Új Szó, 1972. március (25. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-17 / 65. szám, péntek

LŐRINCZ GYULA BUDAPESTI KIÁLLÍTÁSÁRÓL ECSETTEL ÉS TETTEL Olvasóközönségünknek an­nak idején beszámoltunk Lőrincz Gyula grafikai kiál Vitásának hazai sikeréről. A Komáromi Duna menti Mú­zeumot többezer ember ke­reste fel, hogy megtekint- se a két rajzsorozat — Ko- sut 1931 és Dózsa katonái — tárlatát. Ez év február 25-én a budapesti Csehszlo­vák Kultúra termeiben nyi tolták meg Lőrincz Gyula két sorozatának kiállítását. A magyarországi sajtó lényeg- betörő objektivitással, ugyan akkor mélységes elismerés­sel méltatta Lőrincz Gyula személyiségében a festőt és forradalmárt, akinek művé­szi és közéleti ténykedése elválaszthatatlanul össze forrt. A rajzkiállítás a magyaror­szági sajtóvisszhang alapján or­szágos és osztatlan sikert ara­tott. A napilapok közül a Nép- szabadság foglalkozott vele a legkészségesebben. Már már­cius 1-í számában közli Lőrincz Gyula rajzai a Csehszlovák Kul­túrában című cikkét, melynek szerzőjét a Dózsa-sorozat válto­zatos, egymástól eliitő alakjai ragadták meg, s megállapítja, hogy épp ezért „nem emlékez­tetnek a történelmi tablók idea­lizált alakjaira“. A továbbiak­ban pedig leszögezi: „A Dózsa-sorozat olyan politi­kus művész alkotása, akinek életprogramja a szomszédos né­pek közös törekvéseinek és harcainak megismerése ... Azért időzik el e seregen, azért nem tud betelni az indulatos kaszások tömegével, mert mind­ez számára ismerős, és még a közelmúlt számára is érvényes igazságokat hordoz. Olyan ' valóságosnak tudja plebejus igazát, hogy nincsen szüksége látványos formai bra­vúrra, rajzai így is képesek ki­fejezni a forradalom valameny- nyi indulatát: az elszántságot, az örömöt, a kényszerűséget és bizakodást. Néhány lendületes és az értelmezéssel összhang­ban megtörő tusvonal bőven elegendő a tartalmi közlésre, de elég látványélmény keltésé­re is, mert éppen ez a komor szűkszavúság telíti megfogal­mazásait és rokonítja olyan nagy magyar grafikusokhoz, mint Szalay Lajos és Koffán Károly. Észre kell vennünk, hogy közérdekű témái kedvéért mond le a többértelműségről, és vál­lalja a képi publicisztika spon­tán műfaját, hiszen közölni akar, és ez a program nem en­gedhet semmiféle elvont észté- tizálást. A Kosut 1931 sorozat rajzai­val kapcsolatban pedig a kö vetkezőket írja: „A rajzok ex­presszív mozgalmassága, az iz­gatott kompozíció megtörtént, tragikus eseményre utal. A szenvtelen leírószándéknak itt nyoma sincsen, mert nemcsak a mű elvont eszmeiségének, ha­nem magának a témának, a szlovákiai földmunkásmozga­lomnak is elkötelezettje Lőrincz Gyula, a kommunista forradal­már“. A Népszava március 3-i szá­mában Rideg Gábor Kiállítási kalauz-ában foglalkozik Lőrincz Gyula politikai és művészi pá­lyafutásával, majd rátér a rajz­sorozatok méltatására: „Az 1971-ben készített, 70 rajzból ál­ló egyik ciklusát a CSKP 50. és a kosuti csendőrsortűz 40. évfordulójának tiszteletére, a terror áldozatainak emlékéire ajánlotta. A rajzok expresszív erejű tiltakozást hordoznak az önkény, az emberi brutalitás ellen. Egy-egy zaklatott gesz­tus, extatikus arckifejezés nagyvonalú felvillantásából áll, szerveződik össze ez a ciklus egy sokszólamú, vizuális kánon­ná, mely