Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-26 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

— Nézzenek csak odal — csapott le rá kedé­lyeskedve a ház asszonya. — Mínát a hús vágya szállta meg öreg napjaira ... Hát hús, az/akad éppenséggel, csak hát ide tettem sülni, ami volt. Szóval a hús vágya, hee? Közben a cselédet hívta, a gyerekekkel vesze­kedett. A vak is láthatta, hogy ítéletnapig is elvárhatnák .itt, anélkül, hogy akár csak egy íalást is kapnának. Na, bejön a gazda. De látni, hogy farral forog a vénasszonyra — ő is, mintha semmire, senkire se tudna figyelni a tengersok dologtól. Szemöldö­ke összerántva, áhogy már szokása.' Türelmetlen hangon sürgette a fürdőház befűtését. — Csak piszmogtok itt, oszt minden későre marad ..." — Mintha észre se venné a padon ülő két vendéget. De ekkor Mína megszólalt: — Gazduram, beszélni szeretnék magával a hulladékfáról, ott a házam háta mögött. De úgy • látom, nincs Ideje az ünnep előestéjén ... A gazda oldalvást pillantott Mínára. Egyik fü­lére nehezen hallott. Először nem szólt egy szót sem. Az öregasszony éppen meg akarta ismételni mondókáját, amikor a gazdaa'sszony keményen oda­vetette: — Maga addig beszélt, míg annak a fának lába kelt, oszt odament a maga kamarájába. Arról a fáról már nem érdemes beszélni, legfel­jebb a hamujáról. Most megszólalt a gazda. — De hát hogy gondolta maga ezt? Hogy lehet a más erdejét csak úgy a maga kedve szerint dézsmálgatni? — Dézsmálgatni, dészmálgatni — válaszolt ke­serűen az öregasszony. — Hát gazdauram, Tiura fáját, amit hozott, eltüzeltük. Ojat meg nem ho­zott. Hát mondok Szaimának... A gazda dühösen elvágta a mentegetőzést: — Jó, jő, hagyjuk ezt Mína. Tudom, hogy min­dig van kéznél magyarázat. Nem erről van most szó. Hanem arról, hogy maga is birtokosasszony, hát a más birtokán nem illő úgy difellérozní, mintha a magáé volna. Még akkor sem, ha más birtoka a maga háza mögött van. Az ilyesmiért megütheti az ember a bokáját. Ez már fenyegetésnek számított. Mína szelídebb hangot ütött meg: — Ugyan már gazdauram. De sok bajuk van az embereknek ezzel az én kis földecskémmel. Jutott volna is nekem ilyesmi eszembe, ha itt nincs az az ártatlan gyermek. Magamba: hát őneki kellene örökölnie utánam, oszt a háznak ls mindjárt nagyobb volna az értéke, jobban le­hetne eladni... Mína sírásra fakadt. így jártak ennél a háznál. A fa dolgában megegyeztek: a gazda felesége azt követelte, hogy Mína hozzon vissza egy nagy kosár fát, és hogy tavasszal seperje fel az udvart. Húst is ad ő el, mért ne — mondta még mindig zordan a gazda, 15 márkáért kilóját. — Uram irgalmazz! — kiál­tott fel Mína — nincs annyi pénz az egész há­zambanl — Lehetetlen — jegyezte meg a gazda fele­sége, aki jól ismerte Mína vásárlási lehetőségeit. De azért mégiscsak kaptak mind a ketten egy­egy szép szelet frissen sült húst meg krumpli­lángost hozzá. Kivörösödve, szipogva nyeldekei­ték a nagyszerű zsákmányt, megköszönték, bú­csúztak, s megindultak tovább. Most értek egykori gazdájuk, Tiura tanyájához. Ebben a házban, ahová másodjára betértek, már javában folyt az ünnep. A béreslegény ha­talmas fenyőt hozott be a házba — a gazda­asszony és a gyerekek a fenyő mögött mentek a belső terembe. Csak a konyhalány maradt kint Mínával és Szaimával, s igyekezett szóval tartani őket. A lány Ida felől kérdezősködött, és Mína ösztönszerűen olyan kedveskedő hangon válaszol­gatott, mintha a ház asszonyának beszélt volna, vagy mintha az titokban az ajtó mögül hallgatta volna, amit mond. Sőt még arra is ráfanyalodott, hogy hibáztassa a lányát. De a ház asszonya csak nem bukkant elő. Talán bizony elbújnak előlem — gondolta magában, sőt később tett ilyen megjegyzést fennhangon is. A lány éles hangon tiltakozott: — Nem bujkál az én asszonyom senki elől, hanem bizony neheztel ám magára! — Halljunk csak odal — mondta meglepetést színlelve Mína —, még hogy neheztel. Gyere, kisonokám, álljunk odébb, nem látnak itt bennün­ket jő szívvel. És már indultak is. Pár pillanattal később a gazda felesége belé­pett a konyhába, hogy megnézze, hogy boldogul a lány Mínával és Szaimával. A lány elmondta, hogyan hárította el Mína tolakodását, és végül is hogy tette ki a hívatlan ünnepi vendégek szű­rét Az asszony visszament a szobába. A Tiura­tanyán már mindenfelé magasra csapott a vidám ka­rácsonyi hangulat. Az Istállóból bejött a fejőlány, Jelentette, hogy a beteg tehén már evett, és most éppen kérődzik. A gazda befogott, hogy hazavigye az állatorvost... Mína és Szaima szívét is elborította az ünnepi érzés, mihelyt megint kint lépkedtek a frissen csikorgó, havas úton. Az idő reggel óta kissé beborult. Bent a faluban, de itt kint a határban is az ünnepi vacsora előkészületének illatával volt tele a levegő. SzairoáT aki még mindig nem veszítette el bizalmát, fürge volt és eleven, igye­kezett kitalálni nagyanyja szándékát. Az üreg­asszonyt ebben a helyzetben zavarta is, ingerelte is-a kislány jelenléte. Ha most egyedül van, ezek a kurta-furcsa vendégfogadások után egyenesen nekivág az útnak Peltoniemiék tanyája felé. Köz­ben persze hangosan beszélne, az egész úton. De így most, ha csak egy szót kiejtett a száján, Szaima bekapcsolódott a beszédbe, gyerekesen bizakodó megjegyzéseivel, amelyekben felváltva bukkantak elő saját tűnődései és a nagyanyjától eltanult morgások és motyogások. Ha most Ida látná őket onnan, ahol ezen a karácsonyestén éli világát. Amikor Mína Idára gondolt és Szaimára pil­lantott, az volt az érzése, hogy a kislány őt fogja pártul anyjával szemben. Mikor félhango­san mormogott valamit és Szaima megkérdezte, mit mond, rámordult a gyerekre: „Nem a te dol­god!" — és ment szó nélkül tovább. Szaima ki­találta, hogy Peltonieminéhez mennek, akit a nagyanyja otthon mindig agyba-főbe dicsért. Odá­ig még Jó hosszú az út, de a kislánynak egyetlen vágya csak az volt, hogy vissza ne forduljanak. Nem akart még hazamenni. A Peltoniemi-tanya távol a falutól ott áll elhú­zódva magában a lóistállóba és a tehénólba ve­zető fekete kerékvágásaival, kényelmes nagy épületeivel. Ezekben az épületekben, a sütőház­ban és a szobákban, erős peltoniemi lélek ural­kodott: az egyetértés és könnyed rendetlenség meleg hangulata. Mína régtől fogva ismeri Pel­tonieminét. Ez az asszony mindig kedves volt hoz­zá, sok jó kávét kiöntött ő Mínának, jókora fe­hér kenyérszeleteket vágva le hozzá. Néha egye­nesen meghívta magához, mégkínálta étellel-ital­tal, és úgy elpletykált vele, mint egyenlő rangú asszonytársával a helyiség népeiről, és csengő nevetésre fakadt, valahányszor Mína az ő haj­dani szépségét dicsérte, mely most kissé meg­hervadt már. WIKTOR WOROSZYLSKI: De hát most itt ls balul ütött kl minden: az asszony betegen fekszik az ágyban. Azután meg az idő túlságosan előrehaladt már, Mína és Szai­ma látogatása jó későre csúszott. Azt mondhatni, hogy az ünnep órája egyre nagyobb sebességgel közeledett. A szauna is befűtve várta a ház né­pét. Mínát azért bebocsátják a gazdaasszony elé a szobába, aki igyekszik felidézni barátságát Mína Iránt, mikor a fájdalom görcsei és a nyögések kissé csillapulnak De. a beszélgetés küszködve vánszorog. A beteg a fájdalom egy ilyen szüneté­ben meghagyja a lánynak, hogy adjon Mínának a fehér kenyérből, de a bizonytalanság csak nőt­tön nő, mivel az asszonyt egy új roham meg­akadályozza abban, hogy megmondja: mennyi ke­nyeret adjon a. lány a vendégeknek. Amikor a fájdalom ismét enyhül, az asszony kérdez vala­mit a faluról, az emberekről, de már nincs türel­me végighallgatni Mína buzgó és körülményes vá­laszát. Kínos hallgatás szakadt rájuk. Mína za­vartan bámul a betegre, segítséget várva. Az meg is szólal: — Ha ma még nem csapkodtak meg nyírfa­vesszővel, hát menjetek a szaunába, fürödjetek meg, szóljatok Marinak, adjon nektek valamit enni — Jaj, jaj! Peltoniemiben aztán csakugyan megcsapkodták magukat, meg egymást jószagú nyírfavesszővel, kiélvezték a fürdőszoba gőzét, kaptak enni is. A gazdaasszony elszunnyadt, hát nem illet még á 1 búcsúzással sem megzavarni nyugalmát. Indu­lóban még Mína emlékeztette a lányt a gazda­asszony ígérte kenyérre, és a lány adott is egy vékonyka szeletet. így van az bizony, ha a ház asszonya kidől a sorból. Egy vékonyka szelet kenyér, ennyi volt a szerzemény, amit a nagy útról magukkal hoztak, mikor az esti szürkület­ben végre megindultak hazafelé. A fagy csípő­sebbre fordult, a lábuk alatt csikorgó hó eszébe juttatta Mínának, hogy otthon fűtetlen szoba vár­ja őket és nyirkos tüzelő. Szaima derekasan rótta az utat, Időnként csivitelni kezdett a vendégség­ben kapott jó falatokról, de Mína valósággal le­torkolta: — Ami a hasadban van, krumpli meg ez a csipetnyi kenyér, itt la, akkora, hogy belefér a szemembe! — Szaima erre a sopánkodásra az öregasszonytól ellesett szavakkal válaszolt, amúgy öregesen tempőzva a szót: — Minek kellene jobbat enni karácsonykor, mint más napokon? Dühösen támadt rá a nagyanyja: — Hm! Magam is amondó vagyok. De azért az anyád gondoskodhatna a porontyáróll Ha már máskor nem, hát karácsonyra küldhetne neki va­lamit. De csak a szája jár, hogy a burzsujok senki mással nem törődnek, csak magukkal. Men­jek koldulni, süllyedjek el szégyelletemben és, aki birtokos vagyok, akárcsak azok?! ... A kislány látta, hogy csitítni kell a felhorgadt büszkeséget, hát csak ennyit mondott még: Nem nagyon erőltették meg magukat, az már igazi Egy hang riasztotta fel őket, éppen amint a házuk elé értek. Ida volt, az ám, ahogy köze­lebb kerültek, mindjárt megismerték. Az öregasz­szony még mindig dohogott, úgy tett, mintha nem is látná. De a kislány már anyja nyakába csim­paszkodott. Mína egy szempillantással felmérte, hogy lánya most se jött üres kézzel. Valahány­szor így váratlanul megjelent, batyuja tele volt ritka ajándékokkal, szája meg kérkedő, hetyke szavakkal. Most aztán nem volt hiány az ennivalóban — de Isten vétkül ne vegye: az innivalóban sem! Volt ott bizony a szatyor fenekén egy kis töm­zsi butykosban olyan tüzes szíverősítő, hogy Mína álmos vére is táncra kapott. Könnyek csurogtak végig az arcán, amikor bizonygatni kezdte Idá­nak, hogy a karácsony egyformán mindenkié, sze­gényeké, burzsujoké. Ámbár, persze, vannak meg­átalkodott szívűek is. De hát kemény szív, ke­mény sor. Szaima nem sokat értett ebből a beszédből. A csodálatosan szép új babával játszott, annak csivitelt már, s néha-néha ragyogó szemmel né­zett anyjára, aki ezt a csodát hozta. Má/l Ha meghalt volna az'ötö­dik napon, akkor, amikor azt hitte, hogy meghal, s hálás megkönnyebbüléssel fogadta volna sorsát — ma utcák és rohambrigádok vi­selnék dicsfény övezte ne­vét, arcképét lelkesen hor­dozná körül a fiatalság a felvonulásokon, s a külföldi újságírók, -akik nem sokat tudnak rólunk, de szívesen vetik szemünkre ingatagsá­gunkat és törpeségünket, ellentétül az ő áldozatos életére hivatkoznának s példamutató, hőst halálára. De másképp történt: ez az ember él. s nem csupán a dicsőség nem jut osztályré­széül hanem az emberi rokon­szenv legcsekélyebb fele sem, megalázottan él és ki­taszítva ama közösségből, melyet öt napon át védelme, zett elkínzott, halandó tes­tével. Az első nap könnyűnek tetszett előtte. Epp eleget hallottatokba hitleristák kín­zási módszereiről, nem szük­séges magyaráznom, hogy nem azért tetszett könnyű­nek, mert kímélték. Szenvedett, de érezte, hogy el tudja viselni a szen­vedést: először életében is­merte meg azt az énjét, aki elviseli a szenvedést és nem adja meg magát — nem nyugtalanította, hogy mi lesz később, mert nem volt elég képzelőereje ahhoz, hogy megsejtse: ugyanaz a dolog egészen mássá válhat csupán azáltal, hogy tovább tart. A második nap eltompu­lást hozott. Hozzászokott már a szüntelen fájdalom­hoz, a fájdalom összenőtt a testével, a fájdalom .burok volt. melyen nem hatoltak át a vallatók makacs kérdé­-sei sem. Ezen a napon a hallgatás nem került erőfe­szítésébe, a játszma közte és köztük csak látszatra folyt. A harmadik napon meg­repedt a burok: vergődött és vonított, hallotta röhögésü­ket, külön-külön érzett min­den úfabb fájdalmat, mely régi szenvedését tetézte. A kérdések világosan és nyo­matékosan hatoltak el hoz­zá, azzal a tudattal együtt, hogy elég lenne megszólal­nia, és rögtön ... Fogatlan ínyét összeszorítva, azt gon­dolta: „arra ugyan várhat­tok". A negyedik napon félt, hogy nem bírja ki, s hívta a halált, vessen véget a pró. batételnek. Az ötödik napon érezte, hogy csak egy szívrebbenés választja el tőle, egyetleh lélegzet — se gondolattal köszöntötte: „Mégis erősebb voltam, mint ők, nem értek el semmit". Vajon ők is így gondolkoztak, s ezért hagy­tak neki békét aznap? Ha meghalt volna... De a hatodik napon ámulva vet­te észre, hogy él, S megint elvezették oda, s amikor el­jött az ideje, hogy megint elölről kezdődjék minden: ő már tudta, hogy ezen a na­pon elviselhetetlen lesz a fájdalom. Kerényi Grácia fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom