Új Szó, 1972. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-16 / 15. szám, Vasárnapi Új Szó
Kiadja Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága. Szerkeszti a szerkesztő bizottság. Főszorkesztő: Ldrincz Gyula. Szerkesztőség: Bratislava, Gorki) utca 10. Telefon: 537-16, 512-23 , 335-08. Főszerkesztő: 532-20. Titkárság: 550-18, sportrovat: 505-29, gazdasági úgyek: biOö-39, távíró: 09308. Pravda Kiadóvállalat, Bratislava, Volgogradská 8. Nyomja a Pravda Nyomdavállolat bratis.'avai üzeme, Bratislava. Štúrova 4. Hirdetőiroda: Bratislava, Jesenského 12.%, Telefon: 551-83. Előfizetési díj havonta 14,70 korona, a Vasárnapi Üj Szó negyedévre 13 korona. Ter.eszti a Posta Hirlapszolgálat. Előfizetéseket elfogad : minden postahivatal és postai kézbesítő. Külföldi megrendelések: PNS — Ostredná expedícia tlače, Bratislava, Gottwaldovo námestie 48/VII. . V,. \v '•> .-.ti' , , . ■* Ma kezdődik az asztalitenisz Európa-bajnokság ez verseny, inkább gyere tanulni egy kicsit...“ Sza- tot azonban nem zavarta a tréfálkozás, sorra nyerte mérkőzéseit, s az európai asztaliteniszezőknek lassan az arcukra fagyott a mosoly. Szato világbainok lett. A szivacsütő nagyreszt hallatlanul felgyorsította a játékot, mert a labda benyomódott a szivacsba, és aztán fokozott erővel vágódott ki belőle. Másrészt ravasz pörgetések, nyesesek révén kismerhetetlenne tette a játékot. A szokatlanságot csak növelte a tollszárforgatás. A szivacs rettegett fegyverré nőtt Euró- pa-szerte. Hátránya volt viszont, hogy a vastag szivacsréteggel kevésbé lehetett irányítani a labdát, s ezért a sokszor nagytudású versenyzők is elemi hibákat vétettek. A játék mintha vesztett volna érdekességéből is, a nézőknek az volt az érzésük, bogy gyakran maga az asztaliteniszező sem tudja, hová megy ütőjéről a labda. Küzdelem a szivacs ellen A harmincas években a pötyögtetés, az ötvenes évektől a szivacs ellen folyt a küzdelem. Sokan a szivacsütő eltörlését javasolták. Gjra fellángolt az „ütőháború“. A Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség azonban nem hamarkodta el a dolgot. Az elnöki tisztet 40 éven át betöltő Montague úgy vélekedett, hogy a szivacs, ahogyan egykor a gumiborítás, alapjában véve a fejlődést segíti. Csak 1959-ben tiltották be a mindjobban megvastagodott szivacsütőket, s azóta csak kétmilliméteres gumis, vagy négy milliméteres soft (illetve szendvics, fordított szivacs) borítású ütőkkel lehet Játszani. A sportág technikai forradalma ezzel le is zárult. Egyelőre. Az erőviszonyokban azonban óriási változások következtek be. Európa, amely 1952-ig a VB-k ura volt, fokozatosan háttérbe szorult. A hegemóniát először a villámgyors, nagyszerűen összpontosító, támadó szellemben játszó japánok, majd a náluk is szívósabb, gépszerű pontossággal ütő, szinte ideg nélküli kínai versenyzők szerezték meg. A kínaiak az utóbbi hat évben távolmaradtak a versenyektől (Nagojában részt vettek a VB-n), és már nem a ré* giek. Nagoja megmutatta: Európa lassan, de biztosan utoléri Ázsiát. A lábak játéka Sokak örömére betiltották a szivacsot, de mindenkinek észre kellett vennie, hogy már nem a toll- szárfogásról, vagy a szivacsról van szó. A japán és a kínai asztaliteniszezők alapjában véve megalkuvást nem Ismerő támadójátékkal ragadták magukhoz annak idején az elsőséget. Játékból igazi sporttá lépett elő az asztalitenisz. Ma — akárcsak a többi sportágban — egyforma képességű versenyzők között a legtöbbször az dönt, ki milyen fizikai és pszichikai előnnyel rendelkezik. A nyugatnémet Schöller edzője mondotta, hogy az asztalitenisz tulajdonképpen nem is a kezek, hanem a lábak játéka. Az győz, akit a lába Időben odaállít arra a helyre, ahonnét a legmegfelelőbb pozícióból tud ütni vagy védeni. A kínai és a japán, de most már sok európai játékosra is jellemzőek a rendkívül gondosan kimunkált lábizmok. Egyszerűen rájöttek szerte a világon, hogy a „pingpong“ valamennyi sportág közül a legkevésbé tudja fejleszteni az izomrendszert, erősíteni a szervezetet, tehát „támogatást kell kérni“ az edzések folyamán más sportágaktól, elsősorban az atlétikától és a gimnasztikától. Ázsiai „titok"? A japán és a kínai sikerek után gyakran hangsúlyozták, hogy az ázsiaiak — életkörülményeiket tekintve— előnyben vannak az európaiakkal szemben, mert a pálcikákkal történő étkezés kifejleszti a gyors csuklómozgást, a guggoló ülés a lábizmok erősödését vonja maga után. Ez mind igaz. De csak ezzel magyarázni az eredményeket, helytelen felfogás. Japánban például az ötéves gyerekeknek kis asztalokat, ütőket készítenek, s az edzők fogják a kezüket és'tanítják őket a tollszárfogásos játékra. Ha mindehhez hozzávesszük a mindenre kiterjedő japán figyelmet és alaposságot, közel jutunk a rejtély megoldásához. A japánok a mérkőzések előtt olyan bemelegítést végeznek, hogy az bármely atlétának is dicséretére válnék. S hogy milyen nagyfokú az összpontosításuk, arra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a találkozó kezdete előtt elolvassák a szakemberek által készített feljegyzéseket az ellenfélről. Voštová esete Kétségtelen, liogy a támadó játéké a jövő. Kontinensünkön már csak nagyon kevés férfiversenyző játszik passzívan, talán Börzsei és Schöller a legkonzervatívabb. Azt mondják, n.-tn modernek, mégis győznek a kitűnő támadójátékosok ellen. Ugyan miért? Elsősorban azért, mert az előbb említett két asztaliteniszezőn kívül majdnem minden európai pmg- pongozót ki lehet zökkenteni nyugalmából. Láttunk-e türelmetlenkedő japánokat a világversenyeken? Csak nagyon ritka és kivételes esetben. A japánok nemcsak elméletben ismerik az Íratlan szabályt, hogy az asztalitenisz az a sport, amely a technikán és az erőnléten kívüi „kötélidegeket" kíván a versenyzőktől. Itt van például Voštová. Vizuális reakciói, „gyors" keze szinte egyedülálló a világon, ebben a tekintetben talán felülmúlja az ázsiaiakat is. De idegilog?! Nem szabadna csak konstatálnia a „potyogtatok“ ellen: hogyan lehetséges, hogy olyan sokáig visszaütik a labdát. Uralkodnia kellene magán, hogy ne következzék be a nyugatnémet válogatott edzőjének jóslata: Voštová sohasem győzi le a védekező ellen leieket. Mert igenis legyőzhetné, csak nagyobb összpontosításra, kitartásra, önfegyelemre lenne szüksége. Hogy mi lesz Rotterdamban az EB-n? Egy-egv nagy sportág többé kevésbé ismeretlen mezőnyéből a gvöz- teseket megjósolni, szinte lehetetlen. S az asztalitenisz iiyen sportág. De minek is tippelni, hisz néhány napon belül ugyanis minden kiderül... TÖMI VINCE Alexander Parkes nem pingpongozott, mert meghalt, mielőtt a kaucsuklabda napvilágot látott volna, lö55-ben azonban elsőnek fedezte fel a celluloidot és találmánya negyven évvel később lehetővé tette, hogy gumilabda helyett kaucsuklabdával játsszák a pingpongot, ezt a világszerte népszerű labdajátékot, amely nagykorú lett a sportok között. A „pingpong“ nem játszadozás már, hanem sport. Nagy fizikai erőt, ügyességet, koncentrálást, jó idegeket igénylő sport. Kis unoka a „keresztapa"? A sporttörténészek mindent felkutatnak, mindem megmagyaráznak. Megállapították azt is, hogy az asztaliteniszt eleinte olyan ütőkkel és labdával játszották, mint a teniszt. Míg az angol James Glbb kereskedő nem utazott a tengerentúlra. Onnét celluloidlabdákat hozott unokáinak, akik nagy örömük és csodálkozásuk közepette „ping-pong“, „ping-pong“ kiabálásokkal kísérték a játékos nagyapa „bűvészkedéseit“, amint a labdát az asztalon pattogtatta. Az asztalra eső labdák hangulatos pattogása új nevet adott a játéknak. Dehát ez csak legenda. Azt sem döntötték el még végleg a sporttörténészek, kit Illessen a játék kezdeményezése. Ugyanis a japánok, a kínaiak, az indiaiak és az angolok is egyaránt felfedezőknek, feltalálóknak tekintik magukat. S ráadásul történelmi emlékek szólnak arról, hogy a múlt században már szórakoztak ilyen játékkal Oroszországban és Olaszországban. Az viszont vitathatatlan, hogy a celluloidlabda feltalálása után, a századfordulón a modern sportok hazájából, Angliából indult el hódító útjára az asztalitenisz. Hivatalosan 1899-től tartják nyilván a pingpongot, mint sportágat. A Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség 1926-ban alakult meg. Elnöke az angol Ivar Montague, a későbbi neves békeharcos lett fi959-ben megkapta a Lenin-békedíjat). A sportág igazán csak a második világháború után iendült fel. Ekkor kezdték tömegesen gyártani a celluloidlabdákat, és a faütőket már szemcsés gumiborítás takarta. 1926—1927 fordulóján rendezték meg az első VB-t Londonban, melynek valamennyi számát magyar versenyző nyerte. S ez nem volt véletlen, mert Magyarországon rendezték meg először (1905) az országos bajnokságot. Egy labdamenet: 115 perc Az asztaliteniszezók mindig nagyon tisztelték a hagyományokat, nein felejtették el a nagy játékosokat, de nemcsak a régi nevekhez, hanem az elavult módszerekhez is ilyen görcsösen ragaszkodtak. Talán egyetlen sportágban sem hoztak akkora változásokat a játék lényegét illetően a különböző szabii lymódosítások, mint éppen itt. A celluloidlabdát már említettük, de a tömegméretű népszerűségében legalább akkora szerepe volt a gumiborításnak. A kezdeményező egy Good nevű angol játékos volt. Az addig közepes asztaliteniszező nagy meglepetésre versenyt nyert, és a döntőben a korszak kiemelkedő angol játékosát megsemmisítő fölénnyel győzte le. Ez még 1902-ben történt, ám jó húsz esztendőt kellett várni, amíg a gumiütő világszerte elterjedt. Éppen a szövetség „vaskalapossága“ miatt. Az újabb forradalomra 1936-ban került sor, amikor a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség hosszú idő után, megunva a nagy méreteket öltő „pötyögte- téseket“, bevezette a játékidő korlátozását és két centivel csökkentette a háló magasságát. Egyszeriben megszűntek az órákig tartó mérkőzések (a román Paneth és a lengyel Erlich például 1936-ban a prágai VB-n az első labdamenetet 115 percig játszotta), ismét érdekesebb lett a küzdelem, és előtérbe kerültek a támadójátékosok. S ami a lényeg: megnőtt a játékosok íizkiai igénybevétele, ennek megfelelően sportszerűbbé vált a felkészülésük is. Mosdószivacs az ütőn Az ütök körüli viták évről évre ismétlődtek. Az ún. „ütőháború“ 1952-ben tört ki Bombayban. Az esztendőről esztendőre találkozó, nagy családként együttélő versenyzőknek feltűnt, hogy az egyik japán, bizonyos Szato nevű, soha egyetlen idegennel sem hajlandó edzeni. Ütőjéről pedig szinte hangtalanul, képtelenül furcsán pattan el a labda. „Ez a bolond elhozta Tokióból a mosdószivacsát, azt ragasztotta ütőjére“ — mondogatták gúnyosan az európai versenyzők... Sidó Ferenc, a korszak nagyludású bajnoka így emlékszik vissza erre az esetre: „Szato... narancs- sárga szivacsot rakott az ütőjére... Ez nem cirkusz, Ilona Voštová egy kis önfegyelemmel még több örömet szerezhetne a kaucsuklabda szerelmeseinek. A kontinens bajnokság egyik esélyese: a ouuybu/nok svéd Bengtsson.