a tiltakozáson túl az igazság erejének legyőzhetet­lenségét is hirdeti. Másik, 128 rajzból álló, most bemutatott rajzsorozatának cí­me: Dózsa katonái. Ebben a so­rozatban mérhető le igazán Lő­rincz Gyula karakterformáló, karakterteremtő készsége. E rajzokon átizzik ifjúkori önma­ga és a sarlósok falukutató, né­pet megismerő szenvedélye, s alkotó művészetének ereden­dően internacionalista szemle»­lete is, amellyel sok nemzeti­ségű, de egy eltökéltségű típu­sait ábrázolja“. A Magyar Nemzet március 5-i száma Horváth György Lő­rincz Gyula grafikai kiállítása a Csehszlovák Klubban című három hasábos cikkét közli. Horváth György írásának beve­zetőjében arra utal, hogy Lő­rincz Gyula neve ismerősen cseng a magyar képzőművészet ötvenes—hatvanas nemzedéké­ben. Felhívja a figyelmet Szíj Rezső monográfiájára, mely a Madách Könyvkiadó és Corvina közös kiadásában jelent meg, s megállapítja, hogy két impo­záns sorozatának kiállítása új híveket toboroz művészetének. A továbbiakban Lőrincz Gyula festői és politikai ténykedését méltatva, a következőket írja: „Festőt írunk Lőrincz Gyuláról szólva. Ám sürgősen helyesbíte­nünk kell, mielőtt bárki is egy műfaj, egyetlen kifejezési lehe­tőség hívévé skatulyázná ezt a hallatlanul sokoldalú, robbanó energiával dolgozó, egyszerre számtalan úton-módon tevé­kenykedő embert. Lőrincz Gyula ugyanis nem volt soha csak fes­tő, hanem ugyanakkor grafikus is és hogy annak milyen, arról mostani tárlata fényesen érvel­ve győz meg.“ A továbbiakban a szerző így folytatja: „És ezentúl egész életét és munkásságát meghatározó elkö­telezettséggel: kommunista bal­oldali politikus, a csehszlová­kiai újságírás egyik nagyhatású publicistája, illegális feladato­kat vállaló és végrehajtó har­cos, a csehszlovákiai magyarság mozgalmainak, majd később a felszabadulás után közösségé­nek egyik vezetője.“ Lőrincz Gyula mesterei között legjelentősebbnek Vaszary Já nőst említi, de a különféle for­mális hatásokat az alaposságra törő elemzés előtt inkább bele- magyarázottnak tekinti és gon­dolatmenetét így folytatja: „ ... természetesen Lőrincz is tanult mesterétől, ugyanúgy, mint az elmúlt korok és saját százada művészetétől. Csak ép­pen — s ez fontos — nem epi- gonként — nem stíluskereső­ként fordult tanácsért a tanul­mányozott művekhez, hanem ta­pasztalatokra szomjasan, hogy aztán velük felfegyverkezve álljon vászna elé, fogja kezébe rajzolószerszámait, s fejezze ki azt a mondanivalót, amely mun­kára, festésre, rajzolásra ser­kentette.“ A továbbiakban Horváth György így jellemzi Lőrincz Gyula művészi törekvéseit: „Szólni és hatni akart Lőrincz Gyula mindig, minden művében, a legkorábbi periódustól kezdve — amelynek olyan nagyhatású darabjait tartja számon a művé­szeti irodalom, mint az 1934-ben komponált Gondok, s az 1945-ös Bölcső — a tragédiák előérzeté- től súlyos Háborús képekben — az 1936-ban festett Spanyol nőn, az 1939-ben készült Háború lesz című vásznon, majd a Sebesült, a Párizs elesett, a Háború, a Menekülők, a Riadó és a Roha­nó című kompozíciókon — át egészen napjaink időtlenebb, nyugalmasabb levegőjű, ám most is a felfedezés örömét, s a gondolatok vibrálását sugárzó műveiig. De a kifejezés, a közlés adek- vát eszköze volt Lőrincz Gyula számára a rajzolás is életműve