogott a fekete fájdalom. Miért van ez így? Miért? Miért nem élhetünk, kéz a kézben, békésen vagy Gyulán?... Miért? H. Pistike ma ötig volt a napköziben. Hatra már jönnie kellett volna. De nem jött. És mi mentünk. Én és az anya, aki anya. Bele a vad éjszakába. S már látom Pistikét egy autó alatt. Kunkori szőke tincseivel játszadozik a pajkos szellő, csöpp szája kinyílik, mint a rózsa kelyhe. Azt súgja: „Jöjj, édesanyám ... Jer, szerkesztő bácsi.. A mentőorvos ötvenegy éves, alacsony ember, szomorúan ingatja hosszúkás fejét, amikor H. Pistike után érdeklődünk. — Há, Há, Há ... — mondja elgondolkozva. — A név ismerős, de ma nem hoztak be. Hát, Efet, és Gét hozták be al- koholmérgezéssel. Tovább. A rendőrség sem tud semmit, a folyamőrség sem. A postán sem tudnak semmit és GÁL SÁNDOR: A tavasz fordulása Mór pirkad a föld, újra tavasz van, otthon készülődik apóm, kapót reszel, fényesen villant az éle, apró vasmorzsát pörget a ráspoly, az ablakok is lassan kinyílnak, csak úgy, a maguk kedvére, szárnyas üvegükre rácsap a napfény. Megrogyott a szőlősorok púposra fedett takarása, apró erecskéket mosott rá a hóié, s a kert végén, a temető külön birodalmában tuja- s ecetfák tövében pattog a fű, apró. fehér virágok lándzsája mozdul, s a holt avar néma tetemén friss élet lobban. Messziről nézem ezt a tavaszt már, józanul, mint a kitaposott utak, és csendes mosoly buggyan ajkam szegletén fanyarkeserűn. Hát idejutottam! Az idő nekem se kegyelmezett. Menekültem ettől a perctől, de lám, amit kimért a sors, az idő betölti lassan! Észrevétlenül növekszik bennem a világ, o tegnap, kitárul, s befogadja emlékeimet, helyére rakja tetteimet, megmérve mindent, és nehéz értelmet ad a szónak s minden mozdulásnak. S a szavak nem zümmögnek könnyű ritmusokban, egyre ritkábban fut a papíron a toll is, mintha nehezülne a kéz, pedig a gond több csak tavasz múltával, s távolabbra néz o szem, az ismeretlent kutatja, s próbálja felfedni, amit a ködök suta közönye takar. Más a szerelem is, nem perzsel úgy, csak csendesen lobog, nem öi, de megtart, hasonló lett a földhöz, a szőlőtövekhez, szőlőbogyókhoz. Megértünk valahogy együtt a múló időben, s holnap nyomainkat a szél könnyű kezével betakarja. a Sakk-körben sem. Senki sem tud semmit. Csak én tudok riportot írni, mert van szívem. Hajnali háromkor térünk haza reményecstiggedten. H-ék a Hógolyó utca 7-ben laknak. Omladozó házmester nyitja ki a málladozó kaput. Szuvas kezét nyújtja a kapupénzért. Az udvar kopár és üres. Sehol egy uachtkaszli, sehol egy zongora. Bent a foghíjas szobában keressük Pistike gyöngyöző kacaját. Nincs sehol. Csak penész a falakon és a bútorok helyén. Az egyik sarokban baktériumok, a másikban vírusok vannak felhalmozva szörnyű rendetlenségben. A földön, szalmazsákokon tizenegy H.« gyerek fekszik felstószolva. Mind beteg. A legkisebb süketnéma, a legidősebb náthás. De mind éhesek és sírnak. Sorra letörlöm könnyeiket, de mire a legnagyobbhoz érek, a legkisebb már újból könnyes, és kezdhetem elölről. Nyílik az ajtó! Az anya örömsikolytól fénylő szemekkel repes az ajtó felé. — Pistikém... egyfiam . .„ kis bugyutám . .. A szoba egyszeribe megtelik gyermekkacajjal, napfénnyel és pálinkaszaggal. Pistike egyik kezében speiszert, a másikban pálinkásbutykost szorongat. Gyermeki gyámoltalansággal tántorog édesanyja ölelő karjaiba. — Hágy éves a kicsike? — kérdem kíváncsian. — Negyvenkettő múlt az őszön... — mondja büszkén az anya, és öleli, csókolja kisdedét. — És még mindig napközibe jár? — kérdem egyre növekvő érdeklődéssel... — Dehogy járok ... — mondja Pistike, és megtörli őszes bajuszát. — Páncélszekrényt szállítottam oda... De ki ne írja a nevem az újságba, hallja-e ... így szólt, és pajkosan felém bökdösött a speiszerrel. Gyorsan távoztam, mert éreztem, hogy én már megtettem kötelességemet. Pistike megkerült, hála az emberek jóságának és az anyuszív csodálatos ere jé nek. Kint a kékes hajnal már pitymallott. Az égen felhők dalmadoztak. És az én köny- nyem csak most buggyant ki. Sírtam bőségesen és szakszerűen. És sírni fogok egészen a következő cikkemig, hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból. 1972. IV. 17. Huszár Tibor felvétele
