Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-20 / 16. szám, csütörtök
mm • t* i * tu« "IX m A a i AX1) Miről ír a vilagsajto? . ____ ’.___i______J Az Ideológiai fronton nincs és nem is lehet szélcsend. Az eszmék harca, a két rendszer harca folytatódik és megnyilvánul a katonai, a gazdasági, a politikai és az ideológiai tevékenység minden területén — írja V. Bolsakov a Pravdában, a nemzetközi színtéren végbemenő ideológiai harccal foglalkozó cikkében. Mint Bolsakov írja, az antikommunizmus stratégái ma a szocialista társadalmon belüli úgynevezett „disszidensekre“ alapozzák politikájukat. A szocializmus osztályellenségei a „disszidensekhez“ sorolják mindenekelőtt az ideológiailag ingadozó elemeket, az egyik vagy másik szocialista országban élő, a néptől elszakadt művészeket, tudósokat. Az ideológiai diverzánsok elképzelése szerint a Nyugat által bújtogatott „disszidenseknek olyan látszatot kell kelteniök, mintha aggódnának a szocializmusért és a »rendszer megjavítására« törekednének.“ A Brzezinski típusú ideológusok legfőbb reményeiket ma az ideológiai agresszióhoz fűzik. Brzezinski véleménye szerint a Nyugatnak csupán olyan körülmények között szabad hozzájárulnia a békés egymás mellet éléshez, ha „valamilyen, a szociáldemokráciához közelálló rendszerre transzformálják a keleti rezsimeket“. Brzezinski azt indítványozza, hogy a legalaposabban ki kell aknázni mindenfajta érintkezést és együttműködést a szocialista országokkal, abban a reményben, hogy a „hídverési“ taktika segítségével az iparcikkekkel együtt exportálhatják az ellenforradalmat. Nemcsak az amerikai kormányköröknek, hanem a jobboldali szociáldemokratáknak is megfelel a „konvergencia“ eszméje olyan módon, hogy a „konvergencia“ keretében a renegát Kautsky által elképzelt „demokratikus kapitalizmus“ közeledjen ahhoz a „demokratikus szocializmushoz“, amelyet a Šikhoz, Löblhöz, Garaudyhoz, Flscherhez és társaikhoz hasonló mai renegátok elképzelnek maguknak. A szocialista országokra rá akarják kényszeríteni azt a régen megdöntött renegát „elméletet“, amely szerint fel kell számolni a munkás- osztály vezető szerepét, hogy megvalósuljanak Brzezinski tervei, vagyis — restaurálni lehessen a kapitalizmust „szociáldemokrata változatban“. Az antikommunizmus bajnokaihoz objektíve nemcsak a jobboldali renegátok, hanem a pekingi vezetők is csatlakoznak. Mint a cikk szerzője írja, „nem ma született meg az a gondolat, hogy a maoizmust felhasználják a kommunizmus elleni harc céljaira. Most nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint az amerikai diplomaták és hírszerzők, akik még a háború éveiben kapcsolatban álltak Mao Ce-tunggal, lelkesen indítványozták Washingtonnak, hogy használja fel Mao Ce-tungot, akit kizárólag renegátként, álkommunistaként jellemeztek“. A pekingi vezetőket szovjetellenességük törvényszerűen éppúgy a kommunistaellenesség mocsarába vezette, mint a „humánus szocializmus“ bajnokait. A lap „Hitler bűntettei már csak levéltári adatok“ című cikkében arról ír, hogy a nyugatnémet szervek igyekeznek előkészíteni a közvéleményt — főleg külföldön — a háborús bűntettek fejezetének közeli lezárására és egyúttal felmentést adni a nyugatnémet nyomozó és bírósági szerveknek az elmúlt huszonöt évre. Eugeniusz Guz a cikk szerzője ezzel kapcsolatban bírálja az 1971 decemberében megjelent „NS prozesse“ című könyv előszavát. A könyvben leírják, hogy a hitleri bűntettek bizonyításának lehetőségei most már csak jelentéktelenek. A lengyel lap bírálja, hogy az NSZK-ban huza vonák vannak a háborús bűnök kivizsgálásában és cáfolja azokat az ellenvetéseket, mely szerint az NSZK bíróságai nem tudnak kellően hozzáférni az anyaghoz. Egyre világosabban megmu-' tatkozik, hogy Nixon nem szándékozik befejezni az Indokína népei ellen folytatott háborút és a háborúban való amerikai, részvételt — írja a L’Humani- tében Jean-Emile Vidal. Az amerikai agresszió más, még bar- bárabb és megsemmisítőbb formában folytatódik, ami azonban a Fehér Ház képviselőinek lehetővé teszi a katonaság részleges visszavonását, és az Indonkína megszámlálhatatlan polgári lakosa meggyilkolása árán szerzett veszteségek csökkentését. Nixon „automatizálja“ a háborút, amelyet nem nyerhet meg, hogy elodázza a vereséget. Az amerikai hetilap Periszkóp című rovatában arról számol be, hogy igen sok tv-ripor- ter kíséri el az elnököt pekingi útjára. Meglehetősen nagyszámú amerikai üdvözli majd Nixon elnököt, amikor a jövő hónapban gépe Pekingben landol. A három nagy tv-társaság, a CBS, az NBC és az ABC körülbelül február 1-én mintegy 60—70 műszakit küld Kínába, hogy gondoskodjon a közvetítés,, s más technikai feltételek megteremtéséről. Azt a korábbi tervet, hogy egy Boeing 747-es viszi a felszerelést és több mint száz mérnököt, elvetették. Az elnökkel további 33 tévés érkezik. Mindegyik társasag négy riportert és hét főnyi technikusi gárdát küld. Kapitalisták és szocialisták egyaránt érdekeltek abban — állapítja meg a svájci hetilap az NDK elleni megkülönböztetést bíráló cikkében —, hogy véget vessünk a föld természeti kincseivel folytatott rablógazdálkodásnak. Alapja lett a reménykedésnek, amikor az ENSZ 134 tagállama megegyezett, hogy 1?72 júniusában konferenciára ül össze Stockholmban, megvitatandó a környezetvédelem kérdéseit. Még a fejlődésben elmaradott harmadik világ is hagyta magát meggyőzni a fcldgömböt fenyegető veszély elleni sürgős együttes mentőakció szükségességéről, jóllehet korábban arra gyanakodott, hogy a gazdag országok ipari monopóliumát örökössé tenni akaró összeesküvésről van szó. És most az a veszély támadt, hogy a holnap reménye a tegnap politikájának áldozatául esik. Nyugat-Németország — bár nem ENSZ-tag — kormáuyszinten vehetne részt a konferencián, az NDK azonban csak mint „technikai megfigyelő“. A Szovjetunió és kelet-európai partnerei tiltakoznak e deg- radálás ellen. Bonn nyií^jti barátai azzal hozakodnak elő, hogy Kelet-Németország beoKfcsátása — pedig a világ tizedik ipari hatalma — elismerést jelentene, s ezt nem tehetik meg BrandttaJ. Ugyanazzal a Brandttal, aki éppen a hidegháború eltakarításával foglalkozó, és nyilván szemrándulás nélkül fogja tudomásul vennV, ha képviselője az ENSZ-ben nemsokára a másik német állam delegátusa mellett foglal majd helyet. A »izmus és a preletariifaira Jelenünk forradalmi világmozgalmának a tapasztalatai és a szocialista, valamint a nemzeti felszabadító forradalmak gyakorlata teljes mértékben igazolja, hogy a szocialista építés folyamata ugyanúgy, mint az elmaradott országok nemzeti felszabadítása szociális és gazdasági programjainak a megvalósítása, olyan törvényszerűségeken alapszik, amelyek valamennyi ország és nép számára elengedhetetlenek. Az élet szemléltetően tanúsítja, hogy bármilyenek is legyenek egy- egy ország nemzeti sajátosságai, a szocialista építés, az alapvető szociális és gazdasági változások sikere attól függ, mennyire, milyen mértékben vették figyelembe e közös törvényszerűségeket és határozottan, megalkuvás nélkül harcoltak-e az olyan rejtett vagy szembetűnő kísérletek ellen, amelyek célja az említett törvényszerűségek általános érvényének tagadása, vagy új, ál- forradalmi tartalommal való helyettesítése. Különféle revi- zionisták és „ultraforradalmárok“ számos hasonló kísérletet tettek eddig is. A pekingi vezetés például olyan benyomást igyekszik kelteni, mintha a proletárdiktatúra mellett foglalna állást, sőt mintha megszilárdítását és ki- terjesztését szorgalmazná a kínai viszonyok közepette. Nem véletlen, hogy a Chung-cschi című lap 1970 áprilisában, Kína Kommunista Pártja IX. kongresszusának első évfordulóján a következő címmel közölt cikket: „Még tovább szilárdítani a proletárdiktatúrát.“ A Renmin Ribao, a Chung-cschi és a Tyien-fang Tyün-pao közös szerkesztőségi cikkben emlékeztek meg Mao Ce-tungnak az irodalomról és a művészetről Jen-anban mondott beszéde 28. évfordulójáról, amelyben ugyancsak a proletárdiktatúráról esik szó, mint a Kínában létező tényről. A jelenlegi kínai politika és államépítés gyakorlatának közelebbi megismerése azonban azt bizonyítja, hogy Mao hívei a proletárdiktatúra fogalma alatt korántsem értelmezik azt, amit a marxisták—leninisták értelmeznek. Nem véletlen műve ez, hanem a proletárdiktatúrához való olyan hozzáállásnak a logikus következménye, amilyen már többé vagy kevésbé rejtett formában azokban a tézisekben is tükröződik, melyeket Mao Ce-tung még a kínai forradalom győzelme és a Kínai Nép- köztársaság megalakulása előtt kitűzött. Ez a felfogás lényegében a munkásosztály forradalmi lehetőségeinek lebecsülését, a forradalomban és a népi demokratikus államban való vezető szerepének tagadását és a munkásosztálynak a parasztsággal való szembeállítását jelentette. Figyelemre méltó Mao Ce-tungnak „Az új demokráciáról“ szóló írása 1945-ből. Ebben a hatalom kérdését úgy állítja be, hogy a hatalom átvételének szerepe a parasztságra hárul: „A kínai forradalom lényegében a parasztok forradalma, a japán megszállók elleni jelenlegi harc lényegében a parasztok harca. Az új demokrácia politikai rendszere nem más, mint a hatalom átadása a parasztságnak.“ Hasonló motívumok szülték „a nép demokratikuš diktatúrájáról“ megfogalmazott jelszót. Nem vonjuk kétségbe hasonló diktatúra lehetőségét, hisz hasonló kifejezést V. I. Lenin is használt műveiben az 1905-ös forradalom idején. Ennek ellenére is hangsúlyoznunk kell, hogy V. 1. Lenin átmeneti, ideiglenes hatalomra gondolt, amelynek a proletárdiktatúrába kellett volna átnőnie. Am Mao Ce-tung cikkeiben nem lesz említést a nép demokratikus diktatúrájának a proletárdiktatúrába való átmenetéről. Ehelyett olyan kitételekkel találkozunk, amelyek lényegében egyenlőségjelet tesznek a proletariátus diktatúrája és a nép diktatúrája közé. A munkásosztály tudatosan elvegyül abban a tömegben, amely a nép demokratikus diktatúráját valósítja meg, s nem csupán a parasztsággal, hanem a lakosság többi rétegeivel is egy sorba áll. Hiszen a nép fogalma a legszélesebb rétegeket is felöleli. Mao hívei a nép fogalmát is mindennemű osztálykülönbség nélkül magyarázzák: „A jelenlegi szakaszban, a szocializmus építésének időszakában a néphez tartozik minden osztály, réteg és társadalmi csoport, amely egyetért és támogatja a szocialista építést, abban részt vesz“ — hangsúlyozta Mao Ce- tung. — „A nép ellenségei azok a társadalmi erők és azok a társadalmi csoportok, amelyek vonakodnak a szocialista forradalomtól, ellenségesen viszonyulnak a szocialista építéshez és aláássák azt.“ Ennek az értékelésnek az alapján a társadalmat nem az osztályszempontok, hanem a maoista csoport politikájához való viszony szerint oszthatjuk a „népre“ és a „nép ellenségeire.“ A hatalom jellegének pontatlan megfogalmazása, a proletárdiktatúra lenini értelmezésének elutasítása és az olyan feltevések, hogy a nép demokratikus diktatúrája lényegében már proletárdiktatúra — mindez jól jött a maoistáknak a „kulturális forradalom“ időszakában. Hiszen Mao Ce-tung csoportja a hatalomért folyó harcban nem a munkásosztályra, hanem a politikailag fejletlen fiatalságra és a hadseregre támaszkodott. A pekingi vezetőség a kulturális forradalom végrehajtásában a proletár fiatalságnak csak azt a nagyon csekély részét merészelte bevonni, amely még nem rendelkezett kellő harci tapasztalattal, kellő edzettséggel és a kínai munkásosztály gerincének szocialista meggyőződésével. A maoisták tevékenységük és igazi céljaik álcázására demagóg módon kijelentették, hogy a „kulturális forradalom“ egy hatalmas „proletár megmozdulás“. A „kulturális forradalom“ tombolása idején (1968. július 19-én) a Renmin Ribao a proletárdiktatúráról minden kétséget kizáróan kijelentette: „A proletárdiktatúra a tömegek diktatúrája“. Ilyen körülmények közepette már nem is meglepő, hogy Mao Ce-tung és csoportja a hadsereg és egyes csoportok akcióit a proletárforradalom gyakorlataként tüntette fel. A „vörösgárdisták“, akik szétverték a pártbizottságokat, feloszlatták az állami szerveket és a tömeg- szevezeteket, a hivatalos sajtó bombasztikus tálalásában .„avautgardistákként“ szerepeltek. Annak a politikai rendszernek a szétzúzását,- amelyet a népi kormány teremtett meg és a Kínai Népköztársaság alkotmánya rögzített, a maoisták úgy fogalmazzák meg, hogy az nem más, mint „a forradalom folytatása a proletárdiktatúra körülményei közepette.“ Hogyan értelmezik a maoisták a „proletárdiktatúra“ megszilárdításának feladatát, ami a kínai sajtó szerint a társadalom legfontosabb feladatainak egyike? A Chung-cschi című lap nemrégiben leszögezte, hogy „a proletárdiktatúra megszilárdításának legalapvetőbb záloga Mao elnök prole- tárforradalmi irányvonalának folytatása.“ Ugyanakkor helytelennek bélyegzik azt a nézetet, hogy „a proletárdiktatúra állampolitikai hatalmát, most (vagyis a „kulturális forradalom“ után — a szerző megjegyzése) teljes erővel a gazdasági kérdésekre kell összpontosítani.“ Ezt a nézetet úgy értékelték, mint az osztályharc elhalása „elméletének“ tükröződését az új körülmények közepette. A „forradalmi“ és a „proletár“ jelzők gyakori ismétlése nem jellemezheti a politikai hatalom lényegét a mai Kínában. A „kulturális forradalom“ következtében az országban katonai-hivatalnoki diktatúra lépett hatalomra. Nem támaszkodik egyetlen meghatározott osztályra sem. Hol az egyik, hol a másik nevében lép fel, az egyik szociális csoportot a másik ellen uszítja. Miután a „kulturális forradalom“ keretében leszámolt politikai ellenfeleivel, a pekingi vezetés egyre jobban kihagyja számításaiból a munkásosztályt. 1970 tavaszán még a kínai propaganda nagy lármát csapott „Az an-sani kohókombinát megalapításának tízéves évfordulója körül, amit Mao Ce-tung személyesen írt meg (Mao Ce-tung tézisei a vállalatok irányításával kapcsolatban a hangsúlyt a politikai tényezőkre helyezik* tagadva a gazdasági tényezőket). A kínai sajtó még olyan állítástól sem riadt vissza, hogy a „kulturális forradalom“ tette lehetővé a proletariátus szá* mára a vállalatok irányítását és a gazdasági ügyek intézé* sét.“ Mindez azonban nem több üres szólamoknál. A maoista rendszer elsősorban a hadseregre támaszkodik, amely Kínádban egy különös, viszonylag önálló szociális és politikai erő. A hadsereget Mao állandó ellenőrzés alatt tartja, soraiban gyakran folyik tisztogatás* Eltávolítják azokat, akik nem értenek egyet a maoisták politikájával vagy ingadoznak ana nak végrehajtásában. A mai pekingi vezetők bár-1 mennyire is igyekeznek olyan benyomást kelteni, hogy helyeslik a proletárdiktatúrát, a gyakorlat az ellenkezőjét iga-» zolja: tevékenységükkel e kérdésben letértek a marxizmus* leninizmus útjáról. L. GUDOSNYIKOV (Pártélet) 1972. I. 20. A šalai IVágsellye) fíuslo vegyikombinát egyik új részlege. IK. Cích — ČSTK felvétel]
