Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-11 / 8. szám, kedd
A % SZKP XXIV. kongresszusának az 1971—75. évi kilencedik ötéves népgazdasági tervet meghatározó irány- elveiben különös hangsúlyt kapntt az ágazati és a területi fejlesztés egységének gondolata. A múltban ugyanis szá- mos példa volt arra, hogy a központi tervező szervek (Gosz- plan, ágazati minisztériumok) elképzeléseit nem egyeztették a helyi gazdasági-közigazgatási szervek regionális fejlesztési koncepcióval és fordítva. A kettő párhuzamosan, egymástól függetlenül létezett; a nagyobb népgazdasági szükségletek a legtöbb esetben nem számnltak az adott területek komplex fejlesztési igényeivel. Ez nemcsak, hogy nem volt ésszerű és gazdaságos, hanem szerkezeti aránytalanságokkal, a rendelkezésre álló erőforrások (pénz, technika, munkaerő) nem egyenletes elosztásával is együtt járt. A FELLENDÜLÉS ÚTJÁN Nyugat-Szibéria az új ötéves tervben A kongresszusi irányelvek idevágó pontjai tehát a korábbi hibás gyakorlattal való szakítást jelentik, s egyben elsőbbséget adnak az újonnan létesítendő gazdasági körzetek komplex fejlesztésének. Ezek közül is az egyik legfontosabb: Nyugat-Szibéria pontosabban az Ob-Irtis medencéje. Az Ob—Irtis medence Hogy „megéri-e“ az új szibériai ipari komplexum kialakí. tása, az néhány évvel ezelőtt még vita tárgya lehetett és volt is a Szovjetunióban. Létjogosultságát azonban ma már semmilyen fórumon sem vonják kétségbe. Az iparteljesítés számára kedvezőtlen domborzati és éghajlati viszonyokkal, s ma még nagyfokú munkaerőhiánynyal szemben ott áll a döntő érv: Nyugat-Szibéria hallatlan gazdagsága energiahordozókban konkrétan: szénhidrogénekben. Tíz év múlva ez a terület évente 200 millió tonna nyersolajat, és minden tonna olaj mellé „járulékosan“ 60 köbméter földgázt ad az országnak. Közgazdászok számításai szerint a nyugat-szibériai kőolaj kitermelése (a könnyebb hozzáférési lehetőségek és egyebek miatt) olcsóbb lenne a jelenlegi átlagosnál, ami azt jelentené, hogy az erre az ágazatra fordított tőkebefektetés minden tíz rubeljéből egyet meg lehet takarítani! Nagyfokú pazarlás és a lehetőségek fel nem ismerése lenne azonban, ha az Ob-Irtis medencéjének fejlesztése megállna a kőolaj- és földgázmezők kincseinek kiaknázásánál és nem terjedne ki egy egységes arculatú ipari körzet létesítésére. Körülbelül erre a következtetésre jutott a moszkvai Izvesztyija két munkatársa, V. Szuhanov és J. Satohín, akik a helyszínről, Tomszk és Tyumen városokból küldött háromrészes cikksorozatban számoltak be a lap olvasóinak a nyugat-szibériai gazdaságfejlesztés jelenlegi fázisáról, az eredményekről és a gondokról, a személyes tapasztalatok alapján kialakult saját véleményükről. Hol tartanak a dolgok jelenleg? Omszktól már régebben megépült egy körülbelül ezer kilométer hosszúságú vezeték, Uszty-Balikig. Ezt most — a tomszki körzeten keresztül — félkörívben újabb ezer kilométeres szakasszal meghosszabbítják, s az „acélgyürűn“ azután a szükségleteknek megfelelően hol nyugatról keletre, hol keletről nyugatra áramolhat a kőolaj. Ez egyelőre még csak terv; a második szakasz építése viszonylag lassan halad és valószínű, hogy kezdetben a csővezeték nem tud majd teljes kapacitással dolgozni, mert — nem készülnek el időben s kellő számban az úgynevezett tranzitállomások. Állítólag már jövőre hárommillió tonnával több kőolajat hoznak a felszínre, mint amennyinek az elszállítása biztosítható. Persze nem feszítene ennyire a gond, ha a kitermelt kőolaj nagyobb részét a közelben dolgoznák fel. Egyre több érv szól amellett, hogy komoly olajbázisú vegyipart kell teremteni Nyugat-Szibériában. Először is: az itt kialakítandó ipari centrumnak egy sor petroké- miai termékre lesz szüksége. Másodszor: döntő érv Szibéria és a Távol-Kelet többi gazdasági központjának viszonylagos közelség. Harmadszor: a rendkívül értékes szinhidrogén-tartal- mú nyersanyagok (amelyek a kőolajjal és a földgázzal együtt találhatók) elszállítása más feldolgozóhelyre technikailag nehezen megoldható, ugyanakkor meglehetősen költséges lenne. Komplex iparfejlesztés A kérdés lényege, amelyet az Izvesztyija tudósítói így tesznek fel: „Milyennek kell lennie a nyugat-szibériai népgazdasági koplexumnak? Vagyis: mely iparágak, szakmák bevezetése, elterjesztése a legcélszerűbb, hogyan egyeztethetők össze a szovjet népgazdaság szükségletei a helyi adottságokkal és elképzelésekkel?“ Tomszkban — amely máris a körzet központjának számít — a krasznojarszki példát tartják követendőnek. Ott a következő évtized regionális fejlesztési tervébe a vízienergiatermelés és az olyan, elektromos energiát magas szinten fogyasztó iparágak, mint a fém- kehászat és a petrokémia mellt', például a faipart — és általában az erdőgazdaságot — is belevették. Nyugat-Szibériában is arra kellene felfigyelni — hangoztatják a helyi viszonyokat Ismerő szakértők —, hogy a körzet kincse nemcsak a földgáz és a kőolaj. Itt van például a hatalmas bakcsarszki vasércmedence s a nagy kiterjedésű szibériai erdőségek az Ob mentén. A lényeg természetesen a fa- feldolgozás. Ma még a szibériai erdőkben vágott fa túlnyomó többsége rönk állapotban kerül továbbszállításra, alig egyhato- dát dolgozzák fel a helyszínen. Pedig faipari termékek iránt ott is lenne elegendő kereslet. Az építkezéshez, az út és a vasút építéséhez használt anyagok nagy részét is több ezer kilométerről szállítják az Ob-Irtis vidékére, jóllehet á nyugat-szibériai tajga rendkívül gazdag szilikátokban, kvarchomokban, kaolinban és egyebekben. A grafitkészletek például gyakorlatilag kimerít- hetetlenek. A komplexumban tehát helye van az építőanyagiparnak is. Munkaerő és döntések Csakhogy — és ez a szibériai fő dilemma: kevés a munkáskéz. Ezek a nem is olyan régmúltban még szinte teljesen lakatlan területek csak az utóbbi időben kezdenek benépesedni, s mielőtt még olajkutakat fúrnának, fel kell építeni az olajvárost. Minden komfortjával, kommunális létesítményével együtt, hogy aki ide költözik, az meg is telepedjen a körzetben. Mert hiába magasabbak a munkabérek Szibériában mint az ország más területein, és hiába több a juttatás meg a kedvezmény, azért az emberek nagy része két-három év után elvándorol. A munkaerő-vándorlás pedig közismerten bérfelhajtó tényező, ami az összköltséget tovább növeli. A Szovjetunió Tervhivatalának speciális tanácsa kiszámította, hogy — a legkorszerűbb szervezési módszerek és műszaki ismeretek alkalmazása mellett is — az Ob-vidék lakosságának 1980-ig hatszorosá. ra kell nőnie ahhoz, hogy a nyugat-szibériai komplexum számára megszabott feladatokat, tervszámokat teljesíthesse! Toinszkba és Tyumenbe két év alatt 70 ezer ember költözött. Többségük 20—30 év közötti, fiatal házas, vagy ma .nég egyedülálló, ami automatikusan azt jelenti, hogy a potenciális új lakók száma ennél lényegesen több, és hogy bölcsődékre, óvodákra, iskolákra fokozott mértékben lesz szükség. A Nyi- nivartovszkij nevű településen például az ötéves terv folyamán évente 50 ezer négyzetméter alapterületű lakást és egyéb intézményt kell építeni. Ezért is szól egyre több érv amellett, hogy Nyugat-Szibériában elsősorban a kevésbé munkaigényes, ugyanakkor fejlett technológiai ágazatokat kell bevezetni. És olyan gépek és anyagok termelésére kellene az így létesítendő üzemeknek specializálódniuk, amelyek éppen a különleges szibériai klimatikus és egyéb viszonyokhoz tudnak a legjobban alkalmazkodni. Az is fontos szempont, hogy az új gazdasági koplexum vég- termékeinek jelentős része a helyszínen felhasználható, illetve elfogyasztható legyen. Éppen ebben van az ágazati és a területi tervezés egyeztetésének jelentősége, amennyiben a fejlesztési elképzeléseket nemcsak a népgazdasági szükségletekhez és a helyi adottsár gokhoz, hanem egyben a helyi szükségletekhez is igazítják. E célból szükség van a körzeti torvbizottságok szerepének növelésére, az eddigi (javarészt statisztikai adatok gyűjtésében kimerült) munkájuk átértékelésére. Vagyis: bizonyos döntések — illetve a döntések előkészítésében — nagyobbfokú decentralizálásra. Az sem elképzelhetetlen. hogy esetleg egy- egy nagyobb, az önelszámolás (hozrascsot) elvén működő nagyvállalat, tröszt fogná ősz- sze valamely ágazat teljes vertikumát, tehát a tőkebefektetéstől kezdve az olajkitermelésen és feldolgozáson át egészen az értékesítésig, ami viszont már az önfinanszírozás lehetőségét is magában hordja, nemcsak « szorosan vett termelésben, hanem a fejlesztési, szocális é$ részesedési alapok képzésében is. I.IPQVEfJZ IVAff TÖRÖKORSZÁGI JEGYZETEK (1.) FORRADALOMBAN SZÜLETETT VÁROS 1923-ig elhanyagolt kis falu volt, szegényparaszt lakói nem ismerték sem a kövezett utcát, sem a közvilágítást, sem a vízvezetéket, ami akkor már lét- szükséglete volt az isztambuli- aknak. Pedig Ankara több ezer éves történelmi múlttal rendelkezik. Már az Ókorban híres kereskedő város volt Angóra néven. Az Indiától Bizáncig tartó fontos karavánút egyik pihenőállomása lett, s ezáltal piaca világhírűvé vált. Angóra és környékén alkalmazták először az angoramacskák és nyulak szőrét a textiliparban, amely szintén növelte a város tekintélyét és gazdasági emelkedését. De a XV. században megjelent, Timur vezette tatárok földig lerombolták. így már csak a más helyen talált emlékek utalnak Angóra dicső múltjára. Mikor az Oszmán Birodalom Nagy Szulejmán halála után zsugorodni kezdett, egyre rosz- szabb sors várt egész Anatóliá- ra. Ez a terület rendkívül gazdag szántóföldekben, legelőkben, erdőkben. Az isztambuli Magas Porta Anatóliában keresett kárpótlást anyagi problémái esetén, ami a vesztes háborúk egyenes következménye volt. Egyre erősebb adóztatást rótt ki Kelet-Törökország népére. Nekik kellett gondoskodniuk az egyre fáradtabb hadsereg pihenéséről, élelmezéséről, s ezt a basák kemény módszerekkel biztosították is a szultán parancsa szerint. Anatólia elszegényedett, számtalan város faluvá süllyedt, vagy megakadt a fejlődésben. Szállóigévé vált: „Anatólia a Porta mostohagyermeke“. Nőtt az elkeseredés és szaporodtak a népi lázadások. Dzse- lál volt a leghíresebb török népfelkelő. 1519-ben győztesen haladt rongyos csapatával előre, amíg Ankara közelében a szultáni hadsereg szét nem verte őket. Dzsemált súlyos kínzások közt kivégezték. Anatólia népe hálából és tiszteletből az ő nevéről „dzseláli“-nak nevezi a népi lázadásokat. Ankara a XX. század elején ismét szerephez jut. Kemál pasa ide helyezte a forradalmat előkészítő „ifjú török“-mozga- lom illegális főhadiszállását, egyrészt Anatólia forradalmi múltja miatt, másrészt, mert távol esett a szultáni rendőr- körzetektől. Az ankarai pályaudvar mellett álló vasúti épületben volt a főhadiszállás, ez ma Forradalmi Emlékmúzeum. 1970 végéig Ali Metin volt a múzeum igazgatója. Magas kora és testi gyengesége szükségessé tette nyugdíjazását. 1970 nyarán ismertem meg Ali bejt, azóta is hálás vagyok azért a találkozásért. Ö Kemál pasa segédtisztje volt a forradalomig, majd a győzelem után személyi titkára lett. így nem csoda, hogy Ali Metin „Atatürk“ című könyve, a forradalmár legjobb életrajza. Ki ismerhette volna jobban Kemál pasát, mint ő, aki 1938-ig — az elnök haláláig — állandóan vele volt?! Mint múzeumigazgató mindig szívesen mesélt Atatürkről és életük közös élményeiről. Ha végignézzük ezt a széliében kiterjedt várost, közel kétmilliós lakosságával, nehéz elképzelni, hogy mindez csak 48 év eredménye. Első pillantásra feltűnik, hogy a minarettek nem emelkednek ki a háztömbökből, pedig ez szokatlan jelenség Törökországban. Ankarából az a Kemál pasa csinált fővárost, aki 1928-bau szigorú törvénnyel eltörli az iszlámot, mint államvallást és ezzel különválasztja az államot az egyháztól. Ugyanezen törvény autonóm jogokat biztosít minden vallásnak és felekezetnek. Áttérnek a latin ábécére, és a régi arab számok is európai formát öltenek. Az elavult iszlám törvényeket svájci jogtörvények váltják fel. 1934-ben Kemál pasa indítványára a forradalom legmerészebb törvénye lép életbe: a nők egyenjogúsítása. Ezzel a még nemrég lefátyolozott török nők helyet kaptak a közéletben. Minden iskola és állás kapuja megnyílt előttük... szavazhatnak, sőt képviselőkké is választhatók. Betértünk az Ulusz — azaz a Néptér — egyik sarkán levő múzeumépületbe. Itt volt az első ankarai parlament, itt születtek az új köztársaság forradalmi törvényei... és itt szavazták meg 1934-ben Musztafa Kemál köztársasági elnöknek az Atatürk nevet (A törökök atyja). Minden Atatürk-múzeumot — így azt a polgári házat is, ahová feleségvei költözött elnökké választása után —■ az egyszerűség jellemzi. Minden hely, ahol Kemál pasa élt, mentes a pompától, ellentétben a szultáni rendszer hasonló rendeltetésű épületeivel. Amíg a szultánok, basák lakosztályaiban sok az arany, értékes drágakövek, és egyéb ékszerek, dísztárgyak vonják magukra a múzeumlátogatók figyelmét, addig az Ata- türk-lakások legfőbb értéke a könyvtár és az egyszerű anatóliai parasztok, munkások által készített népművészeti tárgyak gyűjteménye. 1938-ban Kemál pasa meghalt, és utána ismét erőre kapott a konzervatív szellem. E két szárny állandó, nyílt és burkolt harca lelassította Törökország fejlődésének szükség- szerű további változtatásainak ütemét. A konzervatív és a haladó erők harca napjainkban Is folyik, sőt a török nép által kíANKARAI VÁROSKÉP vánt belső nyugalmat külső erők, idegen országok politikája is zavarja. Pedig kemáli szellemben minden problémájuk megoldható lenne, de ehhez nélkülözhetetlen volna az ö ereje, céltudata, határozottsága és a népbe vetett bizalma. Sokszor hallottam ezt az ősz- szehasonlítást: „Isztambul arisztokratikus, Ankara demokratikus jellege ma is érződik“. — A város ma még vegyes képet mutat; átmenet a falu és a jövendő világváros közt. Az Atatürk sugárút bérpalotái és nagyon modern üzlethelyiségei ellenéte az Óvárosnak. Az Ata- türk-mauzóleum hatalmas geometrikus építmény, magasan kiemelkedve szinte uralja a dombokra, völgyekbe épült Ankarát. Ennek kontrasztja a város gyönyörű parkjai, melyek nélkülözik a merev mértani vonalakat, a merőlegeseket és a párhuzamosokat. Útjaik kígyóznak, vízmedencéik virágszirmokra emlékeztetnek, a padokat szétszórtan helyezték el, s talán e rendszeres rendszertelenség is az oka, hogy az ember tökéletes pihenést talál bennük. Törökországban ősidők óta nagy a virágkultusz, és így nem csoda, ha a parkok csinosításában is élen járnak. Legjellegzetesebb török hangulatot a várfal alatti domboldal adja. Itt macskaköves, szűk utcák kacskaringóznak, melyeket néha faboltozatú sikátorok váltanak, mindkét oldalon 1—2 emeletes régi török házak, fadíszítéssel faragott faerkélyekkel. Természetesen a földszinten és az utcán a bazár kap helyet, hisz ez a keleti élet tartozéka. Az emeleti részen vagy magánlakősok, vagy szállodák, azaz „otel“-ek vannak. Utcai teaárusok, gyümölcslét kínáló gyerekek szaladgálnak, a tolókocsik „fedélzetén“ pedig több ezer csecse-becse. A keleti bazár jellemzője a zaj, a hangzavar, amit egy idő után a külföldiek is megszoknak, sőt meg is szeretnek. „Kelet kereskedelmi zenéje!“ Bizony elképzelni is nehéz, hogy egy ilyen bazárrészen alig 20—25 m hosz- szú és 2—3 m széles utcácskákban mi minden elfér... No és még a vásárlók és bámészkodók hömpölygő tömege. Sőt, az sem ritka jelenség, ha a gyalogosok közt feltűnik egy- egy csacsiháton közlekedő, mai Naszreddin Hodzsa, és senki sem sértődik meg, ha ruháját súrolja a csacsi selymes szőre. ÁGNES AL-KURAYSHI 1972. I. 11.