valamennyi periódusában. S a szenvedély, amely festményein „darabokra törte“ és új rendbe állította a részleteket, az egy­szerű részleteket, az egyszerű formákat, itt a másik műfaj más léptékű cselekvést kívánó vilá­gában sem pihen. Lőrincz akti­vitása a rajzokon, a rendkívüli lélektani érzékenységgel papír­ra vitt, hol vibráló és görcsös, hol kisimultán nyugodt vonalak hálójában mutatkozik meg a legszembeötlőbben, valamint abban a heroikus lendületben, amellyel Lprincz Gyula minden esetben körüljárja a kiválasztott témát, föltérképezve, s újabb és újabb lapokon tisztázva vala­mennyi vetületét“. Régebbi [Emlékezések és Puszták népe) vagy a most be­mutatott sorozatairól szólva megállapítja, hogy „más érte­lemben, más szerkezettel ren­deződnek egységgé, mint a klasszikus grafikai sorozatok — Dürer Passióitól Masereel műveiig és üerkovits Dózsa ciklusáig“. „Nem tematikusnak“ — írja — legalábbis nem a szó megszokott „jelenetező“ értel­mében. De tematikusak tartal­milag. Lőrincz mindent elmond velük és bennük, s ha kronolo­gikusan nem követhetjük is az 1514-es parasztháború esemé­nyeit a külön címet sem viselő lapokon, Dózsa katonáinak ar­ca, küzdelmük embersége és emberfeletlisége gyönyörű vilá­gossággal fénylik fel ezen a re­mek rajzsorozaton, amely ezzel a szellemi töltéssel, ezzel az ér­zelmi kohézióval áll össze egy­séges, eltéphetetlenül összetar­tozó, szerves egésszé“. A szerző a kosuti sortűz áldo­zatainak tiszteletére készült so­rozatról is azt állapítja meg, hogy „ugyanaz a kötelék tartja egységben“. „Hisz ez a mű sem portrék sora vagy dramatikusan is értelmezhető jelenetek soro­zata, amelyek elénk terítenék ama végzetes nap történetét“ — írja a továbbiakban. — „Fejeket látunk a rajzokon, kiabáló feje­ket, előrelendülő, felemelt ke­zű embereket és asszonyokat és sebesülteket, tehetetlenül fekvő, összegörbedő alakokat, egy bar­bár, fegyveres roham áldozatait. „Csak ennyit“ — de ezekben a rajzokban ismét ott van, ott él minden, amiről Lőrincz Gyula beszélni akart. S ami egész éle­tének, minden cselekedetének és minden művének legfonto­sabb mondanivalója.“ A Magyar Hírlap március 7-í számában Bojár István Kiállí­tásról kiállításra című cikkében ugyancsak festőként és politi­kusként méltatja Lőrincz Gyula személyiségét. Megállapítja, hogy a Haladó művészet címen rendezett tárlat révén már a felszabadulás előtt is közismert­té vált a neve, s Pogány Ö. Gá­bor művészettörténész is méltán felfigyelt alkotásaira. Vaszary Jánost vallhatta mesterének, de nemcsak ígéretes tehetségnek bizonyult, hanem már akkor ki­forrott, önálló művésznek. A továbbiakban Bojár István így jellemzi Lőrincz Gyula művésze­tét: „Nehéz lenne iskolába so­rolni. Művészetében teljes egy­ségbe forrt a magyar piktúra romantikus irányvonala, kolorit- ja, a német expresszionisták ve­zéralakjának, Kokoschkának iz­gatott vonalvezetése és Picasso merész formateremtése. Mégpe­dig úgy, hogy ez a művészet a humánum, a fasizmustól fenye­getett Európa tragédiaélményét fejezte ki: mementóként, tilta­kozásként. A művész nem arra törekedett, hogy részletesen ír­ja le a jelenségeket, a típuso­kat (jóllehet szociális érzékét országjárásai során éppen e tí­pusokkal ismerkedés mélyítette el), hanem arra, hogy sűrítsen, jelképeket teremtsen. Egy drá- mailag feszült korszak tragikus jelképeit“. A Csehszlovák Kultúra ter­meiben kiállított sorozatok alakjait is jelképeknek tartja, tiltakozó, hulló, halálukban is megálljt kiáltó alakoknak. „A rajzok izgatott, szálkás vonalai sorsokat villantanak föl, szűk­szavúságukban is sokat mon- dóak“ — írja a Kosut-sorozattal kapcsolatban, s ugyanúgy jel­lemzi a Dózsa-sorozat figuráit is, bár azoknak már ábrándozó­leíró jelleget is tulajdonít. Amint látjuk, a magyarorszá­gi sajtó rendkívül komolyan foglalkozott azzal a festőnkkel, akit a ma Romániában élő és tevékenykedő Balogh Edgár a Korunk novemberi számában közölt Vox humana című cik­kében közös nevezőre hozott Fábry Zoltánnal; legutóbbi szlo­vákiai útjára visszaemlékezve így ír: „Ez a két név: Fábryé és Lőrinczé, a szókimondó politi­kusíróé és a lélek mélységeiből az utolsó nagy mondandót sejte­tő festőművész politikusé, egy­bemosódik bennem és zeng". Egyébként a budapesti kiállí­tás anyagát március 19-től Kecskeméten is bemutatják. Az Esti Hírlap recenzense pedig fevetette, s azóta hivatalos he­lyen is foglalkoznak már a gondolattal, hogy Lőrincz Gyula Dózsa-sorozatát albumban je­lentetik meg, és Cegléden, Dózsa György születésének 500. évfordulója alkalmából megren­dezett nagyszabású ünnepségen, ugyancsak megrendezik kiállí­tását. —bi— Richard Pražák docens ezt a cikkét a brnói J. E. Purky- né Egyelem 1972. évi év­könyvébe írta cseh nyelven. Pražák az egyetem bálka- nisztikai és hungarisztikai kabinetjének vezetője, a cseh —magyar irodalmi kapcsola­tok tudományos kutatója. Lőrincz Gyula rajza a Dózsa katonái című sorozatból (Tóthpál Gyula felvétele) niszterének mai helyettesét) és a kezdő írókat. A csehszlovákiai magyar iro­dalom fejlődésének ezt a hábo­rú utáni fejezetét áttekintően felöleli Csandának „Nemzetisé­gi irodalmunk újabb fejezetea című tartalmas tanulmánya és részletes vonásokban még job­ban ismertetik a háború utáni magyar irodalomról készített alapos elemzések, recenziók. Ezek egybevéve jelentős helyet foglalnak el művészeti alkotá­sukban, ám erről még mindig igen keveset ismernénk, ha nem lett volna Fábry Zoltánnak, a magyar irodalom immár elhunyt klasszikusának műveiből össze­állított cseh nyelvű gyűjtemény, aki munkásságával a legészlel- hetőbben befolyásolta a „har­madik nemzedéket“, maga azon­ban az első nemzedékhez tar­tozott, s ha nem lett volna né­hány szlovák fordítása, ami azonban távolról sem ad lehető­séget a cseh és szlovák olva­sóknak a csehszlovákiai ma­gyar irodalom megismerésére és reális értékelésére. És mégis drága, gazdag értékeket talá­lunk itt, főleg a lírában, ahol megemlíthetjük Dénes György népdal ritmusú, forradalmi pá- toszú költőt, Bábi Tibort, a Vox humanának Fábry Zoltán szel­lemében való folytatóját, szo­cialista humanistát, továbbá Tő- zsér Árpád férfias lírikust, te­hetséges irodalomkritikust, Ozsvald Árpád költőt, Cselényi Lászlót és Gát Sándort, a mo­dern költői formáknak, az új kifejező eszközöknek a második világháború küszöbén született híveit. A próza és drámairoda­lom terén Egri Viktor és Szabó Béla mai klasszikus szerzőkön kívül az idősebb nemzedékhez tartozik még Kiss Ibolya és Dá­vid Teréz, a fiatalok közül pe­dig meg kell említenünk Mács Józsefet, az irodalmi értékű ri­portok, a rövid prózai műalko­tások mesterét, Duba Gyula öt­letes szatíraírót, Lovicsek Bélát, a szövetkezeti parasztok életé­nek ecsetelőjét, és a már emlí­tett Rácz Olivért, aki az ifjúsági regényeken kívül főleg a „Meg­tudtam hogy élsz“, című, 1963- ban írt nagy társadalmi regé­nyével vált ismertté, melyben a második világháború alatt élő szlovákiai magyarok szuggesz- tív sorsát mutatja be. Ezenkí­vül a cseh és szlovák költészet és próza bevált fordítója is. Fábry Zoltán és Sas Andor, a szlovákiai magyar irodalom el­hunyt nesztorai után ma Csanda Sándor, az említett könyv írója az irodalomkritika egyik kép­viselője. Az értékes könyvért őszinte köszönet illeti. Hasznos lenne, ha legalább egyes részei cseh vagy szlovák nyelven is megjelennének. Hozzájárulná­nak ahhoz, hogy magyar polgár­társaink gazdag, sokrétű és szo­cialista szellemmel áthatott iro­dalmával olvasóként is megis­merkedhessünk. A Csehszlovákiában élő ma­gyar nemzetiség olyan téma, amelyről egy átlagos szlovák és főleg egy cseh igen keveset tud. Bár tudatában vagyunk annak, hogy itt polgártársaink jelentős részéről, hazánk területén jelen­leg a legszámosabb nemzetiségi csoportról van szó, mégis aránylag kevésbé ismerjük gaz­dag kulturális életét. Csanda Sándor, élenjáró irodalomtörté­nész és műkritikus, a bratislavai egyetem történelemszakos taná­rának könyvei adnak erről az életről tanújelet, aki nem csu­pán a magyar—szlovák—cseh kulturális kapcsolatok történel­méről szóló antológiáiról, (Ma­gyar-szlovák kulturális kap­csolatok 1959, és Csehszlovák- magyar kulturális kapcsolatok 1963), a kuruc költészet és a törökellenes harcok szlovák— magyar kölcsönösségéről szóló monográfiákról (A törökelle­nes és kuruc harcok költészeté­nem magyar—szlovák kapcsola­tai 1961) közismert, hanem a szlovákiai magyar irodalomról szóló tanulmányok, cikkek gyűj­teményéről is [Valóság és illú­zió, 1962, Hidak sorsa, 1965, El­ső nemzedék, 1968 stb.). Csanda a legutóbbi ilyen té­májú, a „Harmadik nemzedék“ című könyvét 1971-ben adta ki a bratislavai Madách Könyvki­adó. Ez a könyv Csandának a 60-as évekből származó tanul­mányait, irodalmi kritikáit tar­talmazza, amelyek elsősorban a Csehszlovákiában élő magyar írók legutóbbi háború utáni nemzedékének alkotásaira vo­natkoznak. A könyvet még a Ro­mániában élő magyarok néhány cikkével és irodalmi alkotásai­val, a szlovák—magyar irodal­mi kapcsolatokkal és Balassi Bá­lint, a legnagyobb magyar rene­szánsz költő verseiről szóló, ed­dig nem közölt terjedelmes ta­nulmánnyal egészítette ki. Csan­da munkája megfontoltan ren­dezett. Bevezetőül egy áttekin­tést tartalmazó „A csehszlová­kiai magyar irodalom fél évszá­zada“ című fejezettel kezdi, amelyben megemlíti a háború előtti korszak legjelentősebb magyar íróit, a Sarló mozgalom képviselőit, Balogh Edgárt, Győ­ri Dezső költőt, Fábry Zoltánt, a Vox humana képviselőjét, a szo­cialista Csehszlovákia magyar irodalmának legjelesebb szemé­lyiségét, s ugyancsak a cseh­szlovákiai—magyar irodalom mai képviselőit, Egri Viktort, regény- és drámaírót, Bábi Ti­bor költőt, Rácz Olivér próza­írót, (az SZSZK oktatásügyi mi­1972. III. 17. Csanda Sándor: Harmadik nemzedék

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom