Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-27 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó
A keletnek tartó délutáni hajóséta elvisz az Aju-Dag, a Medvehegy mellett, amely valóban olyan formájú, mintha egy óriásmedve a tenger vizével akarná szomját oltani. A festők ecsetjére méltó hegyek Itt is sok legenda emlékét idézik. A legszebb köztük egy kislányról szól, akit medvék ragadtak el, de nem szaggatták szét, annyira megindította őket szépsége és éneke. Már hajadonná serdült a medvék közt, amikor egy bátor legény meghallotta énekét. Elhatározta, hogy társai segítségével kiszabadítja a medvék rabságából, ám a harc kudarccal járt. A legény valamennyi társát szétmarcangolták a medvék, csak őt sikerült a lánynak elrejtenie viskójában, és súlyos sebeiből kigyógyította. Aztán egy nap ütött szabadulásuk órája, kedvező széljárás kivitte őket messze a tengerre azon a csónakon, amelyet a legény titokban ácsolt. A medvék vezetője, a Szürke Nagymedve észrevette kedvencük szökését, és társait fellármázva lerohant a tengerpartra. A medvék inni kezdték a tenger vizét, egyre apadt, és az ár a partra sodorta a csónakot. Ekkor panaszos énekbe fogott a lány, hogy a medvék szíve megesett rajtuk, a Szürke Nagymedvét annyira megbabonázta az ének, hogy mozdulni sem tudott, ott maradt kővé meredve a parton. Ki tudná feljegyezni a hol tragikusan, hol meg romantikusan kicsengő sok mondát, amelyek a táj elragadó szépségét még varázsosabbá teszik, és a gyönyörködőt a mese szárnyain visszaröpítik régmúlt ifjúságába. Egyet azonban, Girej kán szerelmének Puskintól oly poetikusan megénekelt háromszáz esztendős történetét még el kell mondanom. Emlék jele, a bahcsiszerá ji szökőkút, ott van a káni palota fedett udvari termének falában, és csodálóinak száma kifogyhatatlan, és mindaddig az is marad, míg a szívekben visszhangot ver a romantika. Bahcsiszeráj I# özei negyed évszázada, hogy a dalmát tenger- part déli csücskéből, a festői Kotorból, a Monarchia egykori adriai hadikikötőjéből, Cattaró ból busszal kirándultunk Cetinjébe. A busz dalmát sofőrje ördöngös ügyességgel vette az éles kanyarokat, s lúdbőrzött a hátunk a sok kitört korlát láttán. A kéznek egy hajszálnyi bizonytalan mozdulata, és zuhanunk a felbőgő otromba járművel egy százöles szakadékba. Ennek a régi autóútnak az emléke támadt fel bennem, amikor az 1233 méter magas Aj-Petri felé robogtunk az Alkotóház kocsiján. Elindulás előtt döntenie kellett a busz 24 utasának, vajon kora délelőtt vágjunk át a Krím hegységen, vagy visszafelé tegyük meg a nyaktörő utat. Sokan elálltak volna a látványos úttól, és inkább a keletnek, majd a Szimferopolon át nyugatnak vezető széles autósztrádát választották volna, ha tudják, hogy a hajtűkanyarokban többször is életveszedelemben for- gunk. Ügyes volt a sofőr, akár dalmát társa, de ritkán járt erre, a tenyerében nem élt a tapasztalat biztonsága. Olykor megtorpant a sziklába vágott út hajlatában, nagyot döccent és farolt is, a busz feneke majd a meredély szélén lógott. Bennem is megállt az ütő, és valósággal fellélegeztem, mikor felértünk az Aj-Petri csipkés csúcsa alatti fennsíkra. Jólesett félórás pihenőre kiszállni, a kilátó magasából elnézni a sziklás hegyi világ, a zöld parti sáv és a messziben fémesen csillogó tenger szépségét. Lefelé már szélesebb és biztonságosabb út vezetett, hasonlatos a Gyömbér alatt kanyargó tátrai úthoz. Q élidőben érkeztünk Bahcsiszerájba, a krími tatár kánok egykori rezidenciájába. Álmosan pihegő kisváros ez, nyugat‘és dél felől négyötszáz méter magas, csúcs nélküli, laposra tarolt hegyek övezik, s az út — mintha labirintusba tévedtünk volna — hol tenyérnyire összeszűkült, hol látványosan tágra nyílt. Messziről úgy tűnt, hogy emberi kéz szabdalta szét körmönfont haditechnikával és választotta el százöles szakadékokkal az óriássziklákat, s egyszerre világossá vált, hogy a fél életét lóháton töltő tatár nép miért éppen a krími hegyi világnak ebben a védelmet nyújtó szegletében építette fel téli szálláshelyét. A városka keleti határában kezdődő dimbes-dom- bos táj kitűnően alkalmas lehetett egy lovashad megmozgatására. A XIV. század végében keletkezett település szívében, a Csuruk-Szúnak, Rothadt Víz nek nevezett, az őszeleji nap melegtől kiszáradt folyócska partján áll a káni palota. Karcsú mina- rettek messziről jelzik helyét, s még be sem lépve tárt kapuján, megérint a napkeleti mesék varázsa. A boltívek, rácsos ablakok, alacsony tetők láttán mondok varázst, mert benn a palotában apránként széttöredezik, hogy valami lehangoló érzésnek adjon helyet. Messze délkeletre Tbilisziben és Jerevánban, és még távolabb, túl a Káspi-tengeren, Taskentben, Szamarkandban és Buharában monumentálisabb épületek őrzik a múlt emlékét. A türbék, dzsámik és fejedelmi paloták a sánta Tamerlán és utódai világuralomra törő álmait idézik; ez a védőfalakkal övezett káni lakhely mecsetjével és temetőjével sokkal intimebb hatású: a tisztán, hamisítatlanul megőrzött középkornak hangulata árad belőle tapintható valósággal. A kánok kényelmét szolgáló terem közepén négyszögű medencében szökőkút vize csobog; a falak tövében — háromfelől — szőnyeggel takart kere- vetek. Sem itt, sem a többi teremben nem fogad királyi pompa, fényűző csillogás, mint az európai királyi udvarokban; a keleti kényúr egyszerű pihenője ez, valami átmenet a díszsátor és a márvá- nyos, csilláros és metszett tükrös palota között. Csak néhány lépés innen az igazi hárem, az asszonyok és ágyasok egymásba nyíló szobái. Párna és kerevet van itt is bőven, mégis minden szeglet és bútordarab a rabság emlékét ébresztik. Milyen is lehetett az ide bezárt nők élete — születés, rövid asszonyi élet és halál között? Néhány lépésnyi szabadság a platánok, cédrusfák és ciprusok alatt a fördőbe és a temetőbe vezető úton. Szerelem nélkül utódot szülni, s^élni tovább a fény nélküli árnyékéletet, névtelenül. Vagy mégis van itt női név, asszonyt sors. amelyet megőriz az emlékezet? A boltozatos hűvös törvényszéki teremből a szökőkutak udvarára nyílnak az ajtók. Az egyik falba épített márványkútból csak cseppenként hull a víz, mint könnyek a bánattól és fájdalomtól megtört szemekből. Ezt a szökőkutat 1764-ben Krim Girej kán építtette olthatatlan szerelme emlékére. A legendák két változata ismeretes. Az egyik szerint az életében először szerelmes vénülő kán beleszeretett egy Delare nevű fiatal rableányba. Delare nem viszonozta a kán vonzalmát, a rabságban egyre fogyott ereje, és élete virágjában elragadta a halál. Girei kán parancsára ekkor egy Omár nevű iráni szobrász megfaragta a Könnyek kútját. A márványfalba ötlevelű virágot és annak közepébe egy szemet vésett, amelyből — könnyre emlékeztetően — cseppenként pergett a víz egy szív formájú kagylóba. A kút lábánál egy márványból faragott csiga, mint a kétség szimbóluma azt sugallja, hogy minden elmúlik: szerelem, bánat és halál; elmúlik az élet, a kán hatalma is, akár a víz, amely átfolyik a csiga csavarmenetein és a földben elenyész. Puskin 1820-ban látta a Könnyek kútját, és ekkor írta meg róla szóló verses elbeszélését. A költői képzelet átszínezte, s vérbő drámaisággal telítette a viszonzatlan szerelem legendáját. Girej kánt rabló tatárhordája élén elvezeti lengyel földre, s a hadjáratnak áldozatul esik egy szépséges hercegnő. Girej magával hurcolja bahcsiszerájl palotájába. égő nagy szerelme azonban viszonzatlan marad: a hercegnő nem tudja elfelejteni vőlegényét. és boldogan leheli ki lelkét vetélvtársnője tőrdöfésétől halálra sebezve. Aszafjev édesmelódiájú balettje is Puskin romantikus elbeszélésére támaszkodik. A kútnak rengeteg a bámulója, s különösen a fiatalok időznek elmerengve előtte. Arcukról leolvashattam, hogy a romantikának a realizmus világában is bőven akad csodálója. Meséli és mondák A Krím ősi történetét regék és legendák szá- lai szövik át színeden, gazdagon. Haragról és sírig tartó barátságról, szenvedélyről és tragikus szerelemről szólnak a mitológiai mesék és mondák, de mintha az újkori regék is valami va lóságmagból szöktek volna szárba, és virágzanak ma is a költészet és a muzsika éltető forrásaitól bőven megöntözött örök termőföldön. A fennmaradt első irásos feljegyzések szerint kimmer néptörzsek, a Rörög népi képzelet szerint a sötétség emberei lakták a félszigetet. Tizenkét évszázaddal időszámításunk előtt Örményországba vándoroltak, maid onnan az asszíroktól é§ szkíták- tól üldözve Kisázsiába menekültek. A latinok ekkor már cimbereknek nevezték őket. A Krímben tőlük kapta nevét a keresi földszoros: Kimmer Boszporusz, s a másik őslakóktól, a tauruszoktól származik a félsziget egykori Turica vagy Taurusz neve. A partvidék egyik városkájának, Kasztropolnnk az Iphigeneia-szikla a legnagyobb látványossága. Taurusz és Iphigeneia: ez a földrajzi megjelölés és a görög királylány neve összefonódik a mondában, és Euripidész tragédiájának jeleneteit idézik fel; Gluck zenéje cseng a fülemben és Goethe színműve, a humanitás eszményének ez a halhatatlan költői játéka, amely fennkölt soraival megenyhíti és megszépíti a görög mitológia véres képeit. Iphigeneia isteni és emberi civódás áldozataként került erre a sziklás partra, és a monda szerint Artemisz, a vadászat istennője templomának főpapnője lett. Büntetésül azért, hogy apja, Agamemnon perelni mert az istennővel, Iphigeneiának Artemisz parancsára emberáldozatot kellett hoznia, valahányszor messze földről jött idegen hajósok kikötöttek Taurusz partján. Emlékezetemben tovább pergetem az ősi mondát, amely arról szól, hogy egy nap Oresztész, Iphigeneia fivére barátjával, Pyladesszel elhajózott ľauriszba, hogy onnan elhozza Artemisz szobrát. Az Errinysektől, a lelkiismeret fúriáitól üldözött, megháborodott elméjű, anyagyilkos Oresztész a jóslat szerint visszanyerné elméje épségét, ha a szobor visszakerül görög földre. Ám a kísérlet nem sikerül, a két barátot elfogják, és a főpapnő elé hurcolják. Iphigeneiának isteni parancsra a szikla csúcsáról a tengerbe kellene taszítania őket, de a két fiatal szépsége és görög beszéde felébresztik benne egykori hazája emlékét, és eldönti, hogy kettőjük közül egyiknek meghagyja életét, a másikkal pedig hírt küld övéinek. A két barát között ekkor megindul a versengés, ki legyen köztük az áldozat. Oresztész háborodott elméje miatt ragaszkodik a halálhoz, hogy véget érjen szenvedése, de Pyladész kitart joga mellett, hogy feláldozhassa életét barátjáért. A két fiatalnak nemes versengése annyira megrendíti Oresztészben fivérét felismerő Iphi- geneiát. hogy nem tud az emberáldozatot követelő parancsnak eleget tenni. Pallasz Athene segítségét esdekli, és a monda zárójelenete felemelő: Iphigeneia fivérével és Pyladesszel elmenekül Tauriszból. |Y|iszhor sziklás partján két bronzba öntött mesefigura őrzi a szépséges Arszy és a ha ramía Ali Baba történetének emlékét. A momlu szerint Ali Baba menyegzője napján hurcolta hajójára a korsajával kedvenc forrásához siető Arszyt és Sztambulban eladta a szultánnak. Egy évvel elrablása után Arszy a szeráj egyik tornyából gyermekével a Boszporusz hullámaiba vetette magát, és még aznap Miszhor halászai először látták sellő- ként kiemelkedni a tengerből. Miszhor parányi kikötőjében, mialatt a parti hajó új utasokat vesz fel. mi is megcsodáljuk a monda bronzba öntött tanújelét: a csöndes öböl tenyérnyi sziklájára támaszkodó, gyermekét átölelő sellő kecses alakját. Sz. A. Korovin: BÉKÍTÉS (1893) P i f■ i Egri Viktor:- • Ji* ...
