Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-05 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó

^.lete regény, ezt kevesen tudják róla. Biztosan nős, vannak gyerr mekei, akik már felnőttek, sőt h unokái is , úgy mint másnak. Munkája kezdetén nyilván neki is megvoltak a maga nehézségei, bukdácsolt a sikertelenség és a siker göröngyös útján, mint minden más kezdő iparos. S most, ,ö

regségére már összehozott annyit, hogy gond nélkül élhessen. Mindez leolvasható megelégedett arcáról. Hát mit kérdezzenek még többet tőle? Különben is a borbélynál Bagdadban éppúgy, mint bárhol - inkább esik szó bel- és külpolitikai érdekességekről, rendkívüli napi eseményekről, mintsem magántémákról. Ügyes kezű, pontos szemű mester, s a vendég számára ez mindennél fontosabb. Egy alkalommal sivatagi ember tért be Lion bácsi boltjába. Ez a köztük lezajlott beszélgetés váltotta ki az épp ott tartózkodók érdeklődését. S innentől kezdődik a mi ismeretségünk is, melyet csupán a nagyszerű téma indított el. Élete ma már nemcsak nagyszerű téma, hanem az akaraterő példájaként is áll előttem. Ali a sivatagban Hatéves volt, amikor élete első - és talán legnagyobb - megrázkódtatása érte. 1910 Diyarbekirben - szülővárosában - az örmények elleni irtóhadjárat első esztendeje volt. Előtte békességben, elégedetten éltek egymás mellett a törökországi török, örmény és görög lakosok. Sosem volt több probléma köztük, mint amennyit a közös élet adhat. A törökök, örmények és délen a görögök munkájukkal szinte kiegészítették egymást, és ez kölcsönös megbecsüléssel is járt. Az örmény paraszt mindig szívesen dolgoztatott török földmunkásokat, éppúgy, mint az örmény kereskedő is jól kijött a török segédmukásokkal. De a törökök is szívesen vállaltak munkát náluk, mivel örmény gazdáik becsülettel és jószívvel látták el őket élelemmel, szállással, no meg sosem volt nézeteltérésük a fizetség miatt. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, a század elején felütötte fejét egy - addig ismeretlen - nacionalista irányzat, mely lassan és észrevétlenül mételyezte meg az egyszerű népet is. Ök addig nem is gondoltak arra, hogy van-e valami különbség az egy területen élő, azonos nehézségekkel küzdő törökök, örmények avagy görögök közt. Egyik Allahhoz, a másik Istenhez fohászkodott jobb, könnyebb megélhetésért, de a közös sors, az egymásra utaltság összekapcsolta őket. Kelet- és Északkelet-Törökország örménylakta területeit mind nagyobb számú török katonaság lepte el. Leváltották a régi közigazgatási vezetőket, akik itt nagyobbrészt örmények voltak, vagy olyan helybeli törökök, akik jól kijöttek velük, s így megbízhatatlanokká váltak a nacionalisták szemében. Megkezdődött a „differenciálódás" a beszolgáltatási kötelezettségekben, valamint a hadkötelezettségben egyaránt. A török ifjakat a hadseregbe, az örményeket és a görögöket munkatáborokba - a hirhedt „amale taburukba" - sorozták. 1910 volt a véres terror nyílt tombolásának első esztendeje. A kis Lion édesanyja ebben az évben hat hét leforgása alatt hat személyt temetett el. Először a legidöseb fiát, majd férjét, utána a két fivére következett, majd végül még két fia, akiket egy napon lőttek agyon. Az anya hat gyermekéből csak a lánya, a 8-éves Péter és a 6éves Lion maradt, amikor egy nyárvégi alkonyatkor - a vésztjósló hírek miatt - ők is, mint általában a város lakói, a templomok felé rohantak, ott kerestek menedéket a vérengzéseiktől hírhedt Hamza pasa és csapatai elől. Ez az éjszaka volt az utolsó, amit még együtt töltött a család. A templomba betört katonaság megsebesítette az anyát, aki lövést kapott a lábába, majd elájult. Mikor kizavarták őket a templomból, Lion elkeveredett a tömegben. A kitörő pánikban céltalanul hömpölygő tömeggel együtt Lion is kikerült a szántóföldekre... S mivel nagyon kimerült lehetett, befúrta magát egy szalmakazalba, és azonmód elaludt. Furcsa emberek ébresztették. Öltözetük, beszédük, viselkedésük egyaránt idegen volt számára. De mivel ekkor nem létezett számára nagyobb félelem, mint a török katonaság, mindenbe megnyugodva engedelmeskedett nekik. A titokzatos idegenek vitték, vitték, egyre távolabb, egyre idegenebb vidékre. A hegy-völgyekhez szokott kisfiú szinte romantikus csodálattal feledkezett bele a sík vidékbe, majd a sivatag végtelenségébe és a furcsa sátrakba, ami szintén ismeretlen látvány volt Diyarbekirben. Az Enizza-törzs állomáshelyére érkezve Lion 21 kemény esztendőt töltött o sivatagban, mialatt valódi beduin férfivá érett. Az is természetes, hogy • régi örmény nevét „Ali ibn Husszgin"»e változtatták, sőt, hogy viszonylag gyorsan elfelejtette az anyanyelvét. Ahogy a hónapok és az évek múltak, úgy mosódtak el diyarbekiri emlékei is. Az Enizza-törzs egyik beduin családjában nevelkedett. A férfi - név szerint Husszein - tagja volt annak a háromtagú portyázó csoportnak, akik Liont elrabolták. Most úgy emlékezik vissza nevelőszüleire, hogy bár rosszak nem voltak hozzá, de akikhez kedves emlékképek, így mélyebb lelki kapcsolat soha sem fűzte őt. Mindig mindenben idegenek voltak szómára. Az életük úgy zajlott, mint bármely más nomád családé. Harc a természet szélsőségei ellen, harc a vízért, a legelőkért ... Az egyhangú, céltalan bolyongásokba csak a verekedések és a fegyveres harcok hoztak némi hangulatot ... Mikor Ali ifjúvá érett - lehetett 12 - 13 éves - számára is megkezdődött az igazi élet. Első fegyvereit ajándékba kapta, hogy mint felderítő részt vegyen néhány rablás előkészítésében. A későbbiekben már a beduin becsület kötelezte, hogy a többi fegyverét ő szerezze meg. Számtalan személyes élménye fűződik ahhoz, mikor rendőrt és katonai őrséget öltek azért, hogy újabb fegyverekhez jussanak. Ő teljesen a családhoz tartozott amit a neve is mutatott Ali ibn Husszein, azaz Ali, Husszein fiá. Egy törzsön belüli viszály miatt a család később kivált az Enizza-törzsből, és a Shammár-törzsnél kért védelmet. A védelemkérés, azaz indokolt esetben belépés egy új törzs közösségébe - megszakítva minden kapcsolatot a régi vérrokonnal - ez minden beduin joga. A védelemnyújtás viszont kötelessége minden törzsnek, ha a védelmet kérő vállalja a tökéletes átállást. Ez szigorú törvénye a sivatagnak, hisz a törzsétől elszakadt, vagy onnan kitaszított beduin, vagy családja magányosan pusztulásra lenne ítélve a sivatag számtalan veszélye miatt. A híres Shammár törzs tagja így került Husszein és családja -í köztük az akkor már 14 éves Ali is ->' át a Shammár-törzsbe, ahol - Lion bácsi így emlékezik - még erősebb volt a harci szellem, még keményebb volt a „beduin becsület" és az abból eredő, - a kultúremberek számára vadnak és idegennek tűnő - ítélkezések és ezek végrehajtása. De az ő életkorában akkor ez rendkívül izgalmasnak tűnt. Például emberölés becsületből - ez napi eseménynek számított. A sivatagi vándorok az iszlám hívei, s persze, vallási tudatuk kimerül abban, hogy ők mohamedánok. „Nem ismernek vallási törvényeket, nem imádkoznak és szó