Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-19 / 11. szám, Vasárnapi Új Szó

Megérkeztem Tokióba.

A legelső és legfontosabb szándékom, hogy mielőbb felvegyem a kapcsolatot Etsuko Iwasakival, azzal a fiatal japán lánnyal, aki beszél magyarul, sőt mi több, magyar irodalmat fordít japánra. Érkezésemről nem tud, nem jelezhettem, mert az utolsó pillanatban tudtam meg, hogy Japánban magyarul tudó, magyar irodalmat fordító ember is él.

Bármilyen hihetetlen is, a szállodában magyarországi csoporttal találkozom, köztük közvetlen ismerőssel, kollégával. Nekik mesélem, mindenekelőtt Yokosukába szeretnék majd elutazni, mert él ott egy lány, aki... összenéznek, cinkosan mosolyognak, s néhány perc múlva bemutatják Gyöngyvirágot, a japán tolmácslányt, aki nem más mint Etsuko Iwasaki. Ördögi szerencse játszik a kezemre; a százmilliós ország tizennégy milliós fővárosába ismerőssel találkozni, s általa a százmillió japán közül egyszerűen csak összefutni az egyetlen keresettel... alig igaz. Mellbevágóbb meglepetést elképzelni is nehéz.

Etsuko holnaptól szabad lesz, mert csoportja reggel indul hazafelé. Mindez ugrálásra okot adó öröm, mert Etsuko e óriásvárosban hajlandó kísérőmmé és tolmácsommá szegődni néhány napra. Persze e néhány nap alatt többnyire irodalomról folyik köztünk a szó, s közben megpróbálunk eljutni Yasunari KawabatáhoZ* az 1968-as irodalmi Nobel-díj tulajdonosához, aki annál is rangosabb viselője e kitüntetésnek, mert ötvenöt esztendő után ő a második keletázsiai Nobel-díjas író. Az első tudvalévőén Rabindranát Tagore volt. A látogatás lehetősége ugyancsak nem kis izgalmat okoz, hiszen a Nobel-díj tiszteletén túlmenően Kawabata főbb műveit, különös, varázslatos szépségű remekeit ismerhetem, szerethetem, hiszen jóiészük magyarul és szlovákul már megjelent. Sajnos e számomra nagy élményt ígérő találkozás nem valósulhat meg, mert a hetvenkét éves, betegeskedő, törékeny embert szanatóriumba szállították.

Etsuko Iwasaki még gimnazista korában egy eszperantistához járt tanulni. Az illető Magyarországról kapott egy levelet, amelyben japánból, magyarra történő fordításhoz kérték a segítségét. Etsuko már akkor szerette népe irodalmát és meghatódott a szándékon. Elhatározta, megpróbálja fordítva, magyarból japánra ültetni át néhány elbeszélést. Igenám, csakhogy ehhez meg kellett tanulnia magyarul. Az illető eszperantistának volt egy magyar nyelvkönyve, és a két nép, a két nyelv állítólagos rokonságáról beszélt Etsukónak. A szándék elindult a megvalósulás útján. Etsuko beiratkozott az egyetemre, ahol Tokunaga professzort hallgatta, s később meg is ismerkedett vele, harmadéves egyetemista korában már magándiákja volt. Tokunaga professzor ural-altáji és finnugor nyelvészettel foglalkozik, szintén beszél magyarul. Róla egyelőre ennyit.

Etsuko kezdett komolyabban, hivatásképpen foglalkozni a magyar nyelvvel, s majd kétszeri próbálkozás után egy államközi csereakció által sikerült eljutnia Magyarországra, ahol két évig tartózkodott, s közben nálunk, Bratislavában is járt. Kötelezettség nélkül az ELTÉ-n hallgatta az előadásokat, s közben abszolvált két nyári egyetemet Debrecenben. Volt tanáraival, barátaival azóta is levelez.

Tokunaga professzor egy tokiói kiadótól ajánlatot kapott a Pál utcai fiúk lefordítására, de a fordítást átengedte Etsukónak, aki öt hónapig dolgozott rajta. A könyv azóta pazar kiadásban meg is jelent. Jelenleg fekete István Tüskevárát fordítja, de csak gyakorlatképpen. Ám megbízatása van az Utazás a koponyám körül című Karinthy regény fordítására, amelyen közösein egy magyar asszonnyal folyamatosan dolgozik. Ha befejezi, Ottlik Géza: Iskola a határon című remek kisregényét készül fordítani, s tanulmányt akar írni valamelyik élő magyar költőről. Évek óta kísérletezik József Attila verseinek az átültetésével, bár ezt nagyon nehéznek találja, nem tud lemondani a szándékáról, hiszen nagyon szereti József Attilát. Radnótitól az Ikrek havát már lefordította, s találkozásunk óta már meg kellett jelennie egy rangos irodalmi folyóiratban.

A fordítás műfaja mellett önálló alkotói ambíciói is vannak, s gyakran ír verset, elbeszélést. A közismert japán szerénységnek köszönhetem, hogy erről nem sikerült többet megtudnom, mert saját munkásságát jelentéktelennek tartja, nem akart róla beszélni. Azzal érvelt, hogy rengeteg náluk a magafajta hasonló fiatal író, de japánoktól szokatlan csipkelődéssel megjegyezte, a költők jóval kevesebben vannak, nem úgy mint nálunk. Ebben tehát még feltehetően sem vagyunk rokonok.

Míg Etsuko Tokióban tartózkodott, a már említett Tokunaga professzor

Tokión kívül. Találkozásunk megszervezését így már magafhnak kellett lebonyolítanom. Mondhatom, nem kis élménynek számít, ha az ember felhív egy professzort Tokióban, s azzal magyarul megbeszél egy találkozót. „Az utcán, itt és itt várom a professzor urat, piros jegyzetfüzetet tartok majd a kezemben, remélem megtaláljuk egymást.“

A taJálkozás sikerült.

Beültünk egy „európaizált“ atmosz- férájú emeleti kávéházba. Az épület földszintjén egy pornográf filmszínház „nagyüzemeit“ — ilyen jelenségek szinte elkerülhetetlenek a japán nagyvárosokban.

Tokunaga professzor nagyon kedves ember, természetesen szemüveges, mint a japán férfiak legtöbbje. Testalkatára nézve viszont jóval magasabb honfitársainál. Általános nyelvészetet tanít az egyetemen, egyben a finnugor tanszék vezetője. A finnugor nyelvészettel még 1934-ben kezdett el foglalkozni, két évvel azelőtt, hogy egyetemi tanulmányait befejezte. 1940 februárjában ösztöndíjasként Budapestre érkezett, s két évvel később tért vissza hazájába. Eötvös kollégiumbeli diák és szobatársai ma ugyancsak neves nyelvészek, állandó

RESZELI FERENC-.

járt Budapesten, ahol előadást tartott a japán nyelv hovatartozásáról. Tudóstársaival nemzetközi nyelvészeti kongresszusokon szokott találkozni, s legutóbb szemére vetették, hogy hajdan jobban beszélt magyarul. Ezért szeretne a közeljövőben ismét és hosz- szabb időt Pesten tölteni, reméli futja majd az idejéből és erejéből, hiszen sokat dolgozik.

Arról beszél, hogy Németh László már egyszer megjelent japánul, egy barátja fordította angolból, s ugyanez a fordító, ugyancsak angolból fordított Karinthy Ferencet. Hadd mondjak el itt egy szintén különös, a kicsi a világ elméletét igazoló esetet: haza jövet, a yokohamai kihajózás előtt ki mást látok a fedélzeten, mint Karinthy Ferencet. Nem hiszek a szememnek, bátortalanul szólítom. Reagál, mégiscsak ő az. Együtt utazunk hát hazafelé. Kicsi a világ, hosszú az út, Karinthy nagy — vonom le a következtetést, no meg azt, hogy a magyar irodalom sem kutya, bár az idegennyelvű tolmácsolásra rendszerint panaszkodni szokás, rendszerint joggal, ám tisztelet a japán kivételnek.

Visszatérve Tokunaga professzor tájékoztatására, hadd monjam még el, amit tőle tudok, öt évvel ezelőtt jelent meg Japánban a háború utáni keletneurópai irodalom tizenöt kötetes antológiája, amelyből három kötetet a magyar irodalomnak szenteltek. Ebben jelent meg Déry Tibor és Karinthy Frigyes Cirkusza, amelyet

köztük a kapcsolat. Nem másokról, mmt Lőrincze Lajosról és Deme Lászlóról van szó. Tokunaga professzor elmélete cáfolja azt a felfogást, mely szerint a japán és a magyar nyelv között ne lenne valamilyen rokonság. Kiindulópontja a japán és az altáji nyelvek közti elvitathatatlan, senki által nem is vitatott rokonság, melynek következtében a magyar és japán nyelv páratlan szerkezeti közössége áll fenn. Ketten élnek a szigetországban, akik a bizonyítási eljáráson dolgoznak. A másik Ymaoka úr, aki jelenleg nyolcvanöt esztendős, és évtizedek óta a japán—magyar, magyar— japán szótár összeállításán, szerkesztésén dolgozik. Különben ő volt az első, aki magyar irodalmi alkotást japánra fordított. Tokunaga professzor arról beszél, hogy a két nyelvnek több ismerője van Japánban, hiszen a nemzetközi kapcsolatok ezt szükségessé teszik. Azonkívül az első világháborús hadifoglyokból többen itt maradtak, néhányuk még ma is él, de aki a Toldit japánra fordította, már régen halott. Molnár Ferencet maga Tokunaga is fordította már s a Liliomot tavaly be is mutatták. Népmesék átültetésével kezdte, aztán elkészült a Liliommal, és Adyt, Petőfit immár két évtizede állandóan fordít. Jelenleg Balázs Béla tolmácsolásán dolgozik. Jókai, Mikszáth, Móricz Zsigmond regényei több kiadást megértek Japánban. A nemes munka ugyancsak Tokunaga műve. Nagyon nehéz volt, de megbirkózott velük. Legnagyobb élménye máig is Ady Endre verseinek átültetése, ami nehéz munka volt. De annál is nehezebbek József Attila, akitől sok próbálkozás után máig sem tudott még közölhető verset fordítani. Balázs Béla tolmácsolásával egyidőben, jelenleg az Iszonyon is dolgozik, s erről ugyancsak röviden, ennyit mond: „Nagyon szép feladat, de épp olyan nehéz is“. A napokban jelent meg egy cikke a finnugor nyelvekről, amelyet magyar nyelvtudósok munkáinak alapján írt meg. Ezzel egyidőben jelentette meg egy volt tanárjának a nyelvtudományi cikkét is. Kosztolányi sem marad ki a sorból. Prózát, verset egyaránt olvashatnak tőle a japánok. A professzor utoljára 1965-ben

Tokunaga fordított, s ugyancsaik az ő fordításában Karinthy Ferenc Budapesti tavasz című műve. Fejes Rozsdatemetőjét és Sántha Ferenc Húsz óráját foglalta már magába ez a három kötet. A két utóbbi mű fordítója Hani Kjoko, akinek nevét később a Világirodalmi Lexikon lektorainak és konzultánsainak névsorában is felfedezhettem.

A magyar könyvek több kiadást is megértek már Japánban. Az átlagos példányszám három és ötezer között mozog, de Balázs Béla Igazi égszínkék című műve és a Rozsdatemető három kiadásban, hetvenezer példányszámot ért el. A Pál utcai fiúkat harmincezer példányban adták el. A Kék- sziakálú herceg vára, s a további két Balázs Béla mű, a Látható ember és a Film című könyve nagyon híres Japánban. Valahol Európában című filmremeke még ezeknél is híresebb, több mint ismert.

Elbúcsúzom a professzortól, aki megadja Hani Kjoko telefonszámát és kéri, adjam át neki üdvözletét. Érthetetlenül mosolygok, mert azt mondja, fél éve nem találkoztak. „Ne csodálkozzon, Tokió nagyon nagy város, itt véletlenül nagyon ritkán fut össze az ember ismerősökkel.“

Saját tapasztalataim nem ezt bizonyítják, de bólintok és a még egyelőre ismeretlen Hani Kjoko nevében megköszönöm az üdvözletét, meg az átbeszélgetett vasárnapot, aztán hajlongva búcsút veszünk egymástól.

B S ES

Hani Kjoko este kilencre tud csak szabadulni, de ismeretlenül is készségesen megígéri a találkozást. Ugyanott és ugyanolyan formán beszéljük meg, mint a professzorral. Ugyanúgy sikerül, s az apró termetű, kedves japán asszony óriási virágcsokorral jelenik meg a megbeszélt helyen. Kezemben a piros jegyzetfüzet, a bevált Ismertetőjel, ahogy megbeszéltük. Az ő kezében a virágcsokor, amire a telefonban nem hívta fel a figyelmemet. A második mondat után átadja nekem a gyönyörű csokrot. Mi mást tehetek, pironkodok, de ő nyugtatni próbál, ne szégyelljem magiam, náluk ez szokás, a hódolat jelképe. Szerencsére nálam van három zsebkiadású Lengyel József kötet és két okból is örülhetek, hogy újdonsült ismerősömet megajándékozhatom vele. Mert lehet, hogy az Igéző japán nyelvű kiadása ezennel megalapozódott. Ennél szebb közvetítői szerepre pedig ritkán nyílik lehetősége az embernek.

Hani Kjoko a Rozsdatemetőn és a Húsz órán kívül még nagyon sok magyar irodalmi művet fordított le anyanyelvére. A Rózsa Sándorral kezdte, el is készült a teljes fordítással, de inkább ujjgyakorlatnak, mintsem az olvasónak szánta. Később próbált rá kiadót keresni, de nem sikerült. A vaskos kézirat azóta szétszóródott. Lefordította Mészöly Miklós Mulasztását, Illés Endrétől a Kettős kört, a Zenei nevelés Magyarországon című tanulmánykötetet, több Kodály és Bartók cikket és dokumentumot, amelyeknek összegyűjtött kiadása találkozásunkkor éppen nyomdában volt. A már lefordított művek listáján szerepel két Tökei Ferenc kötet, az egyik marxista filozófiai mű, címe az Ázsiai termelési mód kérdéseihez, a másik pedig esztétikai tárgyú mű, a Kínai elégia születése. Az Esztétikai nevelés ez óvodában című tanulmánykötetnek szintén Hani Kjokó a fordítója. Sok Ady verset fordított, és ez idáig ő az egyetlen, aki József Attilával is meg tudott birkózni, de számtalan olyan fordítása van, amelyet nem tart közölhetőnek.

1953-ban Bécsbe jött zenét tanulni, s számára Is érthetetlen okból kedve támadt Magyarországot látni és magyarul tanulni. Már Bécsben elhatározta, hogy huzamosabb időn keresztül Pesten fog élni. Erre csak évekkel később került sor, mert közben Berlinben és Lipcsében folytatta zenei tanulmányait, ahol egy magyarul tüdó bratisilavai diáktársától már igyekezett magyarul tanulni, bár már Bécsben is ezért járt bécsi magyar pékek közé. 1958-ban, olyan feltétellel, hogy Magyarországon japán nyelvet fog tanítani, sikerült Budapestre kerülnie, ahol 10 évig maradt, s kitűnően megtanulta a nyelvet, mondhatni, „a magyaron kívül“ még a tipikus „pesti“ nyelvet is. Pedig amikor Pestre került, soknak vélt magyar nyelvtudásával nem tudott sokra menni. Hihetetlen szorgalommal fogott munkához, s íme eredménynek a fenti lista sokat bizonyít. Ahhoz, hogy zenei tanulmányait Pesten is folytassa, már nem volt elég ideje és ereje, de aztán elkerült Kodály Zoltánhoz, s akaraterejét fölfrissítette az érdeklődése, a mester közvetlen társasága. *

Arról idehaza is sokat hallottunk már, hogy Japánban Magyarországról Bartók és Kodály neve mond a legtöbbet, — enyhe túlzással szólva — talán még annál is töbet, mint a főváros neve. Főrésze ebben az érdemben elvitathatatlanul Hani Kjokónak van, mert egyszerű szavakkal fogalmazva ő az, aki a két zeneóriásnak úgymond kultuszt csinált a távoli szigetországban, bár Bartók a nyugati befolyások révén már korábban sem volt ismeretlen náluk. A Kodály és Bartók kórusokat egyre többen éneklik, s tudott dolog, hogy a japánok énekkari kultúrája szintén világhírű. Nagy hangversenyeken állandóan műsoron szerepel a Háry János szvit, a Galántai táncok, a Páva-varriáció és Kodály gordonkaszonátái. A Bartók- műveket még hosszabban lehetne sorolni.

„A magyar kultúra nagyon mély kultúra, egy szorgalmas élet kevés a megismeréséhez“ — mondja Hani Kjoko, aki eredetileg zenepedagógus. Hogy ezt a hivatást, küldetést mennyire teljesíti? Nap mint nap — nem csupán Tokióban, ahol él — délutánonként gyerekeket tanít, óvodásokat. „Ne a nyugaton eldivatosodott, hanem a népi gyermekjátékokra neveljük a gyerekeinket. Példának erre a magyarországi módszereknél nem tudok jobbat felhozni, ezért is alkalmazom és terjesztem,“ — mondja. Este óvónőket tanít, Kodállyal ismerteti őket. Jövedelme sem az egyik, sem a másik misszióból nem származik. Meglepődöm ezen, s ő így válaszol. „Ne csodálkozzon, hiszen Kodálynak sem fizettek érte.

műm

Japán több pontján, több hanglemezboltban néztem utána Kodály és Bartók műveknek. Mindenütt találtam, s a legtöbb helyen a katalógus segítsége nélkül, csaknem behunyt szemmel emelték le a zsúfolt polcokról. Megtudtam, Lukács György összes művét lefordították már a japánok, s nem tudom, mi mindent tudhattam volna meg, ha nyelvükön beszélni és olvasni tudok. De amit megtudtam, az mindenesetre nagy meglepetésnek számított, és persze jóleső érzésnek is.