Új Szó, 1972. február (25. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-14 / 37. szám, hétfő
äftNKO JESENSKÝj H at hónappal ezelőtt meg* nősültem, és most elmegyógyintézetben vagyok. Önök nem hiszik, pedig így van. Én magam sem hiszem, és mégis itt ülök a nehéz, fehér pádon. Ülök, ülök és tűnődöm, óránként vagy százszor is átgondolom az életemet. Sírnék is meg nevetnék is. Egy évvel ezelőtt áthelyeztek a jánosfalvi állomásra. Januárban foglaltam el a helyet. Kis kunyhó volt ez, két kis szobával és konyhával. Négy pirinyó ablak és egy lyuk a falban a jegykiadásra. A kunyhó körül jázminbokrok és öt karcsú akácfa... Nehéz volt az életem. Talán fel sem vidultam volna, ha meg nem nősülök. Elvettem a jánosfalvi tanító lányát, Zsófikét. Jó lány. Májusban jött el az én elhagyott állomásomra. Ez aztán egyszeriben valamiféle bűvös sarokká változott. Minden feléledt. Nem azért, mert május volt, hanem azért, mert talpraesett fiatal- asszony volt az oldalamon. Az első hetekben margarétát szedtünk és bárgyún kérdezgettük a fehér szirmoktól: „Szeretsz, szívből, szívfájdalommal, titokban, csak egy kicsit, vagy se- hogysem?“ Himbáltuk összekulcsolt kezünket és együtt énekeltünk: „A zöld rétet patak szeli át.“ Ám a feleségemmel nagyon gyorsan elmúlt az életnek ez a poézise. Már június elején egyszer csak a nyakamba csimpaszkodik és azt mondja, hogy tarthatnánk két kismalacot. — Kismalacot? — csodálkoztam. — Hát persze. Most ugyan drágák, de legalább egyet. Télre lesz májashurkánk, kolbászunk. Meg sonkánk. — Miről ábrándozik? Májas- hurka, kolbász, sonka. Marga rétát keresni pedig nem fogunk többet — gondoltam. De egyszerre elszégyelltem magam saját magam előtt. Férfi létemre ilyen naiv vagyok. — Hát jól van — mondtam. Csakhamar megjelent a két fehér kismalac. Egész szép állatka ez a kismalac. Rózsaszín orrocska, lelógó fülek, felemelt kunkori farkinca, fehér az egész kismalac. És hogy futkározik ide-oda, mintha vak lenne. Rákiáltasz „busika, busika!“ — és már fut is feléd. Jó kis állat. És lesz májashurkánk is, kolbászunk is, sonkánk is. Hasznos állatka. Megnyugodtam. A feleségemmel együtt jártunk etetni és vakarni. Júliusban, már kérdezés nélkül, a feleségem azzal lepett meg, hogy van öt tyúkunk és kakasunk. — A tyúkocska nagyon hasznos — kezdte. — Hát jól van. — És tudod, hogyan kell a tyúkokat hívogatni? — Nem. Megtanított rá. A harmadik hónapban meg- jöttek a libák, aztán a kacsák, megint a beleegyezésem nélkül. Nem szóltam semmit, de nyugtalanított a dolog. Mit hord még majd össze ez az asszony? Járni sem fogunk tudni a házban. Én inkább a szobába szeretnék valamit: szép tintatartót, szőnyegeket. Vagy milyen jól jönne néhány stampedli borókapálinkára. Ha valaki jön, meg sem lehet kínálni, szégyenszemre. Az «végből nem lehet inni. És itt van — csupa liba. Csak gágog- nak folyton, nyugtalanítják az embert. De nem szóltam semmit. Szeptemberben egyszer ülök az ablak alatt. Egyszer csak csengőszőt és mekegést hallok. Velem szemben meg egy kecske jön, ronda kecske, szakállas, rövid farkú. A nyakán kis szalag, azon meg csengettyű. — Kié ez a kecske? — kérdezem a feleségemtől. — Miénk. Minden reggel kell a tejecske. A tehénke drága. — Te vetted? — Én. Felugrottam, hogy elkergetem valahová ezt az ellenszenves állatot. Észbekaptam, és hogy ki ne robbanjon a méreg belőlem, elindultam az erdőbe. Ez már sok. Egész állatsereglet. Pedig akkor meg kellett volna fojtanom azt a kecskét, ő az oka, hogy most itt ülök. Nem tettem meg. Hej, be kár. Talán úgy gondoltam, hogy a kecske lesz az utolsó. Van mindenfajta állatunk, sor kerül a szőnyegekre és a szép tintatartóra is. Egy esős délután éppen úgy, inint a malacvásárlás előtt, egyszer csak a nyakamba akasztja magát és súgja: — Ide hallgass, legyen cicánk! — Ugyan, akkor már inkább kutya — mondom teljesen jó- lelkűen. — A cica olyan kedves állatka. — De ravasz. — Egeret fog. — Nyávog. — De dorombol is. —■ Karmol. — Te tehát nem akarsz? — Nem, inkább kutyust. — Ej, minek a kutya. Legyintett, mintha a kutya a legnyomorultabb állat lenne. Erre megharagudtam. — Hát tudd meg, macskát nem akarok — mondtam határozottan és elindultam az ajtó felé. — Kiállhatatlan vagy! — Te vagy, a macskáddal együtt! A z asszony elővette a zseb- kendőjét és szipogni kezdett. Ez még inkább felingerelt. Haragosan felnevettem és becsapva magam után az ajtót, kimentem. Üjra az erdőbe tartottam. Körülölelt a köd, ezért nem tudtam, hogy a parányi esőcseppektől vagy a ködtől nedves e az arcom. Csúszott a lábam a nedves talajon. Nem jó ilyen időben az erdőben lenni. Visz- szafordultam és azon gondolkodtam, miként közeledjem az asszonyhoz és mit mondjak neki? A mérgem elmúlt és bántott, ami történt... Meg aztán az a macska nem is olyan ostoba. Egereket fog. Megcirógatom, dorombolni kezd. Hozzám dörgölődzik, a lábával mosak- szik. És még amikor kicsi! Bocsánatot kérek az asszonytól és punktum. Beleegyezem és kész. Sietni kezdtem és fél óra múlva már olvastam a levelet, melyben a feleségem közölte velem, hogy a vele szemben tanúsított viselkedésem miatt visszament a szüleihez. összegyűrtem és a sarokba dobtam a levelet. Tehát dacol. Dacolni én is tudok és megmutatom, ki diadalmaskodik majd. Nem engedek macskát tartani, nem és nem. A vacsoránál, legalább most be kell ismernem, hiányzott egy kicsit az asszony, de főztem magamnak vacsorát. Három tojást és kész. Éjjel kitűnően aludtam. Reggel felöltöztem, pipára gyújtottam és kimentem. Az eső még esett. A malacok visítottak. Az udvarról gágogás, kukorékolás hallatszott. Mi közöm hozzátok! Törődjön veletek, aki akar. Visszamentem a szobába. Nézem, hol a reggelim, és nyugtalan lettem. Ha enni akarok, nekem kell a kecskét megfejnem. No és miért ne? Fogtam a sajtárt és a székecskét és bementem az istállóba. — Liza, Lizácska, adj nekem fejecskét — szólítom meg a kecskét. Liza félrenézett és mintha mosolygott volna. Leültem a fejőszékre, a sajtárt a lábam közé szorítottam és ki akartam öblíteni. Liza ijedten elugrott tőlem. — No, ne félj, ne félj — kedveskedtem. De Lizát neadjisten meggyőzni. Ugrált, mint az őrült, rugdosott, a fejét bökdöste Felém. Tízszer fogtam hozzá a fejeshez, mind a tízszer eredménytelenül. De hiszen a feleségem minden reggel megfejte, mert minden reggel tejet reggeliztem, kecsketejet. Mi ez hát? Azért nem tudom megfejni, mert összevesztem az asszonynyal, és ők összebeszéltek, hogy bosszút állnak rajtam? Nem értettem a dolgot. Tizenegyedszer is megpróbáltam. Megfogtam a kecske farkát, magam felé húztam, de semmi. Hogy fog a feleségem diadalmaskodni felettem, ha ezt megtudja. Egyszer csak eszembe jutott valami. Lehet, hogy úgy majd sikerül. Kimentem az istállóból, bezártam az ajtót és felvettem a feleségem piros szoknyáját. Azután a fejemre kötöttem a kék kendőjét, ismét bementem az istállóba és odaülök Lizához. És íme! Liza csendben van. Kezdem fejni, egyszer, kétszer — Liza csendes. — Hát mégse fogsz ki rajtam, asszony! És fejek, fejek, Liza meg se moccan. — Mégsicsak fogok reggelizni! C gyszer csak hallom, itt a " reggeli személyvonat. Talpraállok és futok a sajtárral az állomásra. A vonat befutott és megállt. A mozdonyvezető nevet és minden utas engem néz. Egy csendőr leugrott a vonatról és egyenest felém tart! Mi történt? Hátrafordulok, aztán magamra pillantok ... Az ég szerelmére! Az asszony szoknyája és kendője. Bevittek az elmegyógyintézetbe. Az asszony diadalmaskodni fog! Istenem, bár csak minél hamarább! Sági Tóth Tibor fordítása TÖRÖK ELEMÉR: Megsokszorozni az állandóság áradatával szívünk megrendült belső nyugalmát e vége-nincs ős-bizonytalanságban önmagunk homályából följényleni mint ködből a nap mikor az elhagyatottság súlya nehezül ragyogó tudatunkra s megtelepül bennünk a félelem úszó riadalma „Csak tiszta forrásból" egyszer és mindenkorra hogy tudjunk jövőnkkel vigasztalódni s megtartani önmagunkat mint fényüket a mindenségbe zárt csillagok A legutóbbi háborúbon kalap nélkül maradt a házunk. Amúgy is rozoga tetejét, melyet a vámhivatalnok nagyapa erre a célra kikötött hagyatékából kellett volna szalonitlapokkal felcserélni, és amelyet egy közeli bombarobbanás úgy levetett, hogy a lomtárrá tömött padlásra szinte egy szilánknyi pala sem hullt, nos hát, e tetőt csak két évre rá födte be az előbbi törmelékével atyafiságunk egyik távoli tagja, aki, mivel családja egytől egyig sírjával várta haza a kiszolgált tüzért, hozzánk költözött. Mikor jobb vékonyán befor/tak a sebek, fölhágott az éggel födött padlásra. Gyorsan fáradó, de szinte önmagát ácsolgató keze a megmaradt horogfákból és gerendákból meg az általunk összehordozga- tott lécekből behálózta a padlásajtóból oly ijesztően magas eget. Elfúló tüdejéből futotta még harcos napokból visszasajgó dalra is, és a kézről kézre röppenő csempe palalapokkal lassan födelezte a nekünk, sor eleji ado- gatóknak csodásán magas vázát, melyen ő oly otthonosan csúszkált, mint ahogy a pók közlekedik a saját testéből szőtt szálakon. Ince bácsi már majdnem befejezte a tetőt, amikor hirtelen elfogyott minden, valamelyest is használható lap. Az utóbbi napokban eldurvult obsitos valami különös elégedettséggel, megbékéléssel szállt le a magasból. Kedélye megváltozott, s az addig töprengő, de talán komornak még inkább mondható rokkant egyszerre hebehurgya, kifejezéseivel nem törődő, moslékszájú, házsártos idegen lett a gyermekekkel teli házban. Ince bácsi magasba szökő méltósága előbb csak előttünk ingott meg, aztán, mert a pocskondérozáshoz gyorsan kapcsolódó külvárosi csőcselék hosszabb ideig saját ügyével volt kényszerzárkában, végül mégis kipattantotta magának oz eset családba záró háncsát, s nagyot csámcsogott rajta. Ince bácsi hülye dáridói ellenére, a belső viszonyok nálunk kifogástalanok voltak. Akkor belevett a fene ... Armies, a madarász, három piszoktól meg elcsent madártojásoktól vállasodó legényfia egy délelőtt valahonnan három nagy nyaláb cserepet hozott. DEÁK FERENC: A tető- Itt van, egye meg a fene az öreget, ha nem tud egyedül hozzálátni, majd mi megcsináljuk a tetőt! Fölmásztak és nagy káromkodás közepette, hosszan enyelegve felrakták a harminc kárminpiros cserepet, s mikor úgy érezték, elég a színdarabból, lehuppantak, és éppoly feltűnően, mint ahogy jöttek is, elvonultak. Ince bácsi nem volt otthon, s így elmaradt a várt csattanó. Jobban mondva: egy kicsit késett. Amikor hazajött az öreg, ámulva nézte a piros foltot, a csúnya szürke födél szembeötlő folytatását. Rinót, a jobb oldali szomszéd a tetőzés alatt nagyon is fájlalta a mi akciónkat, mert abban a nála valamikor jobb módú hivatalnok szomszéd erkölcsi és anyagi rehabilitációját vélte fölfedezni. A szerencsétlen bombarobbanás alkalmával ugyanis tapsikolva hálálkodott istenének, hogy „igazságtételével" kiemelte őt a görbévé asza- lódott kishivatalnok „mögül", akit lám, az említett módon elmarasztalt. Nos hát, Rinót csúszómászókra jellemző nyálkás, undok igyekezettel sietett Ince bácsinak elmondani, ki és mit tett itt. Ince, a valamikor tüzér, fölkereste a madarászt, aki matyi madarakat, kanárikat, meg isten tudja, milyen díszmadarakat tartott, árult, üzletelt velük. Ince fájó vékonyát tolta előre, féloldalvást ügetett a hosszú, alacsony, orrfa- csaróan bűzös csarnokban, mely madárcsicsergéstől visszhangzott. Ince a guanóról semmit sem tudott, de ez az érett bűz igen termékenynek bizonyult sátáni tervének kivitelezéséhez. A sajgó oldala csak haladt előre, mint valami kinyilatkoztatás, hogy háborúból hozott testi sérelme még nem nyert elégtételt, s hogy a jövetelnek egyik alapoka épp a seb, mely behegedt már, és az a másik seb, amely most fog keze nyomán születni! Féloldalt ügetett előretolt állal, akár egy agár. Armies egy vén harmónium- nál ült, s mert a tömlőből a beletaposott levegő nagy része egérúton távozott, a sípokra alig lehelt rá a sötét mélység, az ószláv templomi ének erőtlenül hanyatlott le a sok csiripelő száj előtt. Armies, aki idővel jómaga is lassan madárrá változott (karvaly orr, kerek bagolyszem, karmokká vékonyult és ina- sult ujjak, verébugrólásra emlékeztető járás), ijedten rebben fel Ince ideges, rövid kacajára. Acélpálcájával mellbe döfte az öreget, nem túl erősen, s odatessékelte az egyetlen szabad falhoz, mert a többit körös-körül kalitkák, ketrecek fedték.- Istentisztelet? - kérdezte Ince bácsi rekedten.- Nem... - mondta suttogva Armies - , csak szeretem a zenét... Apám tanított rá. Ince még mindig az öreg madárember mellének szegezve i tartotta az acélpálcát. Leült.- Ennyi madár?l Kár értük ...- Kérem? Hogyan? - érdeklődött gyorsan Armies.- Sehogyan kéreml Maga rám uszította azt a három keselyűt... Szedjék le a házamról a cserepet!- Milyen házról? - ijedt meg őszintén Armies.- Az enyémről!- Nem értem, kérem . .. nem értem - suttogta Armies falfehéren. • Dehogynem. Maga küldte azt a harminc piros cserepet a házamra .,.- Én küldtem? - hűlt el Armies.- Nem apám! Te nem küldtél semmit. A cserepet mi loptuk a fatelepen, és mi vittük el, hogy ne ázzon be a födél ... - szólalt meg a hátsó ajtóban közvetlen egy hatalmas kalitka mellett Armies legidősebb fia. Ince acélpálcája lassan átsétált a legény meztelenül elörefeszülő mellére.- Tehát te voltai r- Igen... az disznósag, amit maga csinál! Elissza a nyugdíját, és nincs magában annyi becsületérzés sem, hogy szerezzen néhány cserepet arra a födélre. Sohase lesz annak a háznak tetejel Hát mi majd megcsináljuk! Zúgott a pálca. Csak kétszer villámlott át a bűzös légen. A legény letaglózva feküdt a földön. Néhány sárga meg piros toll lebbent föl a zuhanás pillanatában . . . Az öreg Armies már rég nem volt bent. Elfutott. Azt mesélték később, hogy aznap az egész városnegyed teli volt színes, beszélni tudó madarakkal. Persze ebből kevés az igazság, ám az biztos, hogy a letaglózott legény vérez- ve vonszolta végig magát a hosszú, bűzös csarnokon, majd néhány kalitkából kiengedte a madarakat, aztán leült a har- móniumhoz, és csendesen szűkölve vérző tagjait babusgatta. Armies két fiatalabb fiával fölfegyverkezve jött a házunk közelébe, de este tizenegy óra is lehetett már, amikor odamerészkedett az épülethez. Csendesen kopogtatott, s Kálvin, a legidősebb unokabátyánk bújt ki az ajtón. Suttogva érdeklődött Ince bátyánk iránt, de hiába, mi sem tudtunk róla, illetve csak annyit, hogy este nyolckor bontani kezdte a tetőt, előbb a piros cserepeket szedte le, de aztán folytatta tovább ... Reggel a kopasz vázon ott lógott Ince bácsi, a tüzér. Önnön hálóján csüngött a pók, holtan. 1972. II. 14. LIZA „Csők tiszta forrásból“