sem esik a próféta tanairól" - legalább is Liop bácsi 21 éves törzsi életében ezt tapasztalhatta. A sivatag népének életét nem vallási törvények, hanem a helyileg kialakult, egy-egy törzsre jellemző szokások, no meg néhány egységes, minden vándorra kiterjedő sivatagi törvény - a védelmi kötelezettség, a pálmairtás és kútrombolás elleni tilalom, stb. - irányítja. Majd mikor felnőtt férfivá érett - akarata ellenére - nagy bajba került. Aliból Lion lesz r Beleszeretett egy beduin lányába, akinek a tekintete is azt bizonyította, hogy Ali érzelmei viszonzásra találtak nála. Eveken át tartott ez a nagy szerelem, amely a sokatmondó szempillantásokon kívül mást nem is jelenthetett, hisz a könyörtelen törzsi törvények ennél többet nem engednek. De ezt is titkolni kellett a többiek előtt, hiszen a híres Shammár-törzs lánya nem házasodhat egy egyszerű védenccel. Majd a törsz egy gazdag tagja szintén szemet vetett Ali kedvesére, sőt feleségül kérte a szülőktől. Ali akkor, hirtelen elhatározással, az egyetlen kivezető utat választva az éj sötétjében minden búcsú nélkül - megszökött a törzstől. Hosszú, de szerencsés vándorlás után - melyben mindig a csillagok irányát követte, hisz minden beduin nagyszerűen ismeri a csílagos égboltot, Ali Ibn Husszein megérkezett Bagdadba. Megdöbbent a szokatlan városi hangulattól, s az emberek ismeretlen beszéde teljesen megkavarta. Nem arab merni, hogy ez a torzonborz beduin az ö fia lenne. Érzéseiben Liont már rég eltemette. Csaló gazembernek tartotta, aki ezzel az ürüggyel tolakodott be a házukba, aki visszaél egy sokat szenvedett, idős asszony gyengülő emlékezetével és azzal, hogy sok kedves családtagját rabolta el a háború. Az asszony szitkozódva magukra hagyta őket. Két ember állt a szobában egymással szemben, a kétkedő Péter elegáns, európai öltözetben, és a bizonyíték hiányában reményt vesztett, csalódott Ali rongyosan, piszkosan. Érzi, tudja, hogy hozzájuk tartozik, de nincs semmi, amivel ezt igazolhatná. Ali menni készült. De a kijáratnál megtorpant. Hirtelen visszafordult és mint egy tébolyult, rohant az asszony után. Péter megdöbbent a váratlan látványtól, mozdulatlanul állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába Amikor felocsúdott, anyját féltve Ali után rohant. De Alit akkor már nem találta, mert Ali ibn Husszein nem létezett többé. A konyhában egymást átölelve állt az édesanyja és a megtalált Lion. Mindkettő szeméből mint az áradat patakzottak az örömkönnyek. A kijáratnál a távozó Ali emlékezetében hirtelen megelevenedett minden: szöveget hallott, nem értett belőle semmit ... A furcsa szavak régi, elfelejtettnek hitt, gyerekkori emlékeket idéztek fel benne. Alomszerű, megmagyarázhatatlan, idegen képek voltak a sivataghoz szokott Ali számára. Érthetetlen problémák közt vívódott heteken át. Álmatlan éjszakáin a Tigris parton heverészve, már nem is gondolt ezekre az érthetetlen kérdésekre ... Csak Lejlán, a szép beduinlányon járt az esze. Őmiatta lett céltalanul bolyongó bagdadi csavargó, aki a piac hulladékgyümölcseit szedte össze táplálékul. Egyik éjszaka hirtelen tudatosodott benne a valóság. Szinte tébolyultan járta Bagdad örmény negyedét, kapcsolatot keresett az ottani emberekkel. De azok tartózkodtak a mezítlábas, felfegyverzett beduintól... Idegennek hatott jellegzetes hajviseletével, a válláig érő 20 - 25 cm-es hajfonatával. Mindenki tudta, hogy sivatagi vándor. Féltek tőle és kerülték. De ő minden megaláztatás ellenére rendületlenül kutatott a dyarbekiri örmények után: hátha fellel valakit a régi ismerősök közül. Akkor már biztosan tudta, hogy ő is örmény, és valahogy, egy háború, soksok lövöldözés és sok ember pusztulása idején került el tőlük, de hogy hogyan, milyen kqrülmények közt, erre már nem emlékezett. Az is egyre világosabbá vált előtte, az örmény nevek halletára, hogy édesanyját Máriának szólították, ÉS amikor gyerekeket látott az utcán labdát rugdosni, az is eszébe jutott, hogy Péter nevű testvérével valamikor ők is ezt csinálták. Egy teherautó tetején megbújva kiment egy közeli örmény településre, csupán azért, mert hallotta, ott egy család él. Az anyát Máriának és az egyik férfit Péternek hívják. Lion bácsi bevallása szerint ez volt az első eset, amikor félelem fogta el. Bizonytalan érzésekkel ácsorgott a kapuban. Már-már visszafordult volna, amikor a házból kilépett valaki, és kérdőre vonta: „Mit akar, miért áll itt olyan soká?" Péter volt. Lion most már biztosan tudta, hisz a homlokán levő anyajegy most is ott van, ahol régen. Ali csak most, hogy szemtől szembe került Péterrel,... igen, csak most emlékezett erre az apró, jelentéktelen, de számára fontos bizonyítékra. Persze, a család számára ez nem jelentett semmit. Az anya nem akarta elisLion bácsi élményeiről beszélget az utolsó diyarbeki éjszaka, a templomba menekült tömeg, a katonák betörése, a feléjük néző puskacső, a lövés, az anya sikolya... Akkor már pontosan emlékezett még a seb helyére is, hogy édesanyja a bal combjába kapta a lövést... A piszkos, mezítlábas, teljesen elhanyagolt beduint egy nap leforgása alatt külsőségekben városi polgárrá varázsolták. Péter bátyja, aki akkor már jáhfrű borbély volt, lenyírta hosszú hajfonatait, igy már hasonlítottak egymásra. Európai öltönybe bújtatták, ami nagyon kényelmetlen érzés volt a beduinviselet után. Talán a cipő okozta számára a legnagyobb bosszúságot. Az első hónapokban sokszor gondolt szökésre. Végtelen nagy vágyat érzett az elhagyott sivatag, a természetes élet, a beduinok Iránt... Csak édesanyja jósága tartotta vissza. Lépésről lépésre szokott csak hozzá az új körülményekhez. Nem volt könnyű. Lion bácsi nem tagadja: „A vad életben felnőtt beduinhoz nem méltó, de most utólag már bevallhatom, hogy az első hónapokban nagyon sokat sírtam, úgy, hogy még az édesanyám sem tudott róla." Péter maga mellé vette és viszonylag rövid idő alatt borbélyt faragott belőle. Együtt dolgoztak 3 évig, s amikor Lion megnősült, Péter önálló üzlettel lepte meg. E három év alatt nemcsak a borbélymesterséget sajátította el, hanem ismét megtanulta az ötmény nyelvet is. Édesanyja volt a tanítómestere... Majd újabb 3-4 év, és tökéletesen beszéli az angol nyelvet. Szerényen hozzáteszi: „később az arab írást is megtanultam." Lion bácsi kezében semmiféle iskolai bizonyítvány nincs. Amit tud, amit tanult, saját erejéből és csak a család segítségével érte el. Erős szellemi támasza Magdaléna, a felesége, aki mint teljesen árva, örmény lány a bagdadi francia zárda bentlakó, ingyenes növendéke volt és kitüntetéssel érettségizett. Szintén diyarbekiri születésű. Egy idegen örmény család hozta magával Bagdadba, akinél megismerkedett Lionnal. Harminchét éve élnek boldog házaséletben. A 36 éves Albert fiúk mint kémikus, egyetemi tanár, a 30 éves Elza lányuk kitüntetéssel érettségizett, férje mérnök, aki szintén egyetemen tanít. Legkisebb fiuk a 16 éves Carlo iskolaelső. Lion bácsi szerényen megjegyezte: „Az unokám ocvos szeretne lenni." ÁGNES AL KURAYSHI