Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-27 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó

Sallai Imre és Fürst Sándor elvtársainkat a magyar reakció pribékjei kivégezték.

Miközben a rögtönítélö bíróság előtt állottak, az ácsok már ácsolták a bitófákat.

Miközben a bíróság elnöke, Töreky kegyelmes úr azt kérdezte tőlük, hogy kérnek-e kegyelmet, a hóhér már elkészült az akasztásra.

Sallai Imrét és Fürst Sándort az egész világ forradalmi proletariátusa a maga halottjának tekinti. Az egész világ meghallotta utolsó bátor kiáltásukat a bitófa alatt:

„Éljen a proletárdiktatúrái Éljen a kommunizmus!“

(Az ÚT 1932. ÉVFOLYAMÁBÓL)

yilkolhattak egykor, amennyit akartak, a saját sírját is megásatták az emberrel, ma mindez egyes kormányoknál elévült, és a gyilkosok tiszteletre méltó polgárokká és családapákká váltak. A gyilkos múlt, számukra a megszépítő messzeséget jelenti, számomra azonban a gyilkos múlt fájdalmat, szenvedést és gyászt jelent. Akiket szerettem, akiket a fasiszták elhurcoltak és halálra kínoztak, azok soha el nem évülnek bennem. Soha még olyan megrázó hitelességgel nem láttam az arcukat, szemük riadt rebbenését, összeszorított ajkuk fájdalmas némaságát, mint most, amikor felvonulnak előttem hajnalban, ébredéskor vagy nappal, amikor fényesen süt a nap ... A fájdalom újra rám tör, és tehetetlenségemben vergődöm, hogy nem védtem meg őket, mint magamat. Ö, a magam védelme, csak a véletlenen múlott, hogy élve maradtam. De hiába, mégis élek, itt vagyok, hogy emlékezzem ...

Az emlékeket gyakran egy könyv is úgy táplálja, mint az élmény. Ilyen könyv Tamás Aladár műve, a Börtönfalak árnyékában, amelyben a fasizmus előzményeit és rokonjelenségeit ábrázolja. Vannak oldalai a könyvnek, amelyeken a szerző pontosan kimutatja a német fasizmus győzelmének a hatását a szegedi Csillagbörtön elkülönített osztályán bezárt lakókra. Ott voltak a kommunista foglyok. A Horthy-börtönök vezetői nagyon ügyeltek arra, hogy a kommunisták ne fertőzzék meg eszméjükkel a szélhámosokat, tolvajokat és gyilkosokat. A tífusztól, a kolerától és más hasonló ragályos nyavalyáktól nem féltek annyira, mint a marxizmustól. Azt tapasztalták, hogy a kommunista foglyokhoz nem tudnak közel férkőzni. Bármit tettek ellenük, nem tudták őket megtörni. Minden elővigyázatosság és cenzúra ellenére sikerült a kommunista foglyoknak becsempészniük Marx Tőkéjét és Engels néZ. Mináčova: KOMPOZÍCIO

hány művét. E könyvek szürke szakkönyvekbe voltak ágyazva, kötve, úgyhogy a cenzor minél előbb szabadulni akart az „unalmas“ műtől, és természetesen engedélyezte. így került Marx tőkéje és a többi fontos politikai mű a szegedi Csillagbörtön elkülönített osztályára, ahol cellából cellába vándorolt, és ahol a foglyok nagy gonddal olvastak és tanultak.

A napi torna mellett így edzették szellemüket, nehogy a börtön tunya, bűzős és embertelen légköre hatalmába kerítse őket. A napi munka során, a nádkosarak fonása és a lábtörlők készítése közben megbeszélték egymással problémáikat, és politikai kérdéseket vitattak meg.

A kommunista foglyok magatartása a döntő események során olyan egységes és példaadó volt, hogy még a börtönőrök tiszteletét is kiváltották, így történt ez 1932 nyarán is. Tamás Aladár akkor már jói ismerte a Markó utcai, a Pest-vidéki fogházat, járt már a Toloncházban is, ebben az időben pedig a Gyűjtőfogházzul ismerkedett. Ez a fogház semmiben sem különbözött a többi fogháztól, csak az emberek, a cellatársai változtak. Cellatársa ezúttal így mutatkozott be:

— Fortelka Károly, nemzetközi zsebtolvaj vagyok.

Ezután persze megkérdezték egymástól, kit mennyire ítéltek. Amikor kiderült, hogy Tamást politikai vétség miatt három évre ítélték el (az ítélet még nem volt jogerős, ezért lehetett együtt a zsebtolvajjal), Fortelka füttyentett egy nagyot és kijelentette:

— Akkor mégiscsak könnyebb pálya a miénk, én mindössze húsz hónapot kaptam.

A későbbiek során Tamás megkérdezte tőle, hogy miért nevezi magát „nemzetközinek“.

— Külső országokban is szoktam dolgozni — feleli büszkén —, és nem éppen eredménytelenül.

Egyébként Imádta a kultúrát. Legutóbb például színházban, ünnepi öltözetben bukott le. „Nemes“ hivatásának ott sem tudott ellenállni.

Fortelka csak egy figura, egy a sok közül, amely Tamás könyvében életre kel, és én ezúttal csak azért említem, hogy a fogház légkörét érzékeltessem. Ebben az időben keresi fel Tamást Timár Miklós, a párt ügyvédje, és közli vele azt a szomorú hírt, hogy a párt illegális titkárságának tagjait letartóztatták. Sallai Imre. Fürst Sándor, Karikás Frigyes és Kilián György a Horthy-rendörség kezére került.

Nyomban utána azt is közli vele, Horthyéknak az a szándéka, hogy Sallait és Fürstöt — őket előbb fogták el — statáriális bíróság elé állítják. A terv külföldön, világszerte viharos tiltakozást váltott ki, és itthon is elítélik a statáriális bíróság szán dékát. A párt ezért úgy határozott, hogy a növekvő országos méretű tiltakozásból, a börtönökben ülő kommunisták éhségsztrájkkal vegyék ki részüket. Ha elérik céljukat, az éhségsztrájk megszűnik, ha nem. akkor addig tart, amíg a statáriális bíróság meghozza ítéletét és azt végrehajtják.

Hétfőn kezdődött az éhségsztrájk, Tamás nein fogadja el az ételt. A fogházigazgatóhoz viszik, kérdésére megmagyarázza neki, hogy a statárium ellen tiltakozik az éhségsztrájkkal. Az igazgató dühös, hisz „intézetének“ összes kommunistái már éhségsztrájkba léptek. Haraggal kiáltja: — Nyilvánvalóan összebeszélésről van szó. Tamás bólint, és az igazgató már sorolja is az írnoknak a büntetéseket:

— Négynapi sötétzárka, háromheti keményfekhely, kéthónapi kedvezménymegvonás, beleértve a munkába járás kedvezményét is.

A következő napokon Tamás a házimunkás révén értesül bizonyos hírekről.

így: Házi Ferencet már átvitték a sötétzárkába. Vagy: — A házban minden kommunista letette a kanalat. Nagy a zrí.

Az éhségsztrájk harmadik napján, amikor az éhség leginkább kínozta, fárasztotta, Tamás nem ment ki a reggeli sétára. A fegyőrnek azt mondta, hogy szédül, az néhány lépéssel közelebb jött hozzá, és ezeket mondta:

— Bolondság ez, amit csinálnak. Ne gyilkolja saját magát az ember.

A délelőtt folyamán egy idegen őr nyitott a cellájába. Intett, hogy kövesse. Eleinte azt hitte, hogy kórházba viszik kényszeretetésre. De tévedett, néhány perc múlva az igazgató előtt állt, aki hangosan ezt mondta neki:

— Kilátásba helyezem a fegyelmi büntetés elengedését, ha beszünteti az éhségsztrájkot. ■

Nem válaszolt, csak megrázta a fejét, abból az igazgató mindent megértett.

— Viheti vissza — kiáltotta az ajtóban álló fegyőrnek.

Zárkájában Sallai Imrére gondolt. Olyan embernek maradt meg emlékezetében, aki a kis feladatokat éppúgy vállalja, mint a legnagyobbakat. Sok tennivalója közepette sem ment el részvétlenül egyetlen emberi megnyilvánulás mellett sem..., majd hirtelen Fürst Sándort látta maga előtt, úgy, mint valamikor a természetbarátok kirándulásain. Vidáman, szívélyesen sietett egyik csoporttól a másikig ... Most, ki tudja, mit csinál?

— De gondolatmenetét nem folytathatta, mindene görcsösen fájt, gyomortáji bántalmai erősödtek.

Az éhségsztrájk ötödik napján, déltájban zárkájába benyitott az egyik fegyőr.

— Jöjjön — mondta —, más zárkába megy át.

Tamás Aladár erről az átmeneti költözködésről így vall könyvében:

„Átkísért a folyosó szemközti oldalára, egy ajtót kinyitott előttem, és újból egyedül maradtam. A zárka, amelybe kerültem, éppen olyan sivár és üres volt, mint amelyből jöttem. Felnéztem az ablakra. Nagyon messziről elmosódott hangokat hallottam. Ebbői arra következtettem, ablakom az utca felé nyílik, csak a börtönt körülvevő kőfal választja el tőle. Míg a másik zárkám ablaka...

Ebben a pillanatban villámcsapásként ért a felismerés. A másik ablakom a kisfogház felé nyílt. Az előtte levő térségen szokták felállítani az akasztófát, és ott hajtják végre a kivégzéseket. Ezért távolítottak el — és velem együtt valószínűleg a többi kommunistát is — erről az oldalról, hogy ne szűrődjön be zárkánkba semmi abból, ami ott lezajlik. Hogy csendes éhségsztrájkunkat ne fokozzuk hangos tiltakozással, ordítozással: ne

kezdjünk törnl-zúzni — már ameny- nyire apadt erőnkből telik — amikor a leggyalázatosabb tettnek hangjai felénk szállnak. Eleinte kétkedés járta át ezt a felismerést, később egyre bizonyosabb lettem meggyőződésemben. Kopogtattam a fűtőtesteken, a falakon — sehonnan sem érkezett válasz. Ráütöttem öklömmel az ajtóra — nem jött senki. Elszédültem, le kellett ülnöm. És egyszerre azon vettem észre magamat, hogy arcomon folynak a könnyek.

Múltak a negyedórák, az órák. A börtönnek ezen a részén valóban mély csend uralkodott. Egyetlen hang sem szűrődött be hozzám. Fürst Sándor járt az eszemben. Egyre csak azokra a beszélgetésekre gondoltam, melyeket a Dési Huber Istvánék szobájában folytattunk a statáriumról. Én úgy vélekedtem, kommunistákra nem fogják alkalmazni. Fürst Sándor a leghatározottabban meg volt győződve az ellenkezőjéről. Egyre előttem lebegett jellegzetes • mozdulata, amint inggallérja alá szorította ujját, majd magasba emelte. így mutatta, mi történne vele, ha letartóztatnák. Én továbbra is kételkedtem. Amikor később a rendőrség kezébe kerültem, majd a Markó utcai fogházba szállítottak át, abban az időben is visszavisszagondoltam beszélgetésünkre. Bizonyos rezignált elégtételt éreztem: íme, mégis nekem lett igazam. Nem állítottak statáriális bíróság elé. Most még ezek a hajdani gondolatok is tüzes vasként égették lelkemet. Talán már netn is élnek, se Fürst László, sem Sallai Imre. És az élet nyugodtan megy tovább, miközben ezt a két tiszta szívű férfit ilyen gáládul meggyilkolták? Ebben a pillanatban úgy éreztem: őrökre rajta hagyja bélvegét korunkon ez a sötét, teljesen értelmetlen bűntett. Lelkiismeretünkben, lelkűnkben valamennyien hordozni fogjuk nehéz emlékét“.

Úgy érzem, a nehéz emlék mindazt jelenti, ami elévülhetetlen, ami szakadatlan ott él az ember gondolat- és érzésvilágában, és meghatározza tetteit, meghatározza egész életét. A nehéz emlék, számonkérés olyan, mint az éhség és az éhségsztrájk.

SZABÚ BÉLA